nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
IX

IX

Végre rájuk virradt a várva várt nap is.

Már hajnalban felkeltek, izgatottan kémlelték a pir kadó ég alját. Nem készül-e eső? Megkönnyebbülten sóhajtottak. Ritka szép július végi nyári reggel derült a világra. De jött a nagy hőség is vele. Reggel hétre kellett az iskolában lenniök, onnan vágnak majd neki a nagy útnak. Nem is volt türelmük hétig várni. A munkába menő apuval és anyuval egyszerre vettek búcsút otthonuktól.

Terike anyuval kivonult a konyhába valami rejtel mes sugdosásra. Apu ellenben csak úgy férfiasan össze ölelkezett Ferivel:

-       Na fiú - mondotta kissé érdesen -, érezzétek jól magatokat. És vigyázzatok a rendre-fegyelemre. Anélkül minden, a legjobb terv is felborul. Orosz Béla, amint én megfigyeltem, érti a dolgát, de ha nem se gíttek neki.

-       Tessék csak rám bízni, apu - felelte Feri meg hatódottan.

-       Terikét tartsd szemmel, ő naivabb, mint kel lene. Aztán a leánykák különben is több segítségre szorulnak.

A konyhában anyu Ferit ajánlotta a Terike gond jaiba. Ismerheti, milyen vakmerő kísérletező. Örökké töri valamin a fejét.

-   Majd írjatok, Teri. A hátizsákodban tíz levelezőlap van. Hetenként kétszer írj. Ne bízd Ferire, mert ő megfeledkezik róla. Mindenről tudni akarunk apáddal.

Az utca szögletéig együtt mentek. Ott még egyszer összeölelkeztek, csókolóztak, aztán ki balra, ki jobbra.


A szülők munkába, Teri és Feri a tömött hátizsákokkal az iskolába.

Leírhatatlan nyüzsgés-mozgás fogadta őket. Ötven kilenc pionír, negyedik osztályosoktól nyolcadikosokig, minden évjáratból néhány. Kevesebb leányka, mint fiú. Az úgynevezett egyetlenkék közül négy leánykának a szülei meggondolták magukat, nem engedték el tábo rozni szemük fényét. Féltek, hogy meghűlnek vagy más bajuk esik a sátorvárosban.

Kétes volt a Kiss Géza részvétele is.

Miután ő is hazavitt egy szalmazsákot megvarrogatni, anyai nagymamája kéretlenül feljött az iskolába, és nagy lármát csapott a tanári szobában. Még mire nem fognák be az unokáját? - vonta felelősségre Orosz Béla főoktatót. - Amióta kiüríttették vele azt a poros szalmazsákot egyre köhög. Azt akarják tán, hogy tüdő bajt kapjon?! És micsoda képtelenség egy fiútól el várni, hogy főzni, mosni és varrni tudjon! Éjszaka pedig nehogy oda merjék állítani őrködni, mert ijedős szegényke. Az éjszaka nem arra való, hogy egy tizen három éves gyerek őrködjék, hanem hogy alaposan kialudja magát, a gyomra amúgy is gyenge a drágám nak. Nem ehetik akármit. Álmában pedig ki szokott takarózni, lesz-e, aki betakargassa?

Orosz Béla végtelen türelemmel hallgatta végig. Mi kor aztán az elképesztően nagydarab vénasszony vég zett a kifogásaival, elővette a táborozásra feliratkozot tak névsorát.

- Ha így van, kérem, jobb, ha azonnal kitörlöm a nevét. Mi senkit sem kényszerítünk, hogy velünk jöj jön. De aki jön, annak ahhoz a rendhez, fegyelemhez kell igazodnia, amelynek a többség aláveti magát.

A vénasszony úgy elment, hogy se igent, se nemet nem mondott.

Most aztán, amikor a pionírok dagadó hátizsákjaik kal egyenként vagy párosával, anyjuktól vagy nagy anyjuktól kísérve az iskola udvarára özönlöttek, és a fák árnyékában lepakolóztak, mindegyik kíváncsian tekingetett a nyitott nagykapu felé: vajon Kiss Géza jön-e?



A sovány karú, kissé sápadt, nagyszemű Székely Juliska minden egyes újonnan érkező pionírnak szigo rúan ellenőrizte a hátizsákját, benne van-e minden, ami a táborozáshoz szükséges, és úgy van-e csomagolva, ahogyan azt Kardos tanár Orosz Bélával egyetértésben előírta.

A hanyagul becsomagolt hátizsákot Juliska könyör telenül kirakatta, és újra bepakoltatta. Talált ilyen hátizsákot vagy négy pionírnál is, ezeknek a kíséreté ben levő anyák vagy nagymamák megsértődve húzták fel az orrukat. Az egyik fiúnak az anyja nem is tudta szó nélkül megállani.

- Mit fontoskodsz -- förmedt Juliskára -, én cso magoltam be, annyit csak értek hozzá, mint te.

Juliska elpirult, kissé zavarba jött, de azért nem hagyta magát:

-     De nem így kell - mondta bátran. - És az annál rosszabb, ha be tetszett csomagolni helyette. Mert akkor ő nem tudja, hogy mi hova került, és mindent fel kell forgasson, ha valamit ki akar venni.

-     Még leckéztetsz is? - haragudott meg a szóban forgó pionír mamája, és sebbel-lobbal odament a teherautóhoz, ahol Orosz Béla irányította a csomagok felpakolását. - Tanár elvtárs - szólította meg felhá borodva -, ez mégiscsak pimaszság, ahogy itt a maga tanítványai velem beszélnek. Remélem tudja, hogy ki nek a felesége vagyok.

Orosz Béla türelmesen meghallgatta, s miután meg tudta, hogy melyik pionírjának a mamájáról van szó, már azt is tudta, hogy kinek a felesége állt előtte.

-     Bocsánat - mondta hűvösen -, nem tudom, ki szemtelenkedett az elvtársnővel.

-     Az a gebe leányka, ott né, aki - ha kell, ha nem - mindegyiknek beleüti az orrát a hátizsákjába. És még engem leckéztet. Ha nem egyéb, a férjem után több tiszteletet érdemelnék meg.

-  Engedelmet, elvtársnő - szólt már kissé felin dultan Orosz Béla. - Ha ön megjelent volna a tábo rozásra készülő pionírok szülői értekezletén, amelyre több ízben is meghívtuk, most tudhatná, hogy mi nem
dolgoztunk ki a táborozók részére többféle szabályt aszerint, hogy melyik pionírnak a szülői milyen tiszt séget töltenek be. A magasrangú hivatalnokok gyere kére nézve éppolyan érvényesek a rendszabályaink, mint a lakatos vagy az utcaseprő gyerekére. Az a leányka pedig, aki az ön fiának a hátizsákját újra csomagoltatja, nem gebe, hanem a hátizsákok felelőse. A megbízatást tőlem és a pioníregységtől kapta, és megbízatásának megfelelően kötelességét teljesíti. Ebben sem ön, sem én nem korlátozhatom...

A férje tekintélyére hivatkozó anya leforrázottan tért vissza a fiához, de már nem avatkozott belé Székely Juliska dolgába.

Ezalatt a pionírok, a három tanár útmutatása sze rint, kihordták a nagykapun a táborozáshoz előkészített felszerelést, és feladogatták Kardos tanárnak, aki az odarendelt teherautón elrendezte a csomagokat. Bota tanár gyakran kapta elő az oldalán lógó fényképező gépet, s egy-egy érdekesebb mozzanatot lencséjére vett.

A szülők egyike-másika ott lábatlankodott a lázas izgalomban cipekedő gyerekek között. Egy-egy pilla natra megfogták a gyerekük kezét, megcirógatták leánykájuk arcát, s aggódva érdeklődtek: nem fáradt-e el? Ne segítsenek, nem túl nehéz-e az az üst kettőnek? Mások az eget fürkészték sóhajtozva, mert a nyugati égboltozaton tintaszínű felhőrongy jelent meg. Orosz Bélának sem tetszett ez a nem várt felfedezés. Úgy állt az a felhősáv az ég alján, mint egy leselkedő sötét alak, akit előőrsnek küldtek a többiek, hogy amikor a pionírok megérkeznek majd a kiszemelt táborhelyre, úgy három-négy óra múlva, nyakukra hozza a sötét esőfellegeket, s azok bőrig áztassák a gyerekeket, mi előtt a biztonságot nyújtó sátrakat felvernék, és alájuk bújhatnának.

A táborozás leglelkesebb előkészítői a kipirult köp cös Dan Irimie, a csontos Ács Feri s a mord és szi gorú Rădăceanu Petre, a csupa izom Dávid Erzsike és a nyúlánk, nagyszemű Székely Juliska csoportjuk tagjaival izgatott vidámsággal hordták ki a pionír-szo
bából és az iskola raktárából azokat a dolgokat, ame lyekért ők feleltek.

Dan Irimie az összehajtogatott sátorlapokat ellen őrizte, hogy mind felkerüljenek a teherautóra.

Rădăceanu a különböző szerszámokat és a fizikai szertárból kikölcsönzött felszerelést hordatta ki vi gyázva.

Aztán segített a Feri csoportjának, amely a főzéshez szükséges edényeket, merítőkanalakat és vedreket, majd a tartósabb élelmiszereket, több zsák újkrumplit, fejes hagymát meg a cukorkészletet s konzerveket adta számba a teherautó karosszériájában rendező Kardos tanárnak.

Dávid Erzsike az álomszuszék Csapó Lacit szalasz totta ide-oda, hogy a pionír-szoba faliújságjának a táb láját, az írószereket, a kürtöt meg a tábori naplót hozza ki. Végül sor került a karcsú orvostanhallgatónő, a dok torica vöröskeresztes ládájára is.

Lukács Éva ott állott a földszinti folyosó udvarra vezető lépcsőjén. Néhány mama vette körül, s mindegyik a saját gyerekét ajánlgatta gondjaiba. Mindegyik azt szerette volna, ha éppen az ő gyereke egészségi álla potát jegyezné meg jobban. Lukács Éva zavartan hall gatta őket, mert csak másodízben látta a pionírokat, s a nevüket sem tudta. Meglepte őt, amit látott, meg lepte a pionírok céltudatos tevékenysége, és az a szer vezett összehangoltság, amely elhárított csomagoló mun kájukból minden zűrzavart.

-      Úgy vélem - felelte őszintén a fülébe duruzsoló mamáknak -, nem sok dolgom lesz a táborban. És ne is legyen. Orosz Béla különb orvosuk lesz, mint én, ha a három hét alatt végig ilyen nagyszerűen tudja fog lalkoztatni őket. Hiszen a legfontosabb, hogy sokat mo zogjanak a friss levegőn, és mindig ilyen vidáman tevékenykedjenek. A tespedés sok betegségnek az oka.

Ekkor egy csöndes, szerény, munkás külsejű érettebb nő lépett melléje, és Székely Juliska édesanyjaként mutatkozott be. Elmondotta, hogy a leánya teljesen megváltozott, amióta ebbe az iskolába került. Hallga tag, szófukar, kedvetlen teremtés volt azelőtt. Csak a
leckéit bújta, mégis gyönge volt az előmenetele. Amióta az Orosz Béla keze alatt van, mintha kicserélték volna.

Székelyné azt is elárulta, hogy most kapta ki a szö vőgyárból a szabadságát. A szülői bizottságban önként vállalta, hogy együtt megy a pionírokkal, és a főzést irányítja. Egy ideig a gyári étkezdének volt a szakács nője, ért ahhoz, hogyan kell egy tömeg-konyhát kéz ben tartani.

Dan Irimie, végezvén a gondjaira bízott felszerelés elhelyezésével, csoportjával ennek is, annak is a segít ségére sietett. Szemmellátható volt azonban, hogy nem végzi a dolgát olyan kedvvel, mint a többiek. Néha el-elbámészkodott, s ha Ács Terikén akadt meg a szeme, valósággal elkomorodott. Még most sem tudta megfej teni, hogy a legutóbbi ócskavasgyűjtésnél miért éppen ő jött ki elsőnek; ellenkezőleg, egyre inkább megrög ződött benne a gyanú, hogy ez csakis a Terike csala fintaságával sikerülhetett. Úgy érezte, nem volna most itt a helye. Oda kellene mennie Orosz Bélához, s be kellene vallania, hogy milyen gyanú gyötri.

De mind halogatta, mind azzal nyugtatgatta magát, hogy nincs most ideje a tanár elvtársnak vele törődni. Voltaképpen azonban attól riadt vissza, hogy mi tör ténnék azután? Itthon kellene maradnia, és ezt elkép zelni is borzasztó. Nála nélkül menjenek táborozni, mikor annyira beleélte magát az iskolai év folyamán?

Ezért aztán hol elszontyolodott, hol meg olyan hévvel vetette belé magát a rakodásba, hogy mindent kisze dett a társai kezéből.

*

Már majdnem végeztek a készülődéssel, amikor fe hér-fekete kockás oldalú bérautó fordult be az utca sarkán. Odahajtott a megpakolt teherautó orrához. Minden gyerek és a búcsúzás közelgő pillanatától el fogult szülő meglepődve tekintett arra, vajon ki érke zett ilyen előkelően?

Nem maradt sokáig titok.

A bérautó kinyílt ajtaján előbb egy jól megtermett, rengő keblű öregasszonyság, majd egy karcsúbb és jó val fiatalabb, nyáriasan öltözött, rozsdabarna hajú elegáns nő szállt ki, akit az öregasszonyság kezénél
fogva segített a járdára, az meg egy bekötött nyakú, elhízott kamasz fiút támogatott a kiszállásban. E síru hás fiúnak a derekára alumínium kulacs volt csatolva, övére vadásztőr, egy henger alakú nagy elemlámpa és gumiparittya volt akasztva.

A pionírok között derültségtől hangos elcsodálkozás tört ki:

-     Né, Kiss Géza.

-     Itt a gyengélkedő...

-     Helyet a szegény tüdőbajosnak.

A fölösleges húspárnáktól lötyögő fiúval a bérautó még nem adta le egész terhét. Az óriás terjedelmű, ősz nagymama, miután védenceit a járdára segítette, a kocsi belsejéből még a következő dolgokat ránci gálta ki. Először is egy ölnyi puha gombócot, amibe a Kiss Gézuka lábzsákja, dunyhája és két embernek való puffadt párnája volt összegyömöszölve, a hozzá mellékelt párna- és dunyhahuzatokkal, lepedőkkel, négy váltásnyi törülközővel. Ezután egy hátizsák kö vetkezett, vadonatúj turista oldalzsákkal. A hátizsák összehurkolt nyílásán jobbról és balról egy-egy göm bölyű veknivég állott ki. Valami henger alakú dolog ról, amely a hátizsákot kinyomta, jókora rúd szebeni szalámira lehetett következtetni. Az oldalzsákból cipő dobozhoz hasonló fehér alumínium holmi látszott ki. Abban egy hétre való almásrétes és dióspatkó lapult. Mindez kiegészült egy tizenkét személyes családot is kielégítő, halványkék, óriási termosszal, amiben forró tea vagy tej lehetett.

A kocsiból végül egy zsineggel átkötözött zsírfoltos csomag került ki, burkolata áttetsző holmi volt, s egy sült csirke körvonalai derengtek át rajta. Mindezek tetejébe a nagymama háromkilós zacskót nyomott harciasan felszerelt unokájának karjai közé, tele bor ízű piros almával.

A pionírok között e látvány fokozatos kibontako zására mind zajosabbá vált a nevetésbe átcsapó de rültség.

A szülők egyike-másika szintén elmosolyodott, ám az aggódóbb természetű mamák vagy nagyanyák, akik
hajlottak gyerekeik elkényeztetésére, igen-igen elko morultak. Eszükbe jutott, hogy ők korántsem látták el kedves magzataikat útravalóval ily bőségesen. Bosz szankodni kezdek, miért is tartották magukat ahhoz az utasításhoz, hogy csak négy inget, egy lepedőt meg egy kispárnát és pokrócot, főként pedig csak egyetlen napra elegendő élelmet adjanak gyerekeiknek. Ezt is csak azért, mert Orosz Béla tudomásukra hozta: az első nap nem jut idő főzésre, táborépítéssel s a beren dezkedés legfontosabb tennivalóival lesznek elfoglalva.

Kiss nagymama Gézukáját karjánál fogva gyöngé den odavonszolta a hüledező tanárok elé:

-      Tetszik látni az unokámat és a felszerelését?

Orosz Béla rosszkedvűen vette szemügyre.

-      Elég későn jelent meg. Megmondtam, hogy hét órára mindenkinek itt kell lennie, a felpakolózás sok dolgot ad.

Az öregasszony türelmetlenül legyintett:

-      Őt kérem mi rendesen felpakoltuk...

-    Látom, négy fiúnak is sok lenne. Ha az unokája mindezt elbírja, ám nem bánom. De jó előre meg mondtuk, a fölösleges élelmet másnap összeszedjük, és az első reggelinél egyenlően elosztjuk a pionírok között.

-    Csak nem gondolták komolyan? - csattant fel az öregasszony.

-    Nagyon is komolyan gondoltuk. Nem nézhetjük, hogy rájuk romoljon, és megbetegedjenek. Csak egy orvosjelölt elvtársnő jön velünk, nem egy egész kli nika.

Az öregasszony nem adta meg magát.

-      A mi fiunknak nem pakoltunk romlandót. Nyu godtan nála hagyhatják.

-      Senkivel sem teszünk kivételt.

-      Rettenetes ember maga, tanár úr. Látszik, hogy még nincs gyereke.

Orosz Béla körülmutatott.

-      Sokkal több van, mint gondolná. Bár még nőtlen vagyok, ötvenkilenc gyermek apjának érzem magam.


-De hát az mégiscsak, képtelenség, hogy az én unokám ne élvezhesse, amit felcsomagoltunk neki.

Gézuka látta, mi megy végbe az odacsődült pionírok arcán. Bár igen jólesett, hogy a nagymama ennyire forrón beajánlja őt a tanároknak, azt azonban még sem szerette volna, hogy pionírtársai hangosan kine vessék, pedig igen közel álltak már ehhez. Alig bírták visszatartani magukat. Odahajolt hát a mamája fülé hez, és súgva kérte, vigye már a nagymamát innen, mert csak felmérgesíti Orosz Bélát.

Ekkor azonban váratlan fordulat jött közbe, lega lábbis a szülőket igen meglepte. Hosszú, éles füttyszó, majd két rövidebb hangzott el. A pionírok, mint a vil lám fordultak meg, és az udvarra nyíló folyosó fel járatához cikáztak.

Rădăceanu Petre hívta őket egy nagy mérleghez, amit időközben Ács Feri négy fiúval és két leánykával kihozott a folyosó végére.

- Kettősével sorakozó - kiáltotta Pétre. A doktorica elvtársnő tudni akarja a súlyunkat.

A pionírok, a táborozás idejére megszervezett cso portjaikba rendeződve, egyenként felléptek a mér legre. A meglepett szülők elmosolyodtak e fürge és fe gyelmezett felsorakozás láttára.

- Meg kell adni - súgta egy tisztviselőnő -, ért ez a fiatal tanár a gyerekekhez. Ni, milyen szépen összeszoktatta őket.

Igen, még Gézuka is faképnél hagyta a nagymamá ját, s oda állott már az Ács Feri csoportjába. Az öreg asszony bosszúsan cammogott oda, hogy egy pillanatot se veszítsen el a búcsúzásig, és hogy még egyszer meg tapogassa a Gézuka csuklóját, nincs-e hőemelkedése.

A doktoricának nevezett Lukács Éva kipirultan, a gyerekek elevenségétől, jókedvétől és rendes, fegyel mezett viselkedésétől felvillanyozódottan állt a mérleg mellé. Míg Dávid Erzsike a súlyokat cserélgette, a mérlegre lépőktől sorra megkérdezte: nincs-e hasme nésük? A súlyukat meg bejegyezte a nevük mellé.

A többi nőt félretaszító terebélyes nagymama a mér leg közelébe furakodott. Az orvosnövendék-lány tevé
kenységét nem bírta ki bíráló megjegyzések nélkül. Mikor Gézukát is lemérték, rögtön felfortyant:

- Doktorkisasszony, az a mérleg csal. Mi is lemér tük ma Gézukát. Akkor ötvennyolc kiló huszonegy és fél dekát nyomott. A maguk mérlege viszont csak kerek ötvennyolc kilót mutat. Én legalább hatvan kilósan akarom visszakapni az unokámat, ezt jól je gyezzék meg.

-      Ellenkezőleg - emelte fel a szemét Lukács Éva szigorúan -, le kell fogynia pár kilót. Abnormális a hatvan egy ilyen korú fiúnál.

-    Szó sem lehet róla - kiáltott a vénasszony fel háborodva. - Hova gondol, még így is gyengécske. Örvendek, hogy sikerült egy kis húst raknom rá.

Éva intett Gézának, adja át a helyét a mérlegen az utána következőnek. Ment is a fiú, amilyen gyorsan csak bírt. Megint látnia kellett, hogy a társai alig tud ják visszafojtani pukkadozó nevetésüket.

-      Indulunk, hátizsákokat fel az autóra - kiáltotta Orosz Béla. - Menetoszlopba sorakozó. Zászlótartók, az egységzászló után. Azok, akiket a vagonba való be rakodáshoz osztottunk be - fel a teherautóra!

A nagyobb pionírok egy csoportja szétrebbent. Né hányan felmásztak a teherautóra, és felvették a háti zsákokat, hárman Terikével besiettek a pionír-szobába. A mamák odarohantak a hátizsákjaikat feladogató gyerekeikhez, még egyszer összevissza csókolták őket. Terikéék ezalatt a tisztelgéshez megharsanó kürtszó mellett kihozták az egységzászlót. A gyorsan menet oszlopba sorakozó pionírok elé álltak, és ütemesen kilépve elindultak a vasútállomásra.

A szülők, köztük többnyire a nagymamák, itt-ott nagyapák is, a járdán kísérték őket. Egyik-másik anya útközben beszaladt az útba eső cukorkás üzletbe vagy falatozóba. Egy-egy tábla csokoládét vagy egy zacskó cukorkát, esetleg néhány sonkás zsemlyét még gyor san bevásárolt, s dugdosni kezdte szemefényének a zsebébe.

A pionírtanácstól összehívott szülői értekezletekről mindenki tudta, hogy a táborozó gyerekek változatos étkezésben részesülnek majd. Gondoskodtak megfelelő
mennyiségű édességről, és gyümölcsöt is kapnak bőven. Volt hát bőven cukorka és csokoládé is a tartósabb élelmiszer közé becsomagolva. Minderről azonban most többen is megfeledkeztek. Ezek a szülők, külö nösen a nagymamák, azt hitték, ha az állomásra me net még meg nem tömik valami nyalánksággal és más pótlással szeretett utódaik zsebét - ki tudja, milyen ínséget látnak majd.

Orosz Béla bosszankodott is egész úton. Szinte előre látta: hányan kapnak másnapra hasmenést a fölös mennyiségben elfogyasztott mosatlan gyümölcstől. Uta sítást adott a csoportvezető pioníroknak: akadályoz zák meg, hogy csoportúk tagjai menet közben egye nek.

Ennek ellenére Kiss Géza, amíg kiértek az állo másra, titokban egyre tömte magát a borízű almával. Akadtak persze segítői is; úgy, hogy mire a részükre lefoglalt személyvagonba betelepedtek, elfogyott mind a három kiló.

A tábori felszerelés Orosz Béla kutyájával együtt a tehervagonba került. A csomagolással végzők is fel szálltak Kardos tanárral a személyvagonba. Tilos volt többé leszállni. Rădăceanu az egyik, Ács Feri a másik feljáratnál tartott ügyeletes szolgálatot. Bota tanár még lent maradt a kocsi mellett, s észrevétlenül felvétele ket készített.

Amennyi pionír, az mind az ablakokban, amennyi hozzátartozó felnőtt, az mind a vonatablakok alatt nyújtogatta a kezét. Csókokat intettek egymásnak. Bú csúkiáltásokat, figyelmeztetéseket váltottak. Orosz Béla megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a személyvonat befutott, és az ő két vagonját hozzákapcsolták.

Végre kidöcögtek az állomásról.

A mamák, óvatossági intelmeket kiáltozva az ablakon kihajló gyerekeik után, nehezen maradtak el a gyor suló vonat mellett.

Kezdetét vette a háromhetes, izgalmakban, érdekes ségben változatos tábori élet.

Bár a vagonban minden ablak le volt eresztve, olyan
hőség támadt, mint a pékségekben. A gyerekekről és tanáraikról dőlt a verejték.

Lukács Évának alig sikerült elérni, hogy a vagon egyik oldalán az összes ablakokat felhúzzák; a hűlés veszélye, éppen mert nagy volt a hőség, valamennyiüket fenyegette a huzat miatt.

Senki le nem ült, minden pionír az ablakokat bújta. Nem egy kisebb munkásgyerek akkor ült először vona ton. Külön felfedezés számba ment nekik a vagonban minden számukra ismeretlen rendeltetésű fogantyú és csavar, vagy a le- és feltolható ablakok; sorra tapasz talták valamennyit. Orosz Béla a vészféket rögtön őrizet alá vétette Pop Marioarăval.

Ő és a másik két tanár, meg a gyerekek izgalmát élvező Lukács Éva, a hallgatagon viselkedő özvegy Szé kelynével rövid tanácskozást tartottak. Aztán szétültek egy-egy gyerekcsoport közé. A táborozás idejére kisze melt heted- és nyolcadosztályos pionírokat Orosz Béla magához intette. Kimutatott a nyugati ég párkányán közeledő tintaszínű felhőfoszlányokra.

 - Két óra múlva megérkezünk, de azok a viharfelhő nyúlványok is készülődnek valamire. Legelső dolgunk a táborhelyen a sátrakat nagyon gyorsan felállítani. De kapkodás nélkül. Csak így kerülhetjük el, hogy bő rig ne ázzunk és rakásra ne hűljünk. A pioníroknak és az élelmiszereknek, különösen a lisztnek, fedél alá kell kerülnie, mire ránk zúdulna valami nagy zivatar. Min den egyéb azután következik...

- Ne tessék félni, tanár elvtárs - felelte Dan Irimie kipirultan a hőségtől és attól a vágytól, hogy nélkülöz hetetlenségét most minél többször bebizonyíthassa. - Rekordot döntünk a sátorveréssel.

A kisebb pionírok között hamar elterjedt a hír, hogy milyen vészjósló zivatarfelhők kúsznak a vonattal szem ben. Szorongó érzéssel kezdték találgatni, vajon ők ér keznek-e meg korábban a táborhelyre, avagy az eső? Mi lesz jobb, ha az eső esik le, mielőtt tábort ütnének, vagy ha ők érnek hamarabb oda?

Az ablakon kitekintő Ács Feri szakértő fölénnyel szólt közbe:


- Maradjon az eső az égben, amíg mindennel nem leszünk készen. Sárban nehezebb sátorvárost építeni. Én tavalyelőtt már kipróbáltam.

A felhők, mintha az ő tanácsára tennék, megállani látszottak az ég alján. Éppen csak oldalaikat puffasz tották fel valamivel jobban, mintha tartalékokat gyűj tenének az ádáz roham előtt. Orosz Béla a mellén csüngő katonai látcsővel egyre azokat tartotta szemmel.

Terike megszeppenve figyelte minden mozdulatát. Eszébe jutottak azok a félelmetes nagy zivatarok és jégesők, amelyeket otthon már megért a biztonságos lakás falai között; ott sem telt valami nagy öröme ben nük, milyen lenne hát kint valahol a szabad ég alatt, erdők között, ahol még a fejét sem rejtheti az anyu ölébe. A csoportjában üldögélő és kibámuló kislányok nak kétszer is megismételte:

-      Csak ne nagyon dörögjön.

- És ne villámlódjék - tette hozzá egy majdnem fehér hajú szőke kislány.

Özvegy Székelyné lett előbb figyelmes a pionír-leány kák aggasztó irányba forduló beszélgetésére. Odaült közéjük, s igyekezett másfelé terelni a figyelmüket, közben azonban azon tűnődött, nem vállalkozott-e Orosz Béla olyasmire ezekkel a tíz-tizenöt éves gyerekekkel, ami felülmúlja az erejüket? Hogyan birkóznak meg az önálló táborélettel a maguk erejéből? S vajon már ilyen korban meg kell kezdeni velük a jövőjükre való felkészülést, elvégre készen kapnak a szüleiktől min dent.

Orosz Béla maga is észrevette, hogy nem jó irányba terelődött a kisebb pionírok beszélgetése, némi tapasz talata volt már a tavalyelőtti táborozás idejéből, hogy egyetlen gyermek rémüldözése milyen hamar megré mítheti a bátrabbakat is. Elejét akarta venni ennek, a vagon közepére jött, s a polctartó karjába kapaszkodva a jó hangú, izmos Dávid Erzsikére tekintett.

- Még nem is énekeltünk egyet. Gyújtsunk csak rá az ifjúsági indulóra.

-     Úgy van, úgy van!

-     Kezd el, Dávid Erzsi.


Text Box:


Dávid Erzsi elkezdte. A vonatkerekek kattogását és a kisebb leánykák szívében gyülekező aggodalmakat csakhamar elnyomta a vidám nótaszó. Az énekkari órákra járó pionírok szólamokba álltak. Egyik forra dalmi indulót a másik után énekelték. Jó volt ez a vérpezsdítő nótázás azért is, mert Kiss Géza abbahagyta a gyomra tömését. Eddig ugyanis szakadatlanul falt, el volt tökélve, hogy másnapra mindent elpusztít, hogy semmit se "kobozhassanak el" tőle az első reggelinél. Ez a nagybelű, önző mamlasz szeretett énekelni. Jó hangja s kitűnő hallása volt. Látta, hogy Bálint Pista magával hozta a tangóharmonikáját, s máris elhatá rozta, hogy birtokába veszi, s megtanul játszani rajta. Bálint nagyszerűen kísérte a gyerekek énekét. Bele kapcsolódott hát Géza is, de az arca nemsokára eltor zult, valósággal zöldre vált. A borízű alma és a felfalt dióspatkó soknak bizonyult az ő gyomrának is.

Szerencsére Gézuka utazott már vonaton, s tudta, merre keresse a kijáratot.

Ám amidőn megkönnyebbülten visszafelé tartott, a nyakába akasztott óriási családi termosz beléütődött a lengő ajtóba, s nagyot reccsent. Teája, ami legkevésbé lett volna ártalmas, mert ivóvíz helyett fogyaszthatta volna, mindjárt odalett.

El is ment az éneklő kedve azonnal. Nemsokára pedig ismét a kijáratot kellett sürgősen megkeresnie.

Közben a vonatablakokból szemlélhető táj a kukori cás lankákból púposodó, erdős-hegyvidékké alakult át. Odébb, a nyugati látóhatáron zord hegygerincek mosód tak össze a haragosabb színeket öltő felhőgomolyokkal. A hátuk mögött maradó ég oly tiszta kék volt, hogy már nem is égnek, hanem áttetsző víznek látszott. A nap meg úgy ontotta a meleget, mintha száz százalékkal teljesítené túl a normát, ám odébb, északnyugaton, a magasba nyúló fenyvesek szinte feketének látszottak.

Orosz Béla mindegyre a karórájára pillantott. Köz ben a vonat egy kis falusi állomás előtt megállt, hogy a mozdony "kifújhassa magát". Orosz Béla intett Rădă ceanunak és Ács Ferinek. Követte őket Dan Irimie is. A személykocsiból hátrasiettek a tehervagonhoz. Fél
retolták ajtaját, s felmásztak. A szokatlan helyzetben leledző Lajka örömmel vakkantott rájuk, azt hitte, őt fogják kiszabadítani ebből a dübörgő ládából, aminek a vagon belsejét nézhette.

Orosz Béla azonban éppen csak a fejére tette a kezét.

-      Hova raktátok a sátorlapokat, Irimie? -- kérdezte a feltűnően buzgó fiútól. - Nemsokára megérkezünk. Legyenek kéznél, nehogy azok kerüljenek le legutol jára, póruljárnánk a készülő esőben.

Szükségesnek bizonyult ez az előrelátás. A sátorlapok és a magukkal hozott nagyobb ponyva, mintha csak szándékosan történt volna, bizony a tábori felszerelés legaljára került. Mindent át kellett rakniok egyik oldal ról a másikra, hogy kiszedhessék. Korholta is Orosz Béla a fiúkat. Máskor azokat a dolgokat rendezzék kézügy alá, amelyek sorrendben a legfontosabbak, hogy bármely pillanatban igénybe vehetők legyenek. Ahogy kiszállnak a vonatból, s a vagonjukat félretolatják, minden egyes csoport vegye át a sátorlapokat és a sátor veréshez szükséges felszerelési tárgyakat meg a szerszá mokat, és rohamlépésben vigyék a kiszemelt helyre.

-      Itt a helyrajzi vázlat - vette elő az oldalán lógó táskából a tábor elrendezésére készült alaprajzot. - Különben én is veletek megyek, a lerakodást majd irányítja Bota és Kardos elvtárs.

A három fiú derekas erőfeszítéssel emelgette a nehéz zsákokat és ládákat. Minden felül került, ami azelőtt alul volt. A vonat ezalatt tovább haladt. Orosz Béláék észre sem vették a lázas cipekedésben, hogy előbb vas tag félhomály, majd szinte esteli sötétség borult rájuk.

Odakünt volt a forrása ennek a változásnak. A nö vekvő viharfellegek beborították már az egész égbolto zatot úgy, hogy mire arra a kis állomásra érkeztek, ahol a pioníroknak le kellett szállniok, s a tehervago nukat lekapcsolták, és félretolatták a vakvágányra, a gye rekek pedig lekászálódtak hátizsákjaikkal, már kegyet lenül fújt a szél. Kövér esőcseppeket szórt szanaszét, a közeli fák nyögve hajladoztak az állomás épülete mögött.

Körös-körül a távolban hegyek meredeztek, szakadé kaikban, morajlott, zengett minden szikladarab. A kis
állomás nem volt elég tágas arra, hogy ötvenkilenc pionírt és öt felnőtt személyt befogadhasson, hiszen csak egyetlen hivatali helyiségből állott. A falu még jó félórai járásra feküdt onnan az északra eső völgy ben. Ennyi idő alatt viszont a táborhelyüket is elérhet ték. Úgy látszott, hogy a vihar főiránya éppen a falu fölött vonul el, ha oda próbálnak bejutni, holtbiztosan bőrig áznak, míg ellenben a táborhelyig esetleg meg úszhatják eső nélkül, ha a szél nem változtat irányt. Ha nem veszítik el a fejüket, talán a sátrakat is felver hetik, mire az eső odafordul. Estig pedig tízszer is kiderülhet, hiszen déli tizenkét óra múlt csupán.

Orosz Béla mindezt, míg a fiúknak segített kirakodni, megtárgyalta a másik két tanárral, és úgy döntöttek, hogy megkísérelik a táborverést.

A pionírok sápadtan ugyan, de állták ezt az első nagyobb próbát, pedig a villámok ide-oda cikáztak a hegygerincen, és egyre idegrázóbb csattanásokkal köze ledtek. Vezetőik nyugalma őket is megnyugtatta, s Dan Irimie felszólítására csoportjaikkal odaléptek a vagon hoz, és sorra levették sátorlapjaikat.

- Futólépés, utánam! - kiáltotta Orosz Béla. Irimie, előre.

A sátorlapokat és a cövekeket meg a fejszéket cipelő pionírok szaladva követték tanárukat.

Ki lesz gyorsabb, ez volt most a kérdés, a zivatar-e vagy ők?

Terike minden egyes villámlásra ijedten rázkódott össze, mert utána rögtön dörgött is, és nem akárhogyan, hanem eget-földet megrázón.

"Azért sem félek, azért se" - bátorította önmagát, amint szaporán szedte a lábát a csomóba kötözött sátorcövekekkel. Hát félni aztán nem is félt, de annál gyakrabban megijedt.

Feri közvetlenül Orosz Béla mögött nyargalt két ösz szehajtogatott sátorlappal s egy fejszével. Ő sem na gyon pillantgatott oldalt a hegyek közt egymást követő villámok lecsapódása felé. Legmegnyugtatóbb pontnak a tanár hátát tartotta most.

Kiss Géza hátul cammogott, arca zöldebb talán már
nem is lehetett, egyrészt a rémülettől, másrészt a has csikarástól. Ismét félre kellett volna mennie, de a szün telen dörgés-villámlás, meg a háta mögé felfejlődő újabb csoportok nem hagyták. Nem is mert volna lemaradni.

A vasúti töltésről lekanyarodó ösvény két oldalán a sűrű fűzfabokrok, széltől cibált égerfák és nyírfák ijesz tően hajladoztak. Valahol elöl sötét erdő kaptatott fel egy magas dombhátra. A vén tölgyek és bükkóriások koronáit mintha örvény kavargatta volna. Mindezt az egyre közelgő és egybefolyó mennydörgés tette még fé lelmetesebbé.

Az elöl rohanók Orosz Bélával már egy kis fennsík oldalán kapaszkodtak felfelé. Felérve annak peremére, néhány bükkfával és cserjéssel tarkított tisztás tárult a szemük elé. Ék alakban nyúlt le az erdő aljából, lehe tett vagy negyed négyzetkilométernyi kiterjedésű. Nyu gatra eső pereme szakadékban ért véget. E szakadék voltaképpen mély patakmedernek bizonyult, amely a fennsíkot elválasztotta a másik, magasabban fekvő part ján kezdődő erdőségtől.

Az erdő délen beöblösödött, szinte átkarolta az egész fennsíkot, mely onnan felülről nézve félszigetként, enyhén lejtősödve nyúlt ki a völgyben kanyargó vasúti töltés felé.

Pompásabb helyet pionír-sátortábornak elképzelni is bajos lett volna. Napsütésben olyan lehetett, mint egy kis paradicsom. Most azonban még a rövidebb fűszálak is ijedten hajoltak meg a sivító szél alatt.

Orosz Béla ritka haja tincsekben lobogott fejebúbján. A fennsík erdőben végződő déli felébe vezette az utána nyargaló pionírokat. A szélső fáktól alig tíz méterre állt meg, s a szélzúgást túlkiáltva szólította Dan Irimiét.

- Az első csoport kezdje meg a sátorverést itt, ahol állok. - Öt hosszú lépés után újra megállt. - Második csoport, ide. Harmadik csoport, hozzám... Mozgás, Ács Feri! - A színéből kikelt Kiss Gézára is rákiál tott. - Mit tántorogsz? Szedd össze magad. Most meg győződhetsz, mire volt jó az iskola udvarán gyakorolt sátorverés. Ha megtanultad, mire az eső egészen ideér,
fedél alól gyönyörködhetsz a villámok cikkcakkozásá ban, ha nem, ázni fogsz, mint az ürge.

Kiss Géza azonban ott, ahol állt, le is rogyott, és el nyúlt a kissé vizes fűben.

-  Gyengélkedő lettem, tanár elvtárs. Tessék elren delni, hogy verjék fölém a betegek sátrát. Nem bírom tovább...

De Orosz Béla már a negyedik, ötödik csoport helyét lépte ki. A pionírok meg lélekszakadva futkostak a sátorlapokkal utána. Bár a szél majdnem kitépte a ke zükből, fürgén szétbontották és szétfeszítették, egy-egy kisebb pionírt a közepére ültettek, amíg a másik be verte a cöveket. Terike a villámlásokat kissé már meg szokva egyik csoporttól a másikhoz rohangált, és kezük alá adta a cövekeket.

Negyedóra sem telt bele, s a négyszögben felvert öt csoport sátrai egyre-másra emelkedtek fel az alájuk fe szített támasztó lécektől. Most nyert csak igazán értel met, hogy mire volt jó a nemegyszer unalmasnak tűnt előkészítő munka az iskola műhelyeiben. Már nem áztak volna meg, mert a gyerekek behúzódhattak az elkészült sátrakba.

A zivatar, mintha csak arra várt volna, hogy lám, képesek-e megelőzni őt, nem jött át a hegygerinceken, hanem elvonult valamerre északkeletre. Emitt a fenn síkon éppen csak megcibálta a fák és a bokrok lombjait, és nedvesre permetezte a kövér füvet. Mire a két nő és a tanárok sátra is állt, a nap is előbújt a ronggyá tépett felhők közül. Akkor aztán, mintha aranyszínű mézzel kenték volna be a fennsíkot s ezüsttel a távoli szikla falakat! Az erdő fái meg a bokrok és a vadvirágok rendbeszedték összeborzolódott üstöküket. A feketének látszó erdő arany csíkokkal, napfoltos tisztásokkal, ma dárcsiviteléssel telt meg.

- Jaj de gyönyörű! - ámuldozott Terike, amint ki dugta kócos fejét az egyik középen álló sátor nyílásán.

Feri éppen arra szaladt egy gombolyag zsineggel.

- Ne ájuldozz! - kiáltott rá. - Ráérsz azután, ha egészen végeztünk a táborépítéssel. Gyere, feszítsük ki
Text Box:

a spárgát, mert a sátrakat összevissza állítottuk fel, egyik kijjebb, másik beljebb áll.

Terike jókedvűen mászott ki a magáéból, amelyben négy másik pionír-leánnyal volt közös szállása. Újra elfogta a bámulat, amint körültekintett.

A sátortábor nagyjából felépült már.

U alakban tárult eléje a fennsík erdőbe nyúló felé ben. Elég közel az erdő aljához ahhoz, hogy a déli és kora délutáni órákban, amikor leghevesebb a napsütés, árnyékot kapjanak, s elég távol ahhoz, hogy a felkelő nap kora reggel a sátrak nyílását süsse.

Néhány nagyobb fiú és lány a csapzott, fekete hajú Bota tanárral a sátrak mögött sáncot ásott, hogy az oda lejtősödő erdőből lefolyó esővizet levezesse a patakba. Orosz Béla Rădăceanuval és két más fiúval Lukács Évá nak segített a gyengélkedők sátrának rendbehozásánál.

Ács Feri és Dan Irimie zsinórt húzott ki, s a sátrakat ahhoz mérten kiigazították; ahol kellett, kihúzták a cövekeket, és beljebb vagy kijjebb verték, aszerint, ahogy a zsinór mutatta. A fennsík aljában elterülő völgy bokrai között Kardos tanár az egyik szénaboglyát bon totta meg, előre megvásárolták volt annak idején a kaszáló tulajdonosától a terepelőkészítők. A szárazabb részéből megtömette a szalmazsákokat a vele dolgozó pionírokkal.

Készült az ideiglenes tűzhely is a tábori üstnek. Szé kely Juliska segédkezett a gödröt ásó Palkó Attilának, özvegy édesanyja is ott foglalatoskodott már; estére forró teát szeretett volna biztosítani a gyerekeknek.

Az egyik csoporttól másikig járó Orosz Béla kijelölte a konyha és az élelmiszerraktár helyét a patakmeder lankásabb oldalában. Az omladékos martot ki kellett mélyíteni úgyannyira, hogy a konyha két oldala és hát fala magából a kiásott üregből kerüljön ki. Csak fedelet tesznek rá, és készen is lesz. E munka megkezdése előtt rövid ebédidőt rendelt el. Ideje is volt, már két óra felé járt az idő.

A pionírok a sátrak elé telepedve bontották ki hazul ról hozott elemózsiájukat.

Kiss Géza e látványra valósággal kétségbeesett. Épp
az imént nyilvánította őt a doktorica huszonöt százalé kos gyengélkedőnek. Rosszat sejtve kérdezgette, hogy ez mit jelent, mert ő ilyent még nem látott, pedig elég sokszor gyengélkedett már.

-      Két napig csak teán és kekszen élsz - felelte Lukács Éva a lázmérőt visszadugva a tokba.

-      Azt én nem bírom ki, doktorica elvtársnő.

-      Dehogynem bírod. Telezabáltad magad ma egy hétre. Hol a sült csirkéd meg a szalámid...

-      Már mind megettem.

Lukács Éva azonban nem elégedett meg ennyivel. Elő vétette a Kiss Géza holmijait, s a lábzsákba rejtve nem csak a sült csirkét, hanem a két rúd szebeni szalámit is megtalálta. El is kobozta azonnal.

Kiss Géza mindkét kezével belekapaszkodott egyiknek a végébe.

-  Legalább ezt ne, doktor elvtársnő, én ezt nem adom.

Lukács Éva megfigyelte, hogy Orosz Béla rövid tő mondatokkal kormányozza a pionírokat, s maga is így járt el:

-      Engedetlenkedsz? Azonnal pakolj innen. Az esti vonattal hazamégy.

Gézuka elengedte a szalámit. Keserves képet vágva kérdezte:

-      De legalább ittmaradhatok a gyengélkedőben?

-      Nincs lázad. Az idő szép. Minek kotlanál itt? Gyere utánam. Ez a kristálytiszta levegő kész orvosság neked.

Kiss Géza nem szívesen, de követte az orvosnövendék lányt. Látni akarta, hova viszi sült csirkéjét meg a drága szalámit. Ha a tanár elvtárs holnap reggel tényleg ösz szeszedeti a hazulról hozott finom dolgokat, és közösen fogyasztatja el a többiekkel, abból ő nem maradhat ki. Akkor ő reggelig meggyógyul legalább annyi időre, amennyi a sültcsirke bekebelezéséhez szükséges. Azt sem tűri, hogy a szalámit nélküle falják fel.

Lukács Éva a jövendőbeli konyhán adta át Székely nének a Gézuka ínyencségeit. Az ebédjükkel végzett fiúk s az ásó forgatásában jártas Marioară már a raktár
számára ásták az üreget. Ott jó hűvösen áll majd a rom landóbb élelmiszer.

-      Jó, hogy jössz, Gézuka - fogadta Marioară előzé kenyen -, éppen ilyen erős fiúk kellenek ide, mint te. Eredj, kérj egy ásót Rădăceanutól.

- De én huszonöt százalékos gyengélkedő vagyok.

-     Nem baj - nevetett a fiúsarcú, nyurga Marioară - van Petrének huszonöt százalékos ásója is. A tábori kicsi ásó például...

Gézuka megrökönyödve bámult a lányra. Nem volt neki kedve semmilyen méretű ásóhoz, de hogy szaba duljon Marioarătól? Hirtelen felderült az arca. Tudta már.

- Jó  - felelte -, megyek Rădăceanuhoz, elkérem azt a huszonöt százalékost...

És gyorsan elhordta az irháját.