nyomtat

megoszt

Pontos idő. Novellák
Medgyesi Emese
GÁBRIEL

GÁBRIEL

–     Figyeled? Elült a por... Piheg... emészt... böfög a Walter-köz... Az egész külváros – toldotta meg magyarázatát a férfi. Lábujjhegyre emelkedett, hogy az asztallap fölé magasodjék. Várt. Hallgatott. A csend mintha letorkollta volna. Gondolkozott. Legyintett, mert elégedetlen volt magával. Poshadt söréből kortyolgatott, aztán intett, hogy amit addig mondott, érvénytelen, – Nagy dolog a monotónia... Minden vasárnap egyforma. Főleg a délutánok... Az élet is egyhangú – tette hozzá.–  Mesebeszéd, hogy zajlik. Az emberek pedig... úgy hasonlítanak egymáshoz! Vannak mondjuk: csalók... csúfak és... betegek... Bár lehet, te csak jókkal találkozol, akik virulnak és nagylelkűek. Hm?!... Megcáfolhatsz, de ha teheted, kerüld őket: ártalmasok. Azok, azok... Mind... Kivétel nélkül. Hiába próbálsz te... Eh! Ne szakíts félbe! – követelte a csend ellenére. Felemelt mutatóujja folytatást ígért, előbb azonban körülnézett, hogy felbecsülje hallgatóságát, melyet kevesellt talán, hogy fintorogva ivott, köhintett, s a semmibe bámulva várakoztatott. Szállingóztak még néhányan – állhattunk vagy tízen a magas asztalok körül; tétlenségében még a csapos is ránk figyelt, szomszédom mégis csak percek múltán bökte ki következtetését: – Okos embernek nagy bosszúság az idő... Hány óra van? – tettette, hogy siet. – Különben mindegy... Gondolkoztál már rajta? Sohase fogom megérteni, mért múlik el minden, ami szép... Hát nem?! Kinn narancsfény van... mire szedelőzködsz, kész a szurokfeketeség... Nagyon vigyázz!... Helyes irányba tedd első lépéseid, különben... Kattasztrófa... Kérlek, ügyelj magadra – óvott nagy szeretettel, és értetlenségünk miatt szinte könyörgésre fogta a dolgot, bár láthatóan nehezére esett magyarázkodni. Végül engem tüntetett ki bizalmával – közelebb hajolt hozzám. Veszélyérzete sarkallhatta, hogy jelentőségteljesen hunyorgott, míg tenyerének szócsöve mögül hangtalanul suttogta: – Azt mondom... Borzalmas idők jönnek...

Fennhangon folytatta, töprenkedve: – Hogy mért múlik el minden, ami szép?!...Míg klappolnak a snittek – illesztette halántékához a mutatóujját – embernek számítasz... Hallgass meg! Ha okos vagy, tudod előre, mikor szakad a film... Ez a monotónia előnye: nem érhet meglepetés... Főnyeremény... kárpótlásul, amiért egyformák a napjaid... Nehogy kukorékolni kezdj, miért nincs apelláta!... Bennszülött létedre... egy... egy Walter!... Hogy más a neved?... Mit számít? Azt mondom, csúf vagy, s ahogy elnézlek, beteg! – tácsolt le, viszont megenyhült: – Lám, besoroltalak...

Felhajtotta maradék sörét, mintha hazafele készülődne, pedig korán volt még, mindössze egy-két árnyalatot sötétedett odakinn a narancsfény. – Vagy tudjátok, mért múlik el minden, ami szép? Igen vagy nem?! N-na ugye!... Nem kell finnyáskodni. Egyszerre ebédeltünk – egyszerre emésztünk. Türelem: magamfajta kopott ordas lesz belőletek, ha megéritek. Éldegélni... emészteni...  mindent a maga idejében. Ráértek töprengeni, miért múlik el... Egyelőre... Nem vagy szomjas?

Hazudtam volna? Dühös lett tagadó válaszomtól. Elkeseredett, s bár restellte kiszolgáltatottságát, suta színjátszásra kényszerült: enyhén remegő kézzel megemelte poharát, és belekacsintott, mintha hitetlenkedne. Azt figyelte, elértettük-e idétlen célzását. Önérzete közben éberen vizsgáztatott: ha vigyorgunk, végünk. Valaki megkoccantotta a söntés nikkelezett burkolatát, rendelt. Töltött a csapos mindannyiunknak.

–     Nagylelkű vagy – morogta a férfi maga sem tudva, kinek, mert meg nem fordult. Szokás szerint az fizetett, akinek éppen pénze volt. Percek teltek kortyolgatással. – Mit hallgattok?... Hány óra?... Persze, lényegtelen: nem sietek, és ti úgysem tudjátok, miért múlik el... Egyformák vagyunk – esett meg rajtunk a szíve. Magával szemben is elnéző lett: – Részeg vagyok – szögezte le mentségül, de kihúzta magát. – Az én generációm... naagy dolgokra készülődött... Szál ingben jéghegyet törni... Kiállni... merni... szóval... – lelkesedett, ám hamar elcsüggedt. Visszakanyarodott próféciájához.

–     Vigyázz magadra! – óvott meredt szemmel, mintha megérintette volna az apokalipszis szele –, mert...

Éppen jövőnket részletezte volna, amikor kicsi, koszos kéz taccsant asztalunk szélére; nyomban fölé bukkant egy kortalan, kópé arc, mely ránkvigyorgott. Gazdája, a törpe, visszahuppant a földre, de ismét felugrott, maga felé húzta a kenyeres kosarat, megragadta, és tarisznyájába ürítette. – Köösz – nyekegte vékony hangon, mielőtt elillant. Szólni sem tudtunk, minden asztalról összerámolta a maradékot.

–     Magának viszi s a vak énekesnek – csitítgatta hökkent méltatlankodásainkat a csapos. – Ő vezetgeti... védelmezi... eltartják egymást.

–     Mégiscsak előlünk – önérzeteskedtek némelyek.

Hogy megnyugtasson, töltött mindenkinek, potyát.

Duruzsolt, közénk jött, ide-oda csapdosott kétes tisztaságú tálalókendőjével. Megpattintotta a szitaajtót, hogy a bizarr pár után mutogathasson, és hogy légyűzés ürügyén a kegyeinkbe ajánlhassa. Féltette klientúráját, főleg a törzsvendégekhez ragaszkodott. Néhányan a küszöbre tódultunk. Szomszédom nem mozdult, utóbb mégis ő terelte a kettősre a szót.

–     Minden mindennel összefügg... – kezdte nagyon távolról, ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem tudom, miért múlik el... Habár visszatérhet!... Mint ezek ketten....

–     Ritkán tünedeznek fel a környéken – ma még nem is jártak erre – figyelmeztette valaki a sarokból. Ő válaszként megrázta fejét – háttal replikázott: – Az én időmben…

De a csapos letorkollta. Ügyesen érvelt, éppen vendége rögeszméjével: – Vasárnap volt a vasárnap, és pont ilyen unalmas!

–     Igaz – ismerte el asztaltársam. Elnémult. Zavarában ujjbegyével matt virágokat tapogatott üres poharának falára. Hosszan nézegette a szabálytalan mintázatot; elfeledkezett rólunk, el az elmúlásról. Összerezzent, amikor a következő rundot töltötte a csapos. Törlesztésképpen kezdett tán újra beszélni – nehogy legközelebb mellőzzék. A hallgatásban letisztultak gondolatai; többé nem okított, és nem hetvenkedett sem élettapasztalatára, sem keserűségére hivatkozva: érthetőbben gyöngyöztek szavai.  

–     Véded őket... oké... – paláverezett a fehérkötényes legénnyel. – Enniük adhatsz, kegyes úr lehetsz! – hajlongott gyorsan, zilálva – elég marad utánunk malacnak, patkánynak... Mióta ismerlek, teszed a nagylelkűt – azért utállak!

A csapos röhögött; tetszett neki a fordulat. Velünk együtt leste a folytatást, melyet ügyes közbevetéssel sürgetett : – Ezek szerint mégsem múlik el minden...

Javasolta, emeljük poharunk a vasárnapokra, a változatlan Walter-közre!

–     Járt erre vak énekes az én gyermekkoromban is – kezdte indulatosan a köszöntgetések csitultával a férfi. – Csendórában... sokszor hétköznap is... felhallatszott éneke a vakudvarból... Kezdetben rövid volt – pár perc, és elhallgatott. Néhány szólamú dalocskákat, csupasz refréneket adott elő... áártatlanokat. Sem vidámakat, sem szomorúságosakat, nehogy valakit sértsenek. Nagyanyám jó darabig azt hitte, álmodik, mert a tető alatt laktunk, valószerűtlenül magasban: hozzánkig korábban nemigen hatolt patvarkodás zaja, alagsori zűrzavar, holott a betonkerengő akusztikája tökéletes volt, mint egy amfiteátrumé... Kíváncsiak lettünk a diszkrét énekesre, aki lassanként megbátorodott, rendszeresen megjelent, és egyre hosszabban időzött... Egyszer a szokottnál hamarabb jött – asztalnál ültünk éppen... „Nem hiszem, hogy evett volna” – szabadkoztam mentemben, s boldogan iszkoltam az ebédtől. Vittem, amit sebtében összekapkodhattam. A  tűzcsap mellett kuporgott, szemben a belső erkélyekkel. Rögtön feltűnt nekem, hogy nem alattuk, mint aki védelmet keres. Figyelmeztetni akartam, leöntik, vagy leköphetik... Hallhatta lépteimet, de sokáig nem vett tudomást rólam; befejezte az éneket, sőt, miután végzett, sem fordította felém sovány, sima arcát. Mozdulatlan maradt; szemrebbenés nélkül hallgatott. „Nem érdekli, mit akarok? És egyáltalán: az eget nézi vagy az ablakunkat?” Emlékszem, megadó volt szoborszerű tartása és kiáltóan kiszolgáltatott. Éreztem, hogy figyel, de mert nem szólt, nem tudtam mit kezdeni a maradékokkal.

–     Vissza kell vigyem a tányért – nyögtem ki végül. Féltem, hogy mire fordulok, elmegy. Kétségbeesve ígérgettem, hogy visszatérek. Bólintott.

Hallgatóságunkból senki nem merészelt röhögni a hajlongó előadón, ki e pillanatban gémeskútra emlékeztetett bennünket. Lehunyta szemét, úgy utánozta néhai énekest.

–     Mit mondtak, mit énekeljek? – kérdezte kezében az étellel. Nem akarta megenni, mert olyan rendelésre számított, melynek – attól félt – nem tud eleget tenni... Vállat vontam, makogtam. Válasz helyett felfele sandítottam, és igyekeztem háttal állni a szemétcsőnek, mert környékén rendszerint patkányok promenádoltak. – Lehetnek itt is szép példányok – toppantott elbeszélőnk a hepehupás padlón, hogy mindnyájan megrezzentünk. Körbevigyorgott; torz diadal mocorgott arcán – szívesen élcelődött volna a rovásunkra, de meghátrált: nagyra tartotta a tiszteletköröket, melyekből, ha kajánkodik, kihagyják. Inkább emlékezett.

–     Unalomból szegődtem kísérőjéül – legalább kedvemre csatangolhattam... Kéreznem sem kellett, mert nagyanyám filantróp volt és megértő – helyeselte vállalkozásomat; maga biztatott, menjek csak! Közeli udvarokban még felismertek – ételt nekem nem adtak, de ha nagyon tetszett Gábriel éneke – az ennivaló mellé könnyű alumíniumötösöket szórtak felénk, rendszerint párosával. Természetesen, megfeleztem az összeget. Adakozáskor védencem merőn figyelt; új dalba nem fogott... És mindent megköszönt. Furcsállottam, hogy ha körbe is állt közönségünk, Gábriel mindig eltalálta, kinek és miért hálálkodjék.

–     Látok én a magam módján – motyogta rejtélyesen, amikor titka felől faggattam. Honnan tudta, mikor adakoztak reszketeg fejű, beteges öregek, gyengén öltözött vagy nyűtt kontyú, nagylelkű asszonyok? Visszaadatta velem apróikat, aztán újra énekelt nekik, engesztelésül… Az összegyűlt pénzt nálam hagyta; azt hittem, mert megbízott bennem... Mit vigyorogtok?! Olyan hihetetlen?!

Leszidott.

–     Apró dolgokat kért, hogy vegyek neki. Cipőfűzőt, néha fehérneműt... kis lábast az ételének. Igénytelen volt. Egyébként közönségünk ellátta a legszükségesebbekkel – ritkán kellett vásárolnom... Számtalanszor be akartam neki vallani: magamnak is gyűjtök! Ám aprócska hasznom nyilvánvalóan nem érdekelte. Idővel rá kellett jönnöm: tud róla!... Hüledeztem, mikor azt ecsetelte félszavakkal, szerényen, hányan s mi módon, mi mindennel rászedték. Alkalmi pártfogói, a kísérők megszedték magukat – őt viszont éheztették. Többen azzal zsarolták, hogy feljelentik. „Koldulásra, fiú, nincs iparengedély...” mosolygott rögtönzött védőbeszédemen. Esténként megszámoltam a napi bevételt – külön fecniken könyveltem „vagyonkáink” gyarapodását. Részesedésem eltitkoltam, csak gondnoki tisztemről számoltam be nagyanyámnak, hogy továbbra is akadálytalanul csámbolyoghassak délutánonként. Teltek napjaink, észrevétlenül és egyformán... Azazhogy változatosan, hiszen egyre több helyre merészkedtünk el. Kinőttünk a Walter-közből – már a belvárost  ostromoltuk. Napról napra nőtt jövedelmünk; ismerős udvarokba ritkán tértünk vissza... Gábriel éneke mindenhol öröm volt, meglepetés és – ma bizton mondhatom – hm... katarzis... Értitek, ugye?...

–     Ő munkának tekintette – nézett körül szavainak hatását mérlegelve – egyszer búcsúzáskor megkönnyebbülten sóhajtotta: „vége a műszaknak...” Míg vándoroltunk, gyakran beszélgettünk. Főleg ő kérdezett. Meséltetett mindenről – mi történt az iskolában..., a havereimről...; olvasmányaimról a legrészletesebben. Szívesen hallgatta a negyedben kerengő szóbeszédet – néha állást foglalt piszlicsáré ügyekben. Rettentően érdekelte hallgatóságának élete; jobban, mint a környezet, melyet kezdetben nagy igyekezettel festettem le neki: lépcsők vagy alacsony boltívek előtt aggodalmasan figyelmeztettem, de mindannyiszor elhallgattatott: tudomm!... Boszszúból meg sem mukkantam göbbenők, sem lejtők előtt – estében kaptam vézna karja után, s vihogtam, ha üresbe lépett. „Láttam pedig!” – hajtogatta makacsul. Előfordult, hogy ráförmedtem: – Akkor figyelj jobban!

Szóval, kifaggatott, de magáról keveset árult el. Senkije sem volt – ezt valahogy kikövetkeztettem. Rájöttem, hogy sok embert ismert, és sokan ismerték. Köszöntek neki vagy megszólították – főleg magamkorabeli suhancok s fiatalabb korhelyek. Nők nagyon ritkán, bár kedvesen. Bőrük színét – akár az övét – mindannyiszor megcsodáltam: mintha dióval barnították volna... Sohasem fogadott igazán a bizalmába – rebegte üres poharának falán dobolva a férfi. – Örült nekem, közeledésemet messziről megérezte, de tartózkodása közénkfeszült. Mit csinált a kora esti óráktól másnap délig? Hol lakott – ma sem tudom. Beszéltetett engem, mint egy bábfigurát; tetszett neki kamaszos lendületem, nagy szavaim, s a légvárak, miket belőlük tákolgattam, lenyűgözték. Tapasztalatom szerint érdeklődése vagy tisztelete jeléül nézett szembe az emberrel, mintha látná partnerét. Ilyenkor szégyelltem, hogy meglopom; jobbik énem ösztönzött: legalább vegyek neki valami fontosat... Hangszerre gondoltam, furulyára, mert egy elhanyagolt, belső udvarról kijövet, hol szemmel láthatóan parádéztak a patkányok, és vannyogásukat ő is jól hallhatta, elmeséltem neki a hammelni muzsikás legendáját... Egyszer nektek is el fogom... Annyira tetszett neki, hogy egy-egy szereplésének végeztével lopva többször is hátrapillantott. Ő, a vak!... Kérésére hamarosan megvásároltam a csodás eszköznek egy szerény, hazai változatát.

–     A törpe védence bármilyen hangszeren tud játszani – tromfolt boldogan a csapos.

–     Llényegtelen... Magának különben sincs semmi érzéke a poétikához!...

Ám ezúttal megsértődött a férfi: gyorsan körbekérdezte, hány óra. Senki sem tudta pontosan; vállat vontunk, s kifele mutogattunk: sötétedik! Szomszédom elsétált lassan az ajtóig. Állt, állt... Keze a kilincsen – marasztaló szóra lesett. Mindenki hallgatott. Néztük esetlen tartását, hajlott hátát... Végül csak visszabotorkált közénk. – Még nincs szuroksötét – heherészte zavartan.. Rostokolt szemben velem, remegő ujjait a vászonabrosz pecsétjein szánkóztatta. – Ha... ha rendelsz... elárulnám, mért múlik el... akár a narancsfény is...

Mentegetőztem, hogy sok lesz, de nem lehetett lerázni: tudja ő, mi az elég. Fiatalabb vagyok – nálam hamarabb szakad a film... Susogott, kunyerált; történetének folytatását ígérgette. Próféciája, a sötét jövőkép és a muzsikus-story helyett hirtelen a magasságról kezdett beszélni. Igézetét nemes italok aromájához hasonlította, bódulatát túlzott ajak-csücsörítéssel és ellenszenvesen hunyt pillákkal érzékeltetve. A néhai nagy gyaloghidat is emlegette, s a róla nyíló kilátást. – Kánikulában reszketett körülötte a lég... úgy, mint nálunk a lakásban, a forró bádogtető alatt...

–     Mi köze ennek Gábrielhez?! – heveskedtek körülöttünk.

–     Csúfak vagytok... csúfak – hajtogatta lemondóan. Azt hittem, elbátortalanították, nem folytatja többé fantáziajátékát.

–     Az utolsót! – szóltam a csaposnak, és intettem, hogy mindenkinek. Nagylelkűségem megtette hatását; hálás vendégem máris szónokolt, mint egy beszélő automata.

–     Gábriel imádta a magasságot. Napos, száraz időben, a műszak végeztével blokktetőkön ücsörögtünk. Hajmeresztő mutatvány lehetett kecmergésünk. Tűzoltólétrákon kúsztunk föl, egymás nyomában: elől a vak muzsikus, szájában boldogságának eszközével, nyakában – nyári mikulás-zsák – a napi kereset egy részével. Utána jómagam. Dühömben sokszor rávicsorogtam szájtáti aggodalmasokra.

–     Megmutatná, hogyan? – ugratta a csapos, aki roszszallotta, hogy a prímet megint a főpotyás kaparintotta meg. – Ha túltesz a törpén, becsületemre, ingyen kosztolom egy hónapig! Tanúm rá a Walter! – kurjantotta lelkesen, de kudarcot vallott: a férfi semmibe vette ajánlatát, komoly képpel részletezte a különös koncertek előkészületeit.

–     Fenn, a karfán már biztosan ült – nem féltettem, hogy lezuhan. De hogy kászálódott fel rá! Sokáig tapogatta a karfát; kipróbálta, mennyire stabil. Profilját szélnek feszítve hallgatott, hosszan, az unalomig. Nem szólhattam – készülődött, akár egy rigolyás éltornász. „Nyeregben” szokása ellenére igen beszédes lett... Repülni  vágyott, szállani... Akkoriban szervezték az első sétarepüléseket. „Kispóroljuk, meglásd...” – biztatott, mint egy igazi kenyérkereső. Hol hallhatott róla? Én mindig röghözkötött dolgokról meséltem neki.

Egy alkalommal, lefele jövet, a tűzoltólépcsőn állj!-t vezényelt. Rémülten engedelmeskedtem. Elnevette magát, és a semmibe mosolyogva azt kérdezte, vajon furulyaszóra fölmásznak-e utánunk a patkányok?

–     Jól megvannak idelenn nélküled és ellenedre is!... Mit akarsz: szálldossanak a nyomodban?! Repülni odafenn, irtani idefenn szokás! Ne zagyváld össze a dolgokat... te patkánypilóta!

A nyomaték kedvéért le is hülyéztem. Valósággal meggörnyedt, mintha hirtelen megnehezedett volna zsákja. Többé nem akart a magasban muzsikálni, sem kikecmeregni a tetőkre, pedig ajánlottam néhányszor biztonságos tűzoltólétrák, takaros padlásfeljárók láttán...

–     Ennyi?!... HA-HA! – harsogta merev arccal a csapos – mondhatom, jól elszórakoztatott. Tanulság nincs, vagyis van: legközelebb kevesebbet itatjuk, mert lám, itt a szurokfeketeség! – mutogatott kliensének a fejére.

–     Nem érdekel, mi lett vele?... Nem mondtam még, mi volt a hídon – nézett rám riadtan az ócsárolt vendég. – Ezek úgysem számítanak – mutatott hüvelykjével lekicsinylően a jelenlevőkre. Félkönyékre ereszkedett, s intette, hajoljak közelebb. – Azóta egyhangúak az én vasárnapjaim... Ti kell tudjátok, miért azok a tieitek... De hogy mért múlik el minden?! Figyelj csak!... Híd magaslott a folyó fölött. Díszes, kecses – mint egy minaret. Kő mellvédje oly széles! Valóságos erdei ösvény. Kárpótlásul vezettem arra Gábrielt, hogy feledtessem vele otrombaságom; gondoltam, új színhely furcsa fóbiája számára, hiszen a belvárosi zsúfolt utcákon fölöttébb védtelennek láttam. Tétován lépkedett, és a forgalomban sohasem ismerte ki magát. Restelltem, miféle vezérnek tituláltam, bár élveztem is kiszolgáltatottságát – többet kérdezgetett, lubickolhattam fontosságom tudatában. Nyíltan célozgattam rá, hogy ha már a tetőn nem muzsikál, próbálja ki a karfát – akad talán adakozó sétáló – a siesta nagylelkűvé tesz...

Eleinte húzódozott – valósággal fel kellett tuszkolnom... Oldalt, a csövek között patkányok sündörögnek – lódítottam, hogy kedve kerekedjék. – Muzsikádra, meglásd, előmerészkednek, s mind odavesznek... vízbepotyognak...

–     Milyen magasan vagyunk? – kérdezte hirtelen a hömpölygő iszapszagot ízlelgetve.

–     Vízszint fölött negyven méter – böktem ki türelmetlenül. – Toronyblokknyi.

Kezembe nyomta a furulyát. Azt hittem, addig kell tartanom, míg elhelyezkedik a mellvéden. Elképedve láttam, hogy föláll rá, és visszakéri a hangszert. – Nem érem el a kezed! – zsémbeltem a lábszárába kapaszkodva. Közben körénk gyűltek az emberek – hatásos mutatvány ígérkezett.

–     ZÁR-Ó-RA! – recsegett fülünkbe a csapos türelmetlen basszusa. – A törpe régen hazavezette énekesét! Nincs kivétel, Urak!

A férfi leintette, idegesen. Mozdulatán látszott, menynyire fontos neki, hogy beszélhessen.

–     Össze kellett szednem az adományokat; lábam elé pengve, gurulva hullott az apró. Mire összekapkodtam – képzeld, azegyszer nem érdekelt a részem –, Gábriel ellépett mellőlem. Kedvenc áriáját messziről hozta a szék már a hídfő közelében járt.

–     Gábriel! – kiáltottam iszonyodva – Gábriel!

Megállt, visszanézett – vagy csak nekem tűnt úgy? Arccal a víz felé fordult, és a mélybe repítette furulyáját. Megvárta, hogy csobbanjon... Tőle búcsúzott? Vagy imádott magasságát simogatta oly átszellemülten? Rohantam felé, ahogy az erőmből tellett... Tekintetem elhomályosult...

–     Ne piszkálj a szemüvegemhez! – csapott ingerülten a kezemre, mikor a csapos intésére bele akartam karolni, hogy hazavezessem. – Tudtam előre... Hiszed, ugye?... Borzalmas idők jönnek... Akkor megéreztem... Vigyázzatok magatokra! – fenyegetett, már a jelenbe bonyolódva: – Kattasztrófa, ha szakad a film!... Szerencsétekre... tipikus vasárnap volt a mai is... Mit tehettek, ha oda a narancsfény?!... Neem tudjuk, mért múlik el...