MILYEN A HAZAI PRÓZAÍRÓ:

–     nem nagydarab ember, de úgy járkál, mintha az volna: jár-kél hajlott háttal, enyhén behúzott nyakkal; így aztán szeretik őt az emberek, akikért dolgozik;

–     általában véve magányosan, naphosszat ül az íróasztalánál, ülepe kemény, de a szíve, a szíve az vajból van; látni és tetten érni csak magányosan lehet, miként elkövetni is;

–     felesége, ha van, hallgatag, bölcs asszony, akit az éjszakába nyúló felolvasások sem tudnak kiborítani, üldögél foteljében, lehajtott fejjel köti a svédmintás pulóvert, sohasem estetizál, de ha valami megérinti edzett szívét, pazar lesz a másnapi bableves;

–     barátja költő, tőle sokat tanul: magatartást és formát; tisztában van azzal, hogy a líra legyőzhetetlen vetélytárs; néha kölcsönvesz ezt-azt a költői anyagból;

–     nem keresi a kacifántos helyzeteket, mindazonáltal ha már bennük van, nem iszkol, mi több: apró írókezeit dörzsölve ujjong;

–     mindent leír, precízen számba veszi a napjait, reméli, így talán kijön az egészből valami, pl. hogy ki ő;

–     tehetséges, az elért szint fölött nem száll szint alá; nem érzi magát kiváltságosnak – hányan elrohantak húsz és harminc között, teszi fel a kérdést, mely állítás;

–     néha ellóg a munka elől, olykor órákig képes az ágyon heverészni, miközben arra gondol: a dolgok helye a dolgok alá csúszik, anélkül hogy a kisujjunkat mozdítanánk; miáltal könnyen vádolható azzal, hogy a máshol, a másoknál kialakított környezet derűjéből méltánytalanul valamicske neki is csurdogál; ugyan, ugyan! itt is meg ott is lehet a dolgok helye, ha egyszer az elrendeződés saját-os;

–     szeretne szórakoztató történetet írni, ám miképpen a csikorgó salakban szétszórt, apró üvegdarabok csillognak, legyen benne néhány magvas gondolat, sebezzen és kápráztasson el – ez a neki való;

–     és így tovább.