A KICSI HÚG

Megtörtént, hogy egyszer egy leányzó, özvegy édesanyját és szelídke húgát hátrahagyván, elindult vígalmat, örömöt, élvezetet, gyönyört, gazdagságot keresni s hogy egykettőre széles, komfortos lépcsőként omolt lábai elé a világ.

Mert körüs-körbe nem létezett delejesebb az ő testénél, kivált midőn ha kilépve a zuhanyrózsa alól, májusi selyempázsitok illatával perkál lepedőire tért s igézőbb rózsaszirmok illatát lehelő ajkainál...

S tán titkolt szándékkal nem akarván néven nevezni azt, amit még nagyúri hetérák nyelve sem kerülne el olykor a siker érdekében, egy szó támadt, homályos, mint a tárgyak, szeszélyesen változó, százféle értelmű – egyszer mennyei örömöket jelentett, másszor, mintegy ellentétükként [a pokol az!] amazok hiányát... Samekolt (ez az a szó) a félvilág, lassan nem maradt kiút. Nem volt szó, amit ne jelentett volna a samek (s persze csupán egyvalaki grasszálhatott e borzasztó térben); ha netán mégis felütötte fejét egy szakadár jelentés, szigetként vonzva a fuldoklókat, be lett kebelezve hamarost (azér a menekülőket még kedélykedőn bevárták...). A férfiak, e mohó népek, százszámra váltak a nő rabjaivá, ami, rabbá lenni, valljuk be férfiasan, nem olyan egyszerű és ez nem egyszerű. Ledobálták magukról egykori életmódjuk elemi darabjait, lefejtették a szavak által a szavakba öntött tudást és a sok lelki nyűgöt, lihegve magára hagyták régi énjüket, s ha az makacsul a nyomukba szegődött, hát egyszerűen felkoncolták. A samek mindent jelentett és az ellenkezője is samek volt.

Telt-múlt az idő [a másik úr] s az otthonmaradt kicsi húg is elindult; menj isten hírivel!, mondta neki kérgesedő szívű anyja, mintha betelt volna a pohár a lányka oktalan jóságától és szeretetétől... Ment ment mendegélt, elhagyta a világ végét, mígnem a nővére birodalmába jutván, megállt egy grandiőz palota lépcsőinél. Fent, mintha már várta volna, megjelent az asszony, az angyalba ojtott boszorka. Süvített a szó a rózsaillatú ajkakról! Csakhogy, akárha vad fagyok a tavak mélyét, érintetlenül hagyta a kicsi lányt. Samek! – toppantott a dáma, s tekintete a kétoldalt felsorakozott férfiakra villant, mikor ha jelt adott. Ekkor azonban a kicsi húg hamvas ujját a szájára tapasztotta (ó, egy másik száj, az ajkak mézestejbe áztatott ibolyák illatát árasztják!). Senki sem tudta, mi volna a teendő. S ebben a döbbenet keltette csendben, a hallgatás friss tartományában, a samek nem jelentett semmit, csend lett, s benne lehető lett megrendülni, átélni azt a megrázkódtatást, amit a samek megrendülése okozott, mert megingott a kétes értékű gazdagság, megszűnőben volt a samek joga, azé a szóé, mely a szavakra telepedett, vastagon [mint a guanó] és amely önmaga által tette természetessé azt a samekot, melynek félője és birtokosa lett minden. A mutatóujj pici mozdulata egy szót űzött el abból a világból, aki kielégületlenségeket és haszontalan fájdalmakat hozva költözött ide. Nem csoda, persze, ha a jámbor nyári napsütésben havazni kezdett. Aki nem hiszi, szót se szóljon!

[Ha ezt a mesét elolvasod hátulról visszafelé, egy idegen nyelvvel fogsz találkozni, amit nem ismersz, egy ismeretlen birtok-on nézhetsz széjjel, beszélhetsz, anélkül, hogy kommunikálnál (micsodás csúnya szó!), ugyanakkor megismerhetsz valami új grammatikát, kudarcokra és eredményekre lelsz és így tovább...

Ajánlom, hogy lefekvés előtt gyakorold, hisz az léleknek az olvasás, mi testnek a torna!]