Szorongó szívvel
vettem kezembe a tollat, hogy papírra vessem visszaemlékezéseimet börtönéveimre,
s még nagyobb szorongással bocsátottam a nagy nyilvánosság elé, Elrabolt
esztendők címmel a Romániai Magyar Szó hasábjain. Sokat töprengtem
és sokszor tettem fel magamnak a kérdést: egyáltalán van-e értelme annak,
hogy az az iszonyat, amit magam és rabtársaim végigéltünk a börtönben és a
munkatelepeken, fennmaradjon? Ne tudjon róla senki! Jobb, ha magammal viszem
a koporsóba, a föld alá, amúgy is eltemetni való. Úgysem okul senki belőle.
Ugyanakkor eszembe jutott: miért írta meg Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport
címmel a szovjet börtönök és munkatáborok pokláról eposzi méretekre terjedő
dokumentumkötetét? Vagy miért tette közzé Virgil Ierunca Fenomenul
A börtön
1989. december 22-e feloldott a hallgatás alól, véget vetettem nagy tartózkodásomnak. Azokra gondoltam, akik a börtönben pusztultak el úgyszólván ártatlanul, s azokra, akik ma is tájékozatlanok a jogtipró szocialista diktatúráról. És annak a politikának a leleplezése, amely népünk megsemmisítését célozta, adta a bátorságot és kezembe a tollat, hogy elmondjam mindazt, amiről érdemes, kell, szükséges másoknak is tudomást szerezniük.
Tudom, kegyetlen
kenyérharc folyt kint a szabad életben is, ránk magyarokra kétszeres zsarnokság
szakadt, mert a szocializmus nyomora mellett a rendszer
Életem nagy paradoxona, hogy mindig mindenkinek a javát akartam: jót akartam cselekedni, és nem úgy sikerült, ahogy akartam.
Amit itt leírtam, valószínűleg egy a sok börtönemlék közül. Bizonyára vannak lesznek másféle visszaemlékezések, mert azokat is életre hívja az erdélyi szellem és életünk sanyarú kényszere. Jelen visszaemlékezésem vád és tanú negyvenöt esztendő zsarnoki rendszere ellen, s ha egyetlen mondata elgondolkoztatja az olvasót, érdemes volt leírnom.