nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
Dés

Dés

Az új börtönprogram keretében a piteşti-i nehéz börtön-ből a fegyenceket 1960 nyarán a dési törvényszéki börtönbe szállították. Ugyanakkor Szamosújvárról engem is, több más nagy büntetésű rabbal, átvittek Désre. Jellemző a fegyencek szállításának módszerére, hogy a Szamosújvár és Dés közötti rövid távolságot megbilincselve, rabszállító vagonban, az állomástól a börtönig pedig teherautó platóján ülve, erős őrizet mellett tettük meg.

A dési börtön a régi Szolnok-Doboka vármegye törvényszéke mellett a századfordulón épült kétemeletes téglaépület volt a városi park közelében. Egészséges, azok között, amelyekben megfordultam, a legtisztábban karbantartott börtön. Az udvaron a sétálórekesz közepén és a fal mellett gondozott virágágyak voltak, amelyekben különféle virágok virítottak, köztük a nagy levelű, piros virágú kanna (Canna indica).

Egyesek azt gondolhatják, valótlanságot írok, hihetetlen, hogy a dési börtönben virágoskertben sétáltatták, levegőztet-ték a fegyenceket. Pedig így igaz. Virágoskertet varázsolni a börtön szabad területén a vezetőségnek nem okozott gondot. Annyi kis büntetésű közbűntényes rab állt rendelkezésére, amennyit kért a dési városi bíróságtól vagy a kolozsvári törvényszéktől. Egyébként a virágoskertet a börtönparancsnokság nem a fegyencek kedvéért létesítette, hanem a maga gyönyörűségére. Ahol a parancsnokság tartózkodott, minden börtönben volt virágoskert. A kommunista-szocialista rendszerben nagy kultusza volt a virágnak. Most is előttem áll Birtók őrmester úr, váltásparancsnok, amint nagy hasával ide-oda tolat hol az udvaron, hol a börtönfolyosón, a cellák előtt, s egy-egy lesőlyukon bekukucskál, közben szemmel tartja a lézengő karbantartó közbűntényeseket és parancsokat osztogat. Szigorú ember volt, egyáltalán nem katonás külse-jű, de katonásan oldotta meg a kérdéseket. A barátomat fogfájás gyötörte, s jelentkezett a börtönorvosnál, hogy húzzák ki fájós fogát. Az orvos közölte a barátommal, hogy nincs zsibbasztó injekciója. Birtók őrmester úr nyomban késznek mutatkozott: olyan pofont húz le a barátomnak, hogy attól bizonyosan elzsibbad. Még csak annyi hozzáfűznivalóm van a virágkultuszhoz, az utcák, utak szélén már-már túlzásba vitt virágültetéshez, hogy ebben is a hazug kommunista erkölcsi rendszer képmutatása jutott kifejezésre, legalábbis magam azt láttam benne.

A kötelező motozás lejárta után egy közepes nagyságú cellába osztottak be az első emeleten, hat görög, két román és egy magyar fegyenccel együtt. Nehéz emberek kerültek öszsze. A görögök állandóan veszekedtek. Soha nem gondoltam, hogy annyira izgágák és összeférhetetlenek egymás között. Az egyik román, Arţăreanu, szabadkőműves ügyvéd, beteg volt. A hosszú börtönévek s a rendkívül elhanyagolt ágyéksérv-fáj-dalmak idegeit felmorzsolták. A másik román cellatárs, Mihai, piteşti-i fiatal, titóizmusért, jobban mondva hazaárulásért elítélt, minden hájjal megkent oltyán volt. Egy nap váratlanul elvitték a cellából, és szabadlábra helyezték. Rendeződött ugyanis az immár másodszori politikai konfliktus Románia és Tito Jugoszláviája között. Arţăreanuhoz hasonlóan, sok évvel a vállán, ebben a cellában volt Derzsi Sándor, 1945-ben letartóztatott és hazaárulásért 25 évre elítélt, Torda környéki, végtelenül ideges, nyugtalan földmíves is. Engem nem sokáig hagytak itt, átvittek ugyancsak az első emeleten egy kis cellába. Itt találkoztam dr. Dobai István csoporttársammal és Bányai Miklós kolozsvári zenetanárral, valamint két román fegyenccel: egy Popescu nevű, idősebb kőolajmérnökkel és egy Păcurar nevű, 20 év körüli bukaresti ifjúval.

A cellában Désen is csak románul beszélhettünk. Nyilván azért, hogy a csak románul beszélő informátorok munkájukat tudják végezni. Persze nem tartottuk be az utasítást. Én erre rá is fizettem, ugyanis a fegyőr egy alkalommal hirtelen kinyitotta a cella ajtaját és rám förmedt: miért beszélek magyarul?! A nevemet feljegyezte, de az is lehet, hogy a besúgó már az-előtt jelentette, hogy magyarul beszélek. Egypár nap múlva, két fegyőrrel, jött Birtók, a szolgálatos tiszt, aki magyar volt, kivittek a cellából, és a földszinten 15 botütést mértek az ülepemre. A verés után megkérdezték, tudom-e, miért kaptam. Én is kérdőleg feleltem: azért, hogy magyarul beszéltem? Igen — volt a válasz —, és ha még előfordul, 25 botütést kapok

— mondották.

Désre szállításunk egyik célja — már írtam — a fegyencek politikai meggyőződésének kikémlelése volt. Feltételezésemet a magam példájával igazolom. A kolozsvári fogdában egyik kihallgatáson 1957-ben megkérdezték, ismerem-e Ungvári Sándort. Úgy hallottam, tanár volt a Református Kollégiumban

— válaszoltam —, de nem ismerem. Az ügyre Bukarestben 1959-ben, a tankönyv ankétján is visszatértek. Akkor is azt feleltem, amit Kolozsvárt: nem ismerem. Désen a kis cellában egy nap kihallgatásra vittek és ismét faggatni kezdett egy civil politikai tiszt Ungváriról. Most sem tudtam többet mondani, mint első alkalommal. És a kihallgatás arról győzött meg, hogy az Ungvári-ügy nyitott kérdésként követett engem a börtönben, és csak Désen ejtették el, későbbi kihallgatásaimon ugyanis már nem szerepelt.

A börtönben a rab nemcsak a parancsnokság és az őrség kénye-kedvének van kiszolgáltatva, hanem ilyen-olyan beteges, izgága, üldözési mániában szenvedő, zsarnokoskodó cellatársaknak is. Majdnem ilyen rabok közé kerültem Désen. Ezért örvendtem, amikor ebből a cellából kitettem a lábam. Nem bántam, akárhová visznek. Pedig rosszabb körülmények közé is kerülhettem volna. Nagy termet nem reméltem, nem is tettek nagy terembe, hanem, amint már jeleztem, egy kis cellába osztottak be ötödiknek. A cellában egyik oldalon volt három ágy, a másikon kettő egymás végében és a kis kübli. Úgy emlékszem, még egy szék is volt. Piteşti-en egy ekkora cellába tizenöt fegyencet zsúfoltak be.

Amint beléptem, négy némán ülő ember fordította felém tekintetét. Csomagom letettem az üres ágyra, és szemem kissé megerőltetve szétnéztem a félhomályos cellában. A négy közül egy elmosolyodott, felállt, felém közeledett s minden kitörő öröm nélkül üdvözöltük egymást. Ez volt Dobai István csoporttársam. A törvényszéki tárgyalás óta nemhogy nem találkoztunk, de nem is hallottam róla. Életfogytiglani nehéz börtönre volt elítélve, amit később huszonöt esztendőre változtattak át. Egyszerre helyeztek szabadlábra 1964-ben. Szemüveg nélküli csont-bőr, sápadt arca, kissé hunyorgó nézése szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatta arckifejezését. Rossz hangulatban találtam. Mintha a beletörődés tehetetlen állapota uralkodott volna el rajta. Csak ült az ágya szélén és nézett maga elé. Lassan mozgott, járt, bár természete volt a lassú mozgás, de ez beteg emberre vallott. Olyan egyéniség volt, aki meggondoltan cselekszik. Magam sokat gondoltam rá a kihallgatásokkal kapcsolatban, s csak körülte-kintően kérdezgettem lebukásunk körülményeiről és az ankétjáról. Láttam, hogy beteg. Tébécével viaskodik — mondta —, eddig semmiféle kezelésben nem részesítették. Lankadt, nagyon erőtlen volt. A börtönorvos, Alexandrina Balş meg-meg-látogatta a cellákban a betegeket. Lelkiismeretesen teljesítette kötelességét. Odakerülésem után nemsokára neki is tébécés kezelést írt elő. Az előírás szerint kapta a PAS-t és Hidrazidot, valamint az étrendben előírt menüt. Az orvosi kezelés mintha a benne szunnyadó remény lángocskáját is éleszteni kezdte volna, fokozatosan elevenebb lett. A tébécés menü nem volt jaj de nagyon kalóriadús, de nagyobb adag volt és zsírosabban elkészítve, turtoi helyett pedig fél kiló kenyeret adtak. A belügyminisztériumnak a dési börtönbe kirendelt „szeme”, a politikai tiszt vigyázott arra, ne kapja hónapokon át a beteg a tébécés menüt, nehogy túlságosan felerősödjék. Bizonyos idő után elvették, de volt rá példa, hogy vissza is adták.

Bányai Miklóst, úgy emlékszem, a kolozsvári tanítókép-zőben ismertem meg mint végzőst a háború után, 1945-ben, amikor jövögettek haza mint megpróbált fiatalok a hadak útjáról. Én már tanár voltam a kolozsvári Magyar Tanítási Nyelvű Tanítóképzőben. Nem tudtam, milyen váddal és kikkel ítélték el, nagy meglepetés volt a börtönbeli találkozás. Azt tudtam, hogy a képesítő vizsga után elvégezte a konzervatóriumot, a zongora szakot, és a Művészeti Minisztériumban a magyar művészeti intézmények vezérigazgatóságán dolgozott. Innen politikai okokból eltávolították. Határozottan művészlélek volt. Nemcsak a zene világában volt otthon, éppen olyan ügyes kezű, fantáziagazdag művészi rajzoló is volt. A közélet-ből történt eltávolítása után teljesen új foglalkozást választott, ékszerész lett, amihez meg is volt minden adottsága: a nagy-szerű rajzkészség és a művészi látásmód, képzelet s a kivitelezéshez szükséges ügyes kéz, kitartó munkaszeretet. Talán még sápadtabb és soványabb volt, mint Dobai. Epilepsziában szenvedett, két görcsös rohamának tanúja voltam. A kríziseket a letartóztatás utáni körülmények váltották ki. Tudatában volt kegyetlen betegségének, ezért végtelen önuralommal ült az ágyán vagy sétált. Ha nem szóltak hozzá, ő sem szólt senkihez. Huszonöt évi nehéz börtönre volt elítélve, 1964-ben egyszerre szabadultunk a szamosújvári börtönből.

Popescu idős, kissé hajlott hátú, csendes ember, a Romano—Americana Kőolajipari Rt. alkalmazottja volt. Régi elítélt. Ploieşti-en volt tisztviselője a részvénytársaságnak. Beszélgetésünk inkább a régi tisztviselői életre szorítkozott. Elmondotta, hogy a bukaresti központtal kezdetben nehéz volt a telefonösszeköttetés, végül is sikerült a Posta és Távközlési Minisztériumnál engedélyt szerezni egy külön telefonvonal kiépítésére, felhasználva a minisztériumban uralkodó korrupciót. Ezzel megoldódott a kapcsolat a központtal. A vállalatnál

— mondotta Popescu — nagyon megbecsülték a tisztviselőket, évenként többször kaptak pénzjutalmat a havi fizetés mellett. A fizetésük egy bizonyos százalékát a részvénytársaság nyugati bankban helyezte el.

A cella legfiatalabb tagja Dumitru Păcurar volt, bukaresti munkásifjú, szőke, frissen elítélt, minden után érdeklődő. Különösen sokat kérdezősködött Erdély felől, a népesedési viszonyokról. Meglepetten tapasztalta, hogy a sétán annyi magyar gyermekzsivajt hall. Felvilágosítottam, hogy Dés lakosságának fele magyar nemzetiségű. Ezzel a négy emberrel éltem együtt néhány hónapig ebben a kis cellában.

A cellaélet elviselése nagy önfegyelmet követel. A rab a cellában nappal csak négy lehetőség között választhat: ülni, sétálni, hallgatni és társalogni. A nagy cellában a felsorolt alternatívák közül több alkalom kínálkozik a társalgásra. Esetleg tudományos kérdésekről beszélgethet, vagy nyelvet tanulhat. Ebben a kis cellában idegen nyelven társalgó személy nem volt.

Mivel foglaltam el magam? Ha nem társaloghattam értelmes dolgokról, furcsaságok furcsaságaival űztem az eszem.

A gyermek mindig izeg-mozog, fészkelődik. A felnőtt azonban éppen felnőtt voltánál fogva nem mozog annyit, mint a gyermek. Őt az értelme nem hagyja nyugodni: az értelem mindig tevékenykedik. Miért? Mert a környezet állandó kihívást jelent számára.

A cella nagyon sivár, sivatagi, sőt butító, emberellenes környezet. Az értelem ebben az emberellenes miliőben is elfoglalja magát. Mindent megfigyel: a kopott falat, az ajtót, mozaikot, azt a néhány tárgyat, amely a cellában található, a cellába bennrekedt legyet és persze a cellatársakat. Így akarja elűzni azt a rettenetes unalmat, amely egyébként majdnem összeroppantja.

Magam a falon levő penészfoltokba térképeket láttam bele, emberi, állati alakokat, melyek messze elragadtak a fantázia világába. Elmerültem a cella ajtajának mesteri munkájában. Igaz, hogy már átkoztam a kilincs nélküli ajtót. A börtön épü-letéről, a cella belső kiképzéséről, méreteiről, a nagy rácsos ablakokról — Piteşti után gazdag összehasonlítási tapasztalatom volt — eszembe jutottak a múlt század nagy liberális humanista gondolkodói: Deák Ferenc, Eötvös József báró, Trefort Ágost és mások, akik minden alkotásukban, még a börtönök építésében is, érvényesítették az emberséget. A kommunista rendszer, amely a humanizmus legmagasabb fokának minő-sítette magát, az ablakokra durva zsalugátert szerelt, hogy a fegyencet a népfénytől is megfossza. Hány századot süllyedt vissza a civilizáció a történelem útján a műveletlenségbe?

Amikor az ötágyas kis cellába vittek, már ősz volt. A park fái még nem hullatták el teljesen lombkoronájukat, de a természet már elkezdte álomba merült életét. A cellába is kezdett beköltözni a hideg. Reggelenként, amikor kinéztem az ablakon a zsalu lemezei között, gyakran köd ülte meg a parkot. A lombját vesztett hatalmas nyárfa nyáron át rejtegetett fészkeit mutogatta. Különösen magára vonta figyelmemet egy nagyobb fészek, amelyet lakója késő őszig, a hó leeséséig nem hagyott el. Ott aludt, reggelenként két lábra emelkedett fészkében, hogy a hűvös éjben elzsibbadt, dermedt lábait és szárnyait kinyújtóztassa. Vissza-visszaült a fészekre, majd elrepült.

Megjött a tél. Négy órakor a cellában már sötét van. A nappalok nagyon rövidek lettek, de megnőtt a csend, kevesebbet mozogtunk, csak ültünk, ültünk, ültünk a félhomályban.

Ebben a tétlenségben olvasott regényeket kezdtünk elmondani egymás szórakoztatására. Legtöbbször Dobai és jómagam kapcsolódtunk be a szórakoztatásnak ebbe a formájába. Természetesen a műveket csak anyanyelvünkön tudtuk megfelelő szinten, színesen, élvezetesen elmesélni. A két magyarul nem tudó román cellatárs ebből a szórakozásból kimaradt.

Külön meg kell említenem, hogy Dobai nagyon érdekfe-szítően tudott regényeket megeleveníteni. Nem feledhetem, több egymást követő estén szórakoztatóan, színesen mesélte Jókai És mégis mozog a föld című regényét.

Meghányva-vetve a dolgokat, hogy a két román cellatársammal megízleltessem a modern magyar regényt, elhatároztam: elmondom románul Móricz Zsigmond Rokonok című regényét. Nem sok sikerem volt, bevallom. Mivel én gyengén beszélek románul, nem tudtam árnyaltan leírni a hősöket, és egyáltalán élvezetesen elmesélni a cselekményt.

Beszélgetéseink tárgya ebben a kis cellában történelmi, nyelvészeti, etnográfiai, népköltészeti, népzenei, mezőgaz-dasági és egyéb rokon tudományok kérdésköréből került ki. Dobai, Bányai és én ezekben a diszciplínákban több-kevesebb ismerettel rendelkeztünk. Magam szerettem az új ismereteket közvetítő, gondolatébresztő beszélgetéseket, csendes vitákat.

Dobai jogász volt. A jog pedig a pontos, korrekt, többér-telműséget kizáró megfogalmazásokra törekvő diszciplína. A jogi formulákban, törvényekben használt egyértelműségre való törekvés érvényesült az ő beszédstílusában is. Ezt magam nagyra értékeltem.

Amikor a nyelvészet területén folytattuk társalgásunkat, mindketten saját falunkból hoztuk a helység- és dűlőneveket, a tájszókat s azokat értelmeztük, magyaráztuk mindenféle szempontból. Úgy állt össze egy-egy falu közösségének civilizációja, műveltsége a mi kiegészítésünkkel, mint archeológiai ásatáskor a felszínre került cseréptöredékekből az antik váza vagy cserépkorsó a restaurátor kezében. Ennek folyamán megismertük egymás faluját, azt a tájat, ahonnan származtunk, azt a népi kultúrát, amelyet az ott lakó paraszttársadalom őriz. A nagyobb táj településneveinek, műemlékeinek emlékezetbe idézése egy darab történelem áttekintésével járt együtt. Nem tudom megállni, hogy ne írjam ide Dobai elmondása alapján a következő nyelvészadomát:

A vonaton utazik egy szilágysági paraszt és egy értelmiségi polgár. A „hepehupás vén Szilágyon” átfolyó Kraszna folyó nevét a paraszt Karasznának ejti. A tanult polgár kijavítja: „Kraszna” — mondja az atyafinak. Vágtat a vonat dél felé, elérik a Berettyót, átmennek a hídon, kinéz a paraszt az ablakon és megszólal: „Na, a Brettyóban is alig van víz.” A tanult polgár nem állja meg, hogy ki ne javítsa ismét a parasztot. „Nem Brettyó, hanem Berettyó.” A paraszt felfortyan: „Hát az előbb azt mondta az úr, Kraszna, nem Karaszna. Hát most miért nem helyes, miért nem jó a Brettyó?” A polgár hallgat. Mit is válaszoljon? A paraszti logika csapdájába esett. A kérdés egyszerű: kétféle észjárás, kétféle nyelvi logika működé-sével állunk szemben. „Én nem állítom, hogy ahogyan az úr mondta, nem jó, de annak is helyesnek kell lennie, ahogyan mi mondjuk” — mondotta a paraszt.

Amit itt elmondtam, az csak egy csepp abból, amit hónapokon keresztül Dobaival elbeszélgettünk.

Említettem, Bányai konzervatóriumot végzett. Tanárai között olyan kiváló személyiségek voltak, mint Domokos Pál Péter, Nagy István és Márkos Albert. Mindhárom kiváló Kodály-tanítvány, akik megismertették vele a magyar népzene csodálatos világát, Bartók és Kodály kutatásait. Magam nagyon sok népdalt ismertem és énekeltem is, de teljesen tájékozatlan voltam a népzene rendszerében; nem ismertem kialakulását, nem tudtam, mi az igazi értéke a népek zenekincsében. Bányaival folytatott beszélgetéseink során sikerült e népi kultúrkincs mély világába is betekintést szereznem. Népzenénk — mondotta Bányai — ősi, eurázsiai kultúrkincs, és a XVIII. századig egységesen élt az egész magyar társadalomban. A XVIII. században idegen, nyugati népzenei és klasszikus zenei hatásra kettévált. Az ősi réteg ma már csak a parasztság körében él. Az uralkodó osztályok elpártoltak, illetve a klasszikus zene befogadóivá váltak. Beszélt Bányai népi zenénk fejlődéséről, itt mondotta el, hogy Kodály kutatásai alapján ma háromféle stílust különböztetünk meg: régi stílusú, új stílusú és vegyes stílusú népdalokat, illetve népzenét.

Folklorisztikai beszélgetéseinket ma is nagy értéknek tartom. Magyarázatait példákkal illusztrálta: csukott szájjal elzümmögte a dallamokat, a szöveget ismertem, a dallamot is: például a régi stílusra eldúdolta a Szivárvány havasán... kezdetű dalt, még azt is megjegyezte: recitatívójában korális beütést is mutat. Más példa: Az hol én elmegyek... Az új stílusra nagyon sok népdalt sorolt fel. Például: A csitári hegyek alatt... vagy: Áll a hajó... , Szánt a babám... stb. Úgy vettem észre, ez a stílus uralja mai népzenénket. A vegyes stílusúakra már nem emlékszem pontosan, éppen ezért félve írom ide a példát: Két szál pünkösdi rózsa. Most tudtam meg, hogy a rokon népek közül a cseremiszek zenéje áll legközelebb struktúrában, pentatóniában a mi népi zenénkhez; hogy a szlovák népzenére nagy hatással volt a magyar, és hogy a román népzene nem volt hatással a magyar népzenére.

Én a népzene világából a népdal szövegkincsét Illyés Gyulának az 1940-es években Magyarok című gyűjteményes kötetében megjelent nagyszerű esszéjéből ismertem, de az irodalomból is.

1960 telét és 1961 tavaszát a kis cellában töltöttem. Néztem az átellenben lévő épület gerendázatának végén levő szellőzőlyukakban fészkelő verebeket. A cella ablakának külső könyöklőjére gyakran szórtam turtoimorzsát. Télen tömegesen csaltam oda a verebeket. Figyeltem viselkedésüket. Lökdösődtek, csípték egymást a morzsákért. Úgy vettem észre, a nőstény verebek tolakodóbbak, illetve élelmesebbek még táplálkozás alkalmával is, mint a hímek.

1961 tavaszán, nyár elején végigfigyeltem a költést, a szaporítást. Úgy láttam, a veréb házaspár a szaporodás idősza-kában együtt marad. A fészek elkészítésétől kezdve a tojások lerakása és a költés idején a hím veréb a nőstényt nem hagyja el. A hím ott tartózkodott a fészek előtt kihúzott dróton, miközben az anya a fészken ült. Csak eszegetni szállt le, de rövid idő múlva vissza is tért. Amikor az anyaveréb kirepült a fészekből szedegetni, azalatt a hím bement a lyukba és ült a fészken. Úgy láttam, hogy a kis verébfiókákat csak az anya etette. Hasonlóképpen az anya tanította meg őket repülni. Miután a verébfiókák a fészekből kirepültek, az anyaverébbel többé nem tértek vissza. Néhány napig elhagyatottan csak a hím röpködött a fészek előtt, amíg a verébanya ismét visszatért otthonába. Három rendet szaporított a kis veréb házaspár 1961 tavaszán-nyarán. Elkaptam egy nagyon fontos mozzanatot a költés idején. Az egyik fióka halva született, láttam, amint a veréb mama élettelen fiókáját a fészekből kivonszolja és a mélybe dobja. Figyeltem a verebek beszédét. Másként csipognak, amikor békésen eszegetnek, másként, amikor csapatba verődve röpködnek; a veszélyt nagy hangon kiabálva jelzik, a kisebb veszélyt meg-megismétlődő, egyhangú pergő hanggal. Mindig idegesen elővigyázatosak. Általában nem röpülnek messze, de legtöbbször röptük a hullám mozgásához hasonlatos, szárnyukat fölfelé röpülve nagyon gyorsan csapkodják, hasonlóan a bogarakhoz. Ha kisebb magasságból szállnak le, szét sem terítik a szárnyukat, bukórepüléssel érnek a földre. A verebeket megszerettem. Nagyon kedves madarak, lehet tőlük éberséget, fürgeséget tanulni.

Désen kikezdtek a betegségek. Gyakran fájt a fejem, és gyakori epekrízis fogott el. Általában az árpakása váltotta ki a kríziseket, sajnáltam, mert ez volt a legtáplálóbb étel.

Szokása volt a börtönigazgatónak, hogy váratlanul megjelent egy-egy cellában és szétnézett. 1961 tavaszán — úgy emlékszem, akkor történt — benézett a kitárt ajtón a mi cellánkba is. Körbehordozta tekintetét, megkérdezte, meg vagyunk-e elégedve az étellel, s távozáskor közölte, hogy a Szovjetunió elsőnek küldött embert a világűrbe. Elámultunk a bejelentésen. Miután az ajtót bezárták, kommentálva az eseményt, kissé lesújtva kérdeztük egymás között: hát az USA mit csinál? Az oroszok technikai fölényre tettek volna szert az amerikaiakkal szemben? (Utólag tisztáztam az időpontot: Gagarin 1961. április 12-én repült az űrbe.)

1962-ben, nyár vége felé a kis cellából áthelyeztek a börtön végén levő nagy terembe, amely két egymásra helyezett ágysorral, közöttük tág térközzel humánusabb képet mutatott, mint a piteşti-i 8-as terem. Több okból is örvendtem a változásnak. A kis cellában egy idő után éreztem, hogy kezdtünk szellemileg mindhárman kimerülni. Azok a témák, amelyek-ről beszélni lehetett anélkül, hogy üres szócséplés lenne a beszélgetés, lassan elfogytak. Bizonyos kérdésekről meg a besúgók miatt nem lehetett beszélgetni. De egyébként is minden együttélésnek van olyan hordaléka, amely az emberi kapcsolatokat, viszonyokat megterheli, áporodottá teszi; ha nincs a biztosítószelephez hasonló, szívet, lelket, elmét tisztító alkalom, robbanás következik be: összeszólalkozás, sértődés stb. Hogy ez ne következzék be, az okos rab idejében visszavonul a maga csendjébe, a maga megélt világába, vagy pedig beáll a lélekben a pihentető üresség. Mindezektől a kellemetlensé-gektől szabadított meg ez az idejében történt áthelyezés.

Ebből a cellából nem nyílt kilátás a városi parkra. Kellemes volt a nyár vége, de csak a sétálórekeszekből élvezhettük szépségét, úgyszintén az ősz varázsát is. A park tele volt madarakkal és gyermekzsivajjal.

Itt kerültem össze először Komáromy József matematikatanár barátommal és csoporttársammal. Itt ismerkedtem meg Lakatos István hazaárulásért 25 évi kényszermunkára elítélt kolozsvári szociáldemokrata országgyűlési képviselő-vel, Gárdonyi István, ugyancsak hazaárulásért 25 évi kényszermunkára elítélt temesvári újságíróval. A román elítéltek közül a Romano—Americana Kőolajipari Rt. több mérnöke, tanárok, tanítók, építészek, banktisztviselők, kutatók, minisztériumi vezérigazgatók, hajóskapitányok stb. voltak a cellában. Néhány név: Radu Matac, mérnök, tanult magyarul is, Neniţescu, tanár, költő, Romeo Drăguşin, kereskedelmi hajóskapitány, Petraşevici, lugosi orvos, Soşinschi, nagyszebeni mérnök-tanár, Dinu Brătianu, bukaresti banktisztviselő. Nagy részük idős értelmiségi volt, hosszú börtönévek nyomták vállukat. Türelemmel viselték a börtön megaláztatásait, alig fordult elő összeszólalkozás. Ebből a cellából szállítottak 1963 telén, januárban, Szamosújvárra.

Összetalálkozásunkkor, négy esztendő után, Jóskával megöleltük és vizsgálva néztük egymást. Testben mindketten megfogyatkoztunk. Nekem tincsekben hullni kezdett a hajam, a homlokom kétszer akkorára nőtt, államon csak a bőr maradt. Jóska telt, kerek arca beesett, megszabadult minden izom-, s ha még volt, zsírfölöslegétől. „Előnyödre változtál meg”

— mondottam tréfásan. Ő a fürdőben vett alaposan szemügyre, s megállapította rólam, hogy a faromon alig van valami izom a hajdani párnából. „Feri bátyám — mert így szólított —, nagyon megkarcsúsodtál.” Jókor jött a dési, minden eddiginél kalóriadúsabb koszt. Ha nem is rakódott ránk izomanyag, de szervezetünk kezdett megerősödni.

A Jóskával való találkozásom és néhány hónapig tartó együttlétem javított a tankönyv-perem után rajtam eluralkodott borús, nyomasztó lelkiállapoton. Jóska fiatalabb, mint én, optimista, derűs, kedélyes beállítottságú volt, ma is az. Ha összeültünk Lakatossal, Gárdonyival, egy-egy viccel elütötte rosszkedvünket, de nem volt kedélytelen egyéniség Lakatos és Gárdonyi sem. Nekem megvolt az okom a komor hangulatra, mert epebántalmaim, az epekrízisekkel járó hányások, mint valami rémek, ott fészkeltek az agyamban. Étkezés után

— különösen a sűrűbbecske árpakása után — előállhatott az epekrízis.

Beszélgetéseink során áttekintettük kihallgatásainkat. Jóskát is Uţiu hallgatta ki. Kíváncsi voltam, mit tud konkrétan lebukásunkról. Nem tudott mondani semmi biztosat, csak feltételezéseket. Sokat beszélgettünk jövőnk alakulásának kilátásairól. Abban egyetértettünk, hogy Désre való szállításunk pozitív lépés, az alkalmazott börtönrezsim, a bánásmód velünk szemben előkészület valamire. Enyhült a magyarországi forradalom utáni kemény, kegyetlen diktatúra is. Az MNK elnöki tanácsa amnesztiában részesített nagyon sok 1956ért bebörtönzöttet. Ez kihatással lehet a hazai állapotokra is

— gondoltuk.

Ameddig az új cellabeli viszonyokkal megismerkedtem, jobb híján varrással foglaltam el magam.

A gombafertőzött nadrágot Piteşti-en hagytam, mikor Bukarestbe vittek. Amikor másodszor Szamosújvárra szállítottak, a kapott nadrággal nem voltam megelégedve: rövid volt, csak szárközépig ért, aki előttem viselte, megrövidítette. Elnyűtt is volt, és az én „karcsú” derekamhoz túlságosan bő. A cellában ülőknek kopott, szakadozott fegyencruhát adtak, még csak meg sem foltozták. A jó csíkos ruha a gyárban vagy munkatelepeken dolgozóknak járt. Volt ebben valami méltányosság. Vártam az alkalomra, hogy a nadrág korcát a derekamhoz igazítsam, vagy ha lesz egy leírás, mint elviseltet kicseréljem. Ez mind késett. Amit kis cellában nem tehettem meg, ti. azt, hogy magamra igazítsam a nadrágot, elhatároztam, hogy a nagy terem egyik legkevésbé ellenőrizhető sarkában félrehúzódva megteszem, és megvarrogatom rongyos ingem is. Azért mondom: „félrehúzódva”, mert mindezt engedély nélkül kellett tennem.

Előrebocsátom, hogy 1958-tól, a börtönlázadástól, a bánásmód megszigorításától tűt a cellába nem adtak, mindhiába kértük. Honnan volt mégis varrótű? Elmondom, mert érdekes.

Szamosújváron sétára menet találtam egy négy centiméter hosszú és egy milliméter vastag közönséges drótdarabkát. Ebből készítettem varrótűt. Hegyének kialakítása egyszerűen ment. Addig csiszoltam az ágy vasával a drót egyik végét, amíg hegyes lett. A másik végét, ugyancsak csiszolással, kissé ellaposítottam s megformáltam a tű fokát. A nagy munka a tű fokának a kilyukasztása volt. A rab kitartása azonban határtalan. Egy konstancai halásznak volt egy valódi acéltűje. Azzal a tű fokát addig véstem, karcolgattam, ameddig átfúródott, s a lyukat annyira megnagyítottam, hogy a gyapot cérnaszálat bele lehetett fűzni. Eddig tartott az ősemberi munka, azzal a különbséggel, hogy az ősember az első tűt csontból csinálta.

Hová rejtsem el a tűt, hogy motozáskor ne találják meg? Ez volt a nagy gond. Találtam egy megfelelő helyet a bakancsomban. Motozáskor soha nem akadtak rá. Különben is a finnyás orrú őrök a bakancsot nemigen vették kezükbe, nem tapogatták, vizsgálták, legfennebb belerúgtak.

Már írtam, hogy a fegyencnek két inghez volt joga a cellában. Nekem az egyik saját, még otthonról hozott ingem volt, már eléggé foltos. Alig volt olyan része, ahol nem ékeskedett valamilyen fehér vagy színes folt. El voltam telve a foltos inggel, és pusztán becsvágyból újabb és újabb foltokat varrtam rá. Másoknak is volt foltos ingük, de annyi folt senkinek az ingén nem volt, mint az enyémen. A sok foltnak volt praktikus haszna is: az ing vastagabb és melegebb lett. De ezen túl az az ötletem támadt, hogy gyarapítom a foltok számát, ha kell, ha nem, és lehetőleg legyen az ing minél tarkább. Amikor szabadlábra helyeznek, hazaviszem és elhelyezem a múzeumban mint érdekességet. A foltos ingre nagyon vigyáztam, de amikor 1964. július 29-én a szamosújvári börtönből szabadlábra helyeztek, az értékes inget elkobozták.

Lakatossal, Gárdonyival hamar összeboronálódtunk. Ismerkedtünk a cella lakóival, ki kicsoda, gyűjtöttük egymástól a káderlaphoz szükséges adatokat.

Négyen mindennap összejöttünk. Ha ketten beszélgetni kezdtek, néhány perc múlva odament a harmadik és a negyedik is. Közös sorsunk és közös anyanyelvünk egymáshoz sodort. Miről társalogtunk? Meghánytuk-vetettük a kiszabadulás, a társadalomba való beilleszkedés, foglalkozásunk folytatásának lehetőségeit. Kíváncsiak voltunk egymás véleményére. Tépelődve festettük magunk elé, ami ezután jöhet és velünk megeshet.

Ha nem beszélgettünk, magam gépiesen lehorgasztott fejjel kezdtem járni fel és alá a cellában,. Magamba szálltam, töprengtem: valami hasznos, értékes szellemi munkába kellene kezdeni. Figyeltem, hogy mivel foglalkoznak a cella fegyenc őslakói. Láttam, hogy a fiatalabbak egész nap nyelveket tanulnak, Dinu Brătianu volt a fő nyelvoktató, a nagy politikus Brătianu család egyik mellékágának a tagja, banktisztvi-selő. Három világnyelvet beszélt: angolt, franciát és németet. A nyelvtanulók csoportban tanultak, egymással társalogtak azon a fokon, amelyre az illető nyelven eljutottak. Volt angol, francia és német csoport.

Jóska barátommal elhatároztuk, hogy mi is elkezdünk nyelvet tanulni, éspedig németül tanulunk. Akadt kitűnő nyelvmester is, Gárdonyi személyében. A bakancs talpára, csajka fenekére vagy szappanra írtuk a szöveget, kifejezéseket, szavakat, mint viasztáblára a hajdani rómaiak. A nyál- és szappankeveréket hártyavékony rétegben rákentük a bakancs talpára s erre a falról meszet kapartunk, vagy kis textilzacskóba tett dédété-porral behintettük a nyál- és szappanréteget. Így készült a „viasztábla”. Erre stílus helyett hegyes fapálcikával ráírtuk a Gárdonyi által tollba mondott szöveget. Megjegyzem, hogy Gárdonyi nagyon szép, összefüggő szöveget szerkesztett mindig. Az volt a benyomásom, élvezte a rövid, irodalmi szintű, kerek egész, kis karcolatnak is beillő alkotásokat. Mi többször elolvastuk, megtanultuk a szöveget, a szavakat, kifejezéseket és a belőle levonható nyelvtani szabályt. A barátommal egymást hallgattuk ki a szövegből, nagy néha meghallgatott Gárdonyi is, mondatokat formáltunk, csevegtünk. A nyelvtanulás Désen állandó foglalatosságunk volt. Jóska még most is idézi az egyik kedves, őszi hangulatú szöveg egy mondattöredékét: „... schebige Krähe kreisten über uns”.

Ki volt Gárdonyi István és milyen körülmények között ismerkedtem meg vele?

Egyik börtönből vagy cellából a másikba való áthelyezés során alkalomadtán a fegyencek elmondják, kikkel voltak együtt. Már Kolozsvárott, a régi törvényszéki fogházban, ké-sőbb Szamosújváron hallottam a Gárdonyi István nevét. Sok jót nem mondtak róla, azt is elengedtem a fülem mellett. Mit ad az Isten? 1962-ben Désen cellatársak lettünk a nagy teremben. Ő és Lakatos István régi lakói voltak a nagy teremnek. Úgy emlékszem, előbb Lakatos Istvánt ismertem meg, s ő közölte velem jelentőségteljesen, hogy a cellában van Gárdonyi István is. Nem ismerem — mondtam. Kevés idő múlva hozzánk jött Gárdonyi. A két személlyel való megismerkedésem egymás után kis időközzel történt. Lakatos régebbről ismerte Gárdonyit. Most, amikor szembe kerültem vele és bemutatkoztunk, egy alacsony, sovány, madárképű embert ismertem meg. A bő ruhában az ember valósággal elveszett. Beszéd közben furcsán mozogtak ajkai, hogy érthetően ejtse ki a szavakat, ugyanis csak egyetlen vipla koronával bevont szemfog villogott a szájában. Kissé hajlott volt a háta, s foghíjas lévén, beesett arcú. Nem volt tolakodó, sőt szerény. A többségiek, miért, miért nem, kerülték a vele való beszélgetést. Szívesen leállt társalogni bárkivel. Még csak egy alacsonyabb embert ismertem, mint ő, Szilágyi Árpád geológus egyetemi hallgatót, akit magunk között úgy is emlegettünk: „kicsi Szilágyi”.

Minden fizikai összeesettsége ellenére erős életerő munkált Gárdonyiban. Hatvanéves lehetett, művelt újságíró, a Temesvári Hírlap munkatársa. Anyanyelvi szinten beszélt németül és perfekt románul is. Temesvár volt a szülővárosa, de évekig élt külföldön, Bécsben, ahol újságíróskodott is. Az újságírás mellett írt esszéket, recenziókat, sőt regényt is. Alaposan ismerte Temesvár történetét, társadalmi életét. Találóan jellemezte ezt a virágzó bánsági várost. Temesvár életében 1918-ig — mondotta —, mint cseppben a tenger, benne volt a hajdani Osztrák—Magyar Monarchia. Mai divatos kifejezéssel élve, a másságok városa volt, s éppen ebben volt a varázsa. Mint újságíró a szenzációs témákat tűzte tollára. De foglalkoztatta a német nemzetiszocializmus és a fasizmus is. Az Anschluss idején Bécsből hazajött Temesvárra és a háborút ott vészelte át.

A két világháború közötti magyar társadalomban kibontakozott nacionalista, antiszemita politikai megnyilvánulások kapcsán szerzett élményeit regényben akarta megörökíteni, melynek vázlatát kialakította a börtönben és hármunknak be is mutatta. Nagyon meggondoltan beszélt mindig.

1963-ban Szamosújváron ismét találkoztam vele a bútorgyárban. A fényezőkhöz osztották be munkára. Asztallapok grundírozását végezte. Kicsi markába fogta a fényezőlab-dát, karját könyökig összemázolva állt a fényezőasztal mellett. Nevetni kezdett, mikor mentem feléje. Engem hamarabb kivezényeltek a gyárba munkára, én már megtanultam a mesterséget. Utolsó fényezését végeztem az asztallapoknak. A grundírozásnál erősen meg kell nyomni a labdát. Erre Gárdonyinak nem volt ereje. Kivettem kezéből a labdát és jó fél órái munkával elvégeztem az alapozást. A vézna Gárdonyinak a fizikai munkához nem volt elég ereje. Még fél normát sem tudott teljesíteni. Valakik mindig kisegítették. Azt hiszem — visszagondolva a vele töltött időszakra —, rabtársai nacionalista, antiszemita gondolkodását fürkészte. Értékesítette-e észrevételeit? Titok. Ő is 1964-ben szabadult.

A cella négy fala közé zárva a rabnak csak a tűnődés, töprengés, a társalgás, az eszmecsere marad. Magam mint tanár mindig mást is és többet akartam: nyelvet tanulni, előadáso-kat hallgatni szakemberek szájából. Persze, a börtönparancsnokság mindenféle szervezett vagy spontán önművelési próbálkozást tiltott.

Írtam, hogy Désen a nagy cellában a fegyencek 90 %-a tanult ember, mondjam: értelmiségi volt. Egy esztendő után úgy tűnt, mintha a szigorú, feszes ellenőrzés lankadt volna. Drăguşin hajóskapitány, cellafőnök leköszönése után az új cellafőnök (nevét elfelejtettem) kezdeményezte előadások tartását. Így került sor néhány előadásra a modern fizika, a talajjavítás, a pszichológia és a nyelvtudomány területéről. Az évek óta minden tudománytól teljesen elzárt értelmiségiek szívesen fogadtak bármilyen tudományos, művészeti kérdés-ről való fejtegetést.

Az első előadásokat egy Soşinschi nevű fiatal, alacsony, szőke szebeni elektromérnök tartotta az atomról s az atomkutatásról. Bevallom, én nem sokat tudtam az atomról, a középiskolában tanultakkal maradtam, azzal, amit már a görögök is tudtak, hogy az anyag legkisebb része. Sokat képzelt magáról ez a kis termetű ember. Nemrégen hagyta el az egyetem padjait. Amilyen alacsony, éppen olyan öntelt volt. A fejét magasan hordta, hátratett kézzel sétált mindig, messze nézett el cellatársai feje fölött.

Hogy gondolkozott az ifjú mérnök az emberségről, egymás iránti tiszteletről és a nemzetiségi problémákról? Egy alkalommal összeszólalkozás közben egy sovén rendőrtiszt azt vágta Lakatos országgyűlési képviselőnek a fejéhez: barbár. Arra már nem emlékszem, mit válaszolt Lakatos a sértésre a rendőrtisztnek, de az összeszólalkozás után tovább gyűrűz-tek a velünk kapcsolatos megjegyzések. Soşinschi is megnyilatkozott egy kézlegyintésig, kifejezésre juttatva ezzel, hogy bennünket, magyarokat, nem kell figyelembe venni. Ki nem állhatta a magyarokat, de még a zsidókat sem. Igaz, nem ismert semmit kultúránkból. Az atomról tartott előadásában a nem szakmabeli hallgatóság számára szemléltetésképp párhuzamot vont a makroszkopikus és a mikroszkopikus világ között, rámutatva arra, hogy a naprendszer bolygóihoz hasonlóan az atomban részecskék keringenek a mag körüli pályákon. Az atom tehát összetett szerkezettel bíró anyagi részecske, amely vegyileg tovább nem bontható. Az előadásából ez maradt meg. Nekem tetszett és mindenki számára közérthető volt.

Közelebbi beszélgetőviszonyba kerültem Radu Matac bukaresti kőolajipari mérnökkel. Magas, barna, imponáló férfiú volt, akin nem fogott sem az idő, sem a börtön. Pedáns, kulturált viselkedéséből arra következtettem, hogy szerette az eleganciát. A börtönben megtanult magyarul, tűrhetően gagyogott. Előrebocsátom, a magyar nyelv tanulását nem velem kezdte. Velem csak folytatta. Már el tudta mondani magyarul, hogy van egy lánya, aki manöken Bukarest legnagyobb konfekciógyárában. A sétán legtöbbször egymás után lépkedtünk, és rövid tőmondatokban csevegtünk a virágokról. Új szót keveset vettünk, annál többet ismételtük a tanultakat. Matac magyar nyelvtanulásán láttam és győződtem meg arról, hogy mennyire nehéz megtanulni a mi nyelvünket egy neolatin artikulációs bázisú egyénnek mesterséges körülmények között.

Börtönből való szabadulásom után egy táncos revüt láttam a televízióban, s a görlök között egy Matac nevű karcsú, magas, barna lányt, aki eszembe juttatta Radu Matac rokonszenves cellatársamat a dési nagy teremből.

Rendkívüli egyénisége volt a dési nagy teremnek Romeo Drăguşin konstancai kereskedelmi hajóskapitány. Hónapokig tartó együttlétünk alatt, viselkedésének apró vonásait össze-gyűjtve, egy kivételes képességgel rendelkező ember alakja állt össze bennem, az a hajóskapitány, akiről el tudtam képzelni, hogyan állja a hullámok ostromát a viharzó óceánon. Izmos, magas, telt arcú, deresedő hajú, 45 év körüli férfiú volt. Még a cellában is ruganyosan lépkedett, mintha hajón járna. Egy ideig vállalta a cellafőnökséget, azután lemondott. Könnyebb volt egy hajón parancsnoknak lennie, mint cellafő-nöknek — indokolta lépését. Nemigen barátkozott, mindig elfoglalta magát. Matematikatanár barátomtól például mértant tanult. Kifogyhatatlan volt hajósélményeiből. Szívesen elevenítette fel emlékeit, úti élményeit, valósággal láttatta a tájat, a kikötőt, az embereket. Leírásából megismertem a Földközitenger kikötőit, Kelet- és Dél-Ázsiát, a Skandináv-félszige-tet, Murmanszk és Arhangelszk kikötőit. „Egy telet a Fehértenger váratlan befagyása miatt Arhangelszkben töltöttünk. Megfordultunk a kikötők bordélyházaiban, előkelő vendég-lőiben. Miközben a világ minden táján — mondta közbevetve Drăguşin — a kikötőkben a bordélyházi nők is a szabad kereskedelem tárgyai, addig a Szovjetunióban államilag szervezett, idegen nyelvismerettel rendelkező állami alkalmazottak.”

Mesélte, hogy Oslóba fűrészárut szállított Arhangelszkből. A kereskedő vendégül látta otthonában, és megmutatta minigyümölcsösét. Különlegességgel akarván neki kedveskedni, egy gyümölcsfához, tessékelte, hogy szakítson, dicsérte, mennyire aromás gyümölcs. Közönséges besztercei szilva volt — jegyezte meg Drăguşin —, amire a norvég oly büszke volt. No persze, ami a Föld egyik sarkában különlegesség, az a másikban közönséges dolog lehet — gondoltam én is.

Oslót már régen elhagytuk, áthajóztunk a viharos Északitengeren, a La Manche-csatornán, s közelítettünk a Gibraltáriszoroshoz. Napkelte után keltünk át a keskeny átjárón, csodálatos volt a napfényben a sziklákra épített város. Igaz, csak madártávlatból láthattuk, a terv szerint Marseille-be köthettünk ki.

Láttam, hogy gondolkozik, mivel is folytassa a sok hajósélmény közül. Már Marseille kikötőjéhez közelítettünk. A hajó legénysége és minden alkalmazottja felszabadultan várta a kapitány parancsát a kikötői tartózkodás idejére. Romică szívét valami melegség, gyöngédség fogta el. S mondotta is, hogy egy 18—20 éves, barna, kövérkés zsidó lány jutott eszébe, akinek családját a nácik kiirtották. Európából ki akart vándorolni Izraelbe. Megtudta, hogy a román hajó Tel Avivba megy. Kérte, könyörgött, hogy vegye fel a hajóra. Kockázatos volt — jegyezte meg Romică. Előbb visszautasította, de végül is engedett és felvette. A baja akkor gyűlt meg a lánnyal, amikor Tel Avivban partra kellett tenni. Látva a komfort nélküli lágert, a nagyon szegény állapotokat — még az 1950-es évek elején vagyunk —, a lány nem akart ottmaradni. Visszament a hajóra. Ismét könyörgésre fogta, sírt, hagyja a hajón. Erről azonban szó sem lehetett. Átérezte ő is a lány sorsát, de nem tehetett mást. Visszavezette a táborba és kérte, ne engedjék ki, amíg a hajó el nem hagyja a kikötőt.

Máskor leírt a Földközi-tenger keleti medencéjében egy több napig tartó vihart. Olyan nagy veszélyben voltak, hogy a hajót az oldalára fordulás fenyegette. Ahogy ő fejezte ki magát, majdnem 45° alá kerültek. A viharban ugyanis a hajót mindig orral merőlegesen, szembe kell fordítani a hullámokkal.

Elbeszélése során meggyőzően ecsetelte az egyiptomiak angolgyűlöletét a függetlenség kivívása előtt, a Szuezi-csa-torna birtoklásáért folytatott harcban. Angolt a vendéglőkben az egyiptomi pincérek nem szolgáltak ki, szállodákban nem nyitottak ajtót, járműveken elfordultak tőlük stb.

Kolozsvári magányomban később többször is megjelent emlékezetemben Romeo Drăguşin. Remek ember, kitűnő hajóskapitány volt. Mesélte, hogy egy válságos helyzetben az egyik fellázadt matrózt leütötte, és fogdába zárta a legközelebbi kikötőig. Csodálkoztam ezen. Világlátottsága, saját tengerész embersége fölébe emelte minden elfogultságnak. Ha nem bukik le — mondotta —, az angol Szuezi Csatorna Társasághoz szerződött volna pilótának.

Désen a nagy teremben Radu Matac és Dinu Brătianu biztatásának engedve én is tartottam három előadást: kettőt az eurázsiai nyelvek rendszerezéséről, és egyszer beszéltem a magyar „vendég” és a román „venetic” (jövevény) szavak etimológiájáról és szociológiai összefüggéséről, értelmezéséről. Brătianu az előadás után többször faggatott a két nyelv — a magyar és a román — egymásra gyakorolt hatásáról. Hát itt óriási terem nyílt a beszélgetésekre, amit történelmi vonatkozásokkal is aláhúztam.

Amikor a cellában sétával űztem el az unalmat, Ştefan Neniţescu, ez a törékeny, beteges bukaresti idős tanár többször kért, hogy üljek le az ágyára. Ő ugyanis legtöbbet ágyában feküdt vagy felkucorodva ült. Ilyenkor, hogy unalmát elűzze, mindig magyar nyelvi és irodalmi kérdésekről, a magyar verstanról érdeklődött. Rendkívül nehéz volt a beszélgetés, egyrészt azért, mert nem tudott magyarul, másrészt azért, mert ami keveset a magyar irodalomból ismert, azt másod-harmadkézből szerezte, s jórészt XIX. századi művek voltak. Petőfi, Arany, Jókai nevét hallotta, de nem olvasott tőlük semmit. Nem olvasta Ady román fordításait sem. Az irodalomból egyedül Az ember tragédiáját olvasta, Goga fordításában.

Honnan vette, honnan nem, de azt állította, hogy a magyar nyelv olyan erős német nyelvi hatás alá került a századok folyamán, hogy elveszítette „állítólagos” finnugor jellegét és a XIX. században éppen a német nyelv intenzív hatására ugrásszerűen fejlődött, terebélyesedett s válhatott nemzeti nyelvvé. Herdert ismerte, Herdernek azt a megállapítását, hogy a magyar nép az európai kereszténység védelméért folytatott harcok lezáródásával betöltötte hivatását, és el fog tűnni, s vele egyetemben a magyar kultúra is, amely lényegében a német kultúra másolása. Azt is megkockáztatta, hogy a magyar gondolkodás azonos a német gondolkodásmóddal. Bosszankodtam is, meg kacagtam is. Íme, gondoltam magamban, milyen ismeretek, ítéletek fészkelnek művelt emberek agyában, ha nem tiszta forrásból szerzik azokat, vagy egyáltalán nem tájékozódnak. Vajon hogyan vélekedik a magyar tanult réteg a román kultúráról (eltekintve az erdélyiektől), mit ismer belőle, nem ugyanolyan hiányos és torz-e, mint amit Neniţescu felmutat? — tettem fel magamnak a kérdést többszöri beszélgetés után. Abban nem kételkedtem, hogy a népek, nemzetek kölcsönös megbecsüléséhez föltétlenül szükség van a kultúrértékek ismeretére. De itt eggyel tovább léptem. A békés egymás mellett éléshez nem elegendő az emberi szabadság, az emberi méltóság kölcsönös tisztelete.

Messze, nagyon messze elcsapongott a képzeletem, hiszem magam is e szövevényes kérdés rossz gyakorlatának vagyok az áldozata.

Neniţescu művelt ember volt, és mégis inkább negatív kép élt benne rólunk. Az első válaszom az elmondottakra ez volt: remélem, a magyar nép Közép-Duna-medencei jelenléte meggyőzte arról, hogy Herdernek nem volt és nincs igaza. Az az állítás, hogy mi magyarok a német kultúra másolói lennénk, nem igaz. Nem tagadjuk, legtöbbet a német kultúrából tanultunk, Goethe, Schiller, Lessing műveit még életükben lefordították magyar nyelvre és olvasták, de tanultunk a francia, angol és olasz kultúrából is. Éppen ez tesz minket a nyugati kultúra egyik kelet-közép-európai letéteményesévé.

Neniţescu, amikor egymagában feküdt, szonetteket költött. Többet elmondott nekem is, kétszer-háromszor elismételte, hogy hézagos román tudásommal teljesen megértsem. Azt is mondhatnám, nagy kielégülést jelentett neki a szonettek írása. Börtönélményeket, az otthon emlékeit és filozófiai kérdésekről való tűnődéseit fejezte ki a verseiben. Így került sor a magyar szonettirodalomra. Én Babitsot, Szabó Lőrincet, József Attilát említettem, s innen ugrottunk át a magyar verselésre. Mit tegyek, hogy érzékeltessem vele a magyar verset? Mondtam, hunyja be a szemét és csak a zenét figyelje, egyfajta zeneiségre koncentráljon. Elkezdtem mondani:

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet,

És csak az ész, csak az ész, az tudja a szív röpülését.

Abban a pillanatban rávágta: hexameter. Idéztem Vörösmartytól, Berzsenyitől, Kölcseytől, s mondtam, hogy a klasszikus verselés meghódította a magyar költőket.

Megkíséreltem a magyaros verselést is megmagyarázni, de ezt már egy magyar vers, Petőfi Füstbe ment tervével szemléltettem és a vers román fordításával. Persze nem tökéletesen, de sikerült a magyaros ütemet érzékeltetnem:

Toată calea cătr' acasă

Într'un gând am petrecut-o

Ce să-i zic eu mamei scumpe

Ce de mult n-am mai văzut-o.

(Ford. Şt. O. Iosif)

Még elmondtam Neniţescunak Petre Dulfu fordításában Petőfi Távolból című versét. Mindkét költeményt harmadik elemiben magoltatta volt be magyarul, románul drága jó tanítóm, Mátyás Gyula.

Lakatos István nevével először 1944 őszén, az ún. Észak-Erdélyi Köztársaság idején találkoztam: a kolozsvári munkásság egyik népszerű szakszervezeti vezetője volt, a Szociáldemokrata Párt Kolozsváron, előbb hetenként, majd naponként megjelenő Erdély című lapjának főszerkesztője. Bátor hangú cikkeit a demokráciáért és a nemzetiségek jog-egyenlőségéért érdeklődéssel olvastam. Elnöke volt a romániai Szociáldemokrata Párt magyar tagozatának. Az RKP és az SZDP fúziójával nem értett egyet. Később hallottam, hogy 1950-ben a Márton Áron-perben őt is letartóztatták és hazaárulásért 25 évi kényszermunkára ítélték.

Személyesen a dési börtönben ismertem meg 1962-ben. Középmagas, szőke, kissé tatár arcú ember volt, foglalkozására nézve nyomdász. A kalotaszegi Sárvásáron született. 1929-től 1940-ig Bukarestben dolgozott. Ismeretségbe került Titel Petrescuval, Ştefan Voiteckel, Lothar Rădăceanuval és más szociáldemokrata vezetőkkel. 1940-ben visszatért Kolozsvárra és itt élte át a háború éveit.

Olvasott, autodidakta munkásmozgalmi értelmiségit ismertem meg benne. Amikor Désen a nagy teremben összekerültünk, a 11 évi börtönről csak a sápadtság árulkodott, egyébként jó egészségnek örvendett. Aggódva emlegette középiskolás lányát. Hová sodródik kellő szülői támogatás nélkül?

Hű maradt a szociáldemokrácia eszméihez. Mindig éles határt vont a kommunisták — akiket bolsiknak gúnyolt — és a szociáldemokraták között. Aprólékosan beszámolt a több mint 3000 kolozsvári magyar 1944. őszi elhurcolásáról, a négy és fél hónapig tartó Észak-Erdélyi Köztársaság működéséről, a Sztálin—Groza levélváltásig, arról, hogyan szervezték meg a gazdasági, társadalmi, kulturális életet demokratikus szellemben, biztosítva Észak-Erdély minden népének, magyarnak, románnak, szásznak az autonómiát. A vezető szerepet a szociáldemokraták játszották, a szaktanáccsal az élen — mondotta Lakatos.

Több évtizedes szociáldemokrata küzdelmeinek elismeréseként 1946-ban országgyűlési képviselővé választották. Nagy élménye volt az első parlamenti ülés, a „győztes” munkásosztály hatalomra jutása.

Nem kell emlékezőtehetségemet megerőltetnem, hogy magam elé idézzem őt a dési börtön nagy termében. A cella mélyén áll, nyújtózkodik, zsibbadt tagjait megfeszítve kinyújtja, behajlítja. Egyenes tartású, a hosszú börtönévek, a zárt cellaélet fehérre szítta arcát. Olykor-olykor inkább hallgat és figyeli fegyenctársait, mintsem bárkivel társalogna, vitázna. Amikor beszél, bármilyen kérdésről, érezni lehet: szavaiban az eleven élet lüktet. Nem bocsátkozik elméleti fejtegetésekbe, mindig a gyakorlatot nézi. Egyéniségét inkább érzelmi motívumok uralják, de gondosan vigyáz arra, hogy ne kerekedjenek a ráció fölé az érzelmek, a szenvedélyek. Emberi méltóságát, melybe beletartozott társadalmi rangja, országgyűlési képvi-selő volta is, nem kockáztatta, de ha megsértették, méltóképpen vágott vissza a támadónak.

Két kérdésben nem alkudott: osztályának követelte a szociális igazságot, népének pedig a demokratikus jogok teljességét. Más út nincs sem a társadalmi béke biztosítására, sem az országban élő népek, nemzetiségek együttélésére — mondta.

A cellaélet mindennapi kérdéseiről folytatott beszélgetéseinken kívül sokat tárgyaltunk történelmi problémákról, de elmeséltünk regényeket is. Emberi és erkölcsi lényének megismeréséhez a legtöbb adatot, megállapítást ő maga szállította Gárdonyi Géza Láthatatlan ember című regényének elmondásakor. A nagy mesélők hömpölygő stílusában fűz-te a regény történetének szálait, hogy életre keltse Zétát és Emőkét. Részletezően rajzolgatta Emőke karcsú alakját, miként jár föl-le a királyi palotában, a szobában a királynő előtt. Megáll és nagy, nyílt kék szemét bámulva Zétára mereszti, aki magyarázza neki és mutatja, hogy viselik a hajukat, hogyan öltözködnek a lányok Görögországban. Milyen ifjúkori élmények munkálnak a mesélő lelkében és törnek felszínre Emőke megrajzolásában?

De még inkább elgondolkoztató volt számomra Zéta, akit talán még nagyobb szeretettel és egy magasabb rendű emberség jegyében keltett életre. Felszabadított, okos rabszolga. Ő már szabad ember és mégis szolgálja Priszkosz rétort. Emőke nem érti. Szabad ember és mégis szolgálja urát. Zéta felvilágosítja Emőkét: ő urát szeretetből szolgálja. Ő valóban rabszolga volt és ura visszaadta szabadságát. Felszabadította. Ezek a regényrészek Lakatos meséjében hangsúlyt kaptak, s olyan zsilipeket nyitottak meg, melyben benne van az autodidakta szociáldemokrata Lakatos emberi és politikai meggyő-ződésének motívuma.

Bajtársi magatartása velem szemben is megnyilatkozott. Súlyos epekríziseim alkalmával reggeli kenyéradagját néhányszor elcserélte turtoijal, amit különben Jóska barátom is megtett. Kitűnő egészségnek örvendett. Tréfásan mondta: „A patkószeget is megemészti a gyomrom, csak készítsék meg.”

A nyelvtanulás és a tudományos kérdésekről folytatott társalgás mellett nem hagytam fel a tanult költemények ismételgetésével. „Írt szépségből” csak a költészetet tudtam magammal vinni a börtönbe. Minden költőnktől tudtam verset könyv nélkül, egyiktől többet, másiktól kevesebbet, még idegen köl-tőktől is: román, francia, német költőktől, ha nem egész költeményt, akkor idézetet. Mondogattam a verseket, természetesen a hangulatomnak megfelelően. Nem kellett erőltetnem a memóriám. Tömegével tolakodtak az idézetek a nyelvemre. Álljon itt egy Tóth Árpád versidézet, amely nagyon kifejezte akkori életérzésem:

Az Öröm illan, ints neki, Még visszavillan szép szeme,

Lágy hangja halkuló zene,

S lebbennek szőke tincsei.

Megtapadt a tudatomban, megmakacsolta magát, ott vesztegelt, már-már értelem nélkül ismételgettem. Költői képek: metaforák, szimbólumok, hasonlatok, különös jelzős szók kerültek reflektorfénybe, ízlelgettem, elemeztem, megidéztem a mögöttük meghúzódó valóságot, s hányszor kellett meggyő-ződnöm, hogy a kép többet mond, gazdagabb, mint a valóság. A költemény vagy az idézet lekötött, sőt szárnyat adott, a lehangoló, gyűlölt börtönkörnyezetből kiléptem, kitágult körülöttem a világ. Játszottam az idézetekkel.

A költők közül sokszor mondogattam magamban Áprily verseit is. Tizenkét költeményét könyv nélkül tudtam és sok-sok idézetet. Kissé Áprily-rajongó voltam. Hogy miért kedveltem őt? Egyszerű a válasz. A börtön falai közül a költemények elragadtak, ki a természetbe, amely egy kicsit Kolozsvár közvetlen környékét is jelentette. Engedély nélkül végigbarangoltam azokat az erdőket, völgyeket, patakokat, forrásokat, ösvényeket, amelyeket kirándulásaimon bejártam, „szememben megálltak”, lelkembe vésődtek. Görcsoldó vigasztalás volt minden költemény. Áprily költészete számomra Erdély volt, minden természeti szépségével s mindazzal, amit ölében ringat.

Letartóztatásom előtt sokat jártam kirándulni Kolozsvár környékén. Vámszer Gézával, Brüll Manóval, Tulogdy Jánossal, Szabó T. Attilával, Demény Dezsővel és Vámszer egyetemi hallgató lányával, Mártával kezdtük közvetlenül a háború után a túrákat a Bükkbe, aztán a Túri- és a Tordaihasadékba. Egy idő után a csapat szétszéledt több ok miatt, és magam is középiskolai tanárként a diákjaimmal mentem kirándulni. Ha egyedül mentem, egy kis papírra leírtam azt az Áprily-költeményt, amelyet éppen annak az évszaknak és hangulatomnak megfelelően kiválasztottam, s útközben, pihenéskor el-elolvastam.

Még valami hozzájárult a költemények tanulásához. Demény Dezsővel rendszeresen olvastunk verseket és meg is beszéltük, természetesen elsősorban a frissen megjelent költeményeket. Voltak alkalmak, amikor egy pohár bor mellett vele, Árkossy Sándorral és Székely Jóskával versmondásra került sor. Mindig el kellett mondanom az Októberi sétát, a megdöbbentően szép Áprily-költeményt, az Antigonét és a Kolozsvári éjjelt. Mondtam más költőktől is verset, nem szavaltam, csak mondtam.

Az Áprily-költemények közül megoldhatatlan kérdést jelentett az Antigoné, de minden megoldhatatlansága ellenére a lelkem rezonált minden sorára. Pesszimista költeménynek tartottam. A kérdésre aztán Áprilyval való személyes találkozásomkor kaptam meg a feleletet.

1963-ban a szamosújvári börtönben együtt fényeztem a bútorgyárban Szegedi Reinerrel, egy 20 év körüli, középmagas, szőke szászvárosi szász fiúval. Kitűnően fényezett. Beszélgetés közben a költészetre terelődött a szó.

— Van nekem egy költő nagybátyám — mondta Reiner.

— Kicsoda? Hogy hívják? — kérdeztem.

— Áprily Lajos — felelte.

— Áprily magának nagybátyja? Tudja, hogy Áprily a jelenkori magyar irodalom egyik nagy költője? Nekem pedig kedvenc költőm.

— Szégyen, de én nem ismerem egyetlen versét sem — így Reiner.

Magyar családneve ellenére német volt, középiskolai tanulmányait német iskolában végezte. Azért volt elítélve, mert többedmagával szervezkedett, hogy kitelepüljenek a Német Szövetségi Köztársaságba. Elmondtam neki Áprily több költeményét, két rövid verset meg is tanult. Megígérte, hogy kiszabadulásunk után — ha a sors és jószerencse úgy hozza —, amikor Budapestről Kolozsvárra jön a nagybátyja, megismertet vele.

1965-ben, szabadlábra helyezésem után egy évre került sor a találkozásra kedvenc költőmmel. Munka nélkül csellengtem az utcán nyár végén, s a Főtéren szembe mentem Szegedivel. Ő azért jött Kolozsvárra, hogy beiratkozzék a teológiára. Üdvözöltük egymást, s újságolta, hogy Kolozsvárra érkezett Áprily. Dr. Nagy Jenőéknél van megszállva a Király utcában. Nagyszerű — mondtam. Másnap délutánra Reiner meg is állapodott nagybátyjával, hogy fogadjon.

A megbeszélt időben elmentem dr. Nagy Jenőékhez. Csengetésemre a felesége nyitott ajtót és a Jenő dolgozószobájába vezetett be. Alig ültem le, belépett egy magas, ősz hajú, inkább szőke, hosszúkás képű, rendkívül komoly, sudár férfiú, az öregség, ráncaival az arcán. Olyan volt, mint egyik idősebb kori fényképén, amint néz, fürkészi a messzeséget. Felálltam, feléje léptem, meghajoltam és bemutatkoztam. Csontos, meleg kezével megszorította kezem és megölelt. Könnyedén mozgott.

— Foglalj helyet — mondta, amit én köszönettel elfogadtam. Ő az íróasztal mögé ült. Jólesett a tegezés. Tele voltam szorongással, hogy is fog elindulni a beszélgetés. De a szorongásom csakhamar feloldódott.

— Mondja Reiner — törte meg a csendet Áprily —, hogy együtt voltatok a szamosújvári börtönben. — Mintha mosolygott volna a szája szögletében, de valójában nem mosolygott.

— Két költeményemet megtanítottad neki — mondotta.

Ezzel a beszélgetés természetesen a börtönre terelődött. Miről is szólhattam volna akkor? Elmondtam röviden, milyen börtönökben fordultam meg, hány évet raboltak el életemből. Ő alig kérdezett, csak figyelt, talán arra gondolt, kellemetlen lehet nekem a börtönről beszélni.

— Hozzátartozóiddal levelezhettél-e? — kérdezte.

— Csak hat év után — mondtam —, akkor is megadott szöve

get írhattam a levelezőlapra. Rajtam még jól látszottak a hét szűk esztendő nyomai.

— Kolozsvárra való visszatérésem után a Kolozsvári éjjel című költeményben megfogalmazott életérzés megjelent bennem is — mondtam. Idézni kezdtem: „Nem ismer rám a régi város, a régi hold.” Elmondtam a költeményt és a Kolozsvári éjjel című versről kezdtem kérdezni.

— Miért lett a „kedves Kolozsvár” egyszerre oly idegen?

— kérdeztem.

— Valóságos természeti csapásként ért az első világháború utáni változás — válaszolta. — Teljesen idegen volt a váratlanul beköszöntött új világ. Nagyon nehéz volt megbarátkoznom az új hatalommal. De közrejátszott a tizenöt esztendeig tartó távollét is: a külföldi utak és Enyed.

A háború országokat romba döntő pusztításait látta az új elrendezésben. Évekig fájdalom és magány kerítette hatalmába. Lassan azonban megtalálta Erdély bérceiben, erdeiben, vizeiben, a madarak énekében, a virágok színeiben, a farkasok üvöltésében és a harkály sikolyában a magányát élettel kitöltő világot — mondotta. — Család, jóbarátok, kedves tanítványok mellett a társaságot a természet jelentette.

A börtönben — mint említettem — Áprily versei közül legtöbbet foglalkoztatott az Antigoné. Halkan, alig hallhatóan sokszor mormoltam:

Mit is keresnénk árva-ketten,

hol égig ér a gyűlölet?

Én gyűlöletre nem születtem

és itt szeretni nem lehet;

s az ősöm átka, haj, suhogva

végigsüvölt a sorsomon —

Sötét az Acheron homokja:

itt meg kell halni, Haimonom.

Honnan ez a lemondás, halálba torkolló reményvesztettség, a halál előtt való megadás? — töprengtem magamban. Foglalkoztatott engem is a halál, de csak mint az élet törvénye, amely alól senki sem kivétel. Végül is arra az eredményre jutottam, Antigonéval együtt Áprily maga mondja: „Itt meg kell halni, Haimonom.” És ez nem szerepjátszás.

Antigoné-Áprily a társadalomban dühöngő gyűlölettel és az istenek által a családra mért átokkal, a sorssal motiválja a halál előtt való megadását. Mindkettő kikerülhetetlen. Mondogatás közben én humanistaként közelítettem a költeményhez, töprengtem gondolatain, életfilozófiai üzenetén, de nem mint hívő ember. Így alakult ki az én téves felfogásom a költemény eszmeiségéről, vagyis hogy jövőjében nem bízó pesszimista ember életérzésének ad hangot Áprily.

Miután a költemény refrénjét elmondtam, megkérdeztem

— igaz, félve —, mi az igazság: pesszimista vagy fatalista életfilozófia fejeződik-e ki a költeményben? Jóformán be sem fejeztem a kérdést, amikor a költő felemelte a kezét és ezt mondta: A hívő embernek Istentől még a tőrt is el kell fogadnia. Hiten ő az Isten előtt való feltétlen meghajlást értette. E mondatba sűrített állásfoglalását jól megjegyeztem, azután is többször emlékezetembe idéztem. Minden addigi töprengésemet szétzúzta e mondattal, de abban a pillanatban a második mondat felnyitotta szemem, hogy meglássam az eleve elrendelés gondolatát a költő istenhitében. Sok mindenről beszélgettünk még, ami messze vezetne, ha itt felidézném.

A hetvenes évek végén kezembe került Vita Zsigmond értékes monográfiája, Áprily Lajos. Az ember és a költő (1972ben a Kriterion kiadásában jelent meg), amelyben olvastam Vita részletes magyarázatát a költő kálvinizmusáról, hívő ember voltáról. Vita a 180. oldalon a következőket írja: „Az évek során mindinkább elmélyült és egyéni jellegzetes vonásokat kapott Áprily protestáns vallásossága... Kálvinnak különösképpen két gondolata ragadta meg:

eleve elrendelés az egyik

s megváltó arcú társa: kegyelem.

(Kálvin. 1935)

Áprily a lelki megtisztulás és az erkölcsi törvények útját kereste. Kétségtelen, hogy számára az eleve elrendeltetés vált igazán élő, életét és költészetének jellemző vonásait is meghatározó gondolattá. Ezt összeolvasztotta a görög Végzet vagy a Sors gondolatával, és Antigonéban látta meg ennek az eleve elrendelt, csak az Isten parancsát követő életnek a példáját.

Valaki azt kérdezhetné, miképpen lehet az, hogy nem az imádság, a Biblia, a zsoltárok, az antifónák, egyházi himnuszok zsongtak lelkemben. Annak csak azt válaszolhatom: költemény és imádság között nagyon kicsi a távolság. Áprily költeményei és az imádság között még kisebb. De erről most ne emlékezzem.

Azzal zárom visszaemlékezésemnek ezt az epizódját, hogy ez a találkozás életem egyik legfelemelőbb élménye maradt.

A cellában napjainkat négy csupasz fal közé bezárva töltöttük, ahova nem sütött be soha a nap. Dés, az új körülmények kezdték ébresztgetni sóvárgásunkat a szabad élet után. Bár az egyenruhába bújtatott embertelenség lankadatlanul űzte velünk szeszélyes játékát, de talán nem az erőszakszervek egyéni kedvtelése szerint. Az önkényeskedést mintha korlátok közé szorították volna. Ha szabálysértés esetén a rabbal szemben büntetésként a verést alkalmazták, akkor azt törvényes keretek betartásával tették, a jegyzőkönyvi formaságokat betartva. Persze, nem állítom, hogy a hivatalos formaságokat mindig betartották. Szegény Venczel professzornak, alig hogy leszállt a dubából, egy nagy pofont húzott le az őr, mert a fáradtságtól elcsigázva leült. Az ismerősök közül Désen még megverték Komáromy Józsefet és Săndel Teodoreanut, ezek-ről tudok, Bereczki András csoporttársamat pedig bilincsbe verve egyheti elkülönítőbe zárták. Az elkülönítőbe zárást akkoriban már az orvosnak is aláírásával jóvá kellett hagynia. Nagy szó.

Ebben a cellában epefájdalmaim elég sűrűn jelentkeztek és hányásokkal kísért kríziseim nagyon gyötörtek. A börtön orvosa fájdalmaim csillapítására többször adott orvosságot, mint nem. Az orvosnő — akiről már korábban említést tettem — 35 év körüli, molett, ápolt külsejű hölgy volt, neve, Alexandrina Balş, úgy emlékszem, egy történelmi szerepet játszó nagy román bojárcsalád nevével volt azonos. Hetenként látogatta a cellákat a napos tiszt kíséretében, s mindig megkérdezte, nincs-e valakinek bélférge. Az orvosi kezelés, a bánásmód törvényes keretek között tartása, az a tény, hogy az erőszak-szervek nem önkényeskedhettek kedvtelésük szerint, halvány jelét mutatta a változásnak.

Egy nap a Romano—Americana Kőolajipari Rt.-től letartóztatott mérnökök közül többet megborotváltak, felöltöztették őket fekete ruhába, kivitték a cellából és lefényképezték. Megindult a találgatás, mi célból. Persze, nemsokára kiderült, miért. Az a nyugati bank, ahol az illetők fizetésének egy része letétbe volt helyezve, igazolást kért róluk s ahhoz kellett a fénykép. A rab természetesen minden váratlan, rendkívüli körülményt felértékel és a szabadulással hoz kapcsolatba. Így volt a fényképezéssel is. Nem történt semmi változás a lefényképezettekkel sem, ottmaradtak továbbra is a cellában.

Ezzel szemben elindult a még munkaképes fegyencek között a tervezgetés. Ki mihez kezd, ha kiszabadul a börtönből, miből fog egzisztenciát teremteni? A nyugati nyelveket beszé-lők arra gondoltak, hogy nyelvórákat adnak, a mérnökök régi foglalkozásukat folytatják. Csak a tanárok, újságírók, bírák és katonatisztek gondoltak foglalkozásváltoztatásra. Ugyanis a kommunista törvények szerint Romániában börtönviselt egyén olyan funkciót nem tölthetett be, ahol az állami méltóságot kellett képviselni. A felsoroltak ilyen funkcióknak voltak minősítve. Az egyik újságírót, emlékszem, kivitték munkára a börtön bútorgyárába és a karbantartásnál megtanult hegeszteni.

Szinte érthetetlen furcsaságok is történtek a börtönben. Voltak tiszti csoportok, amelyek a szabályzat szerint az elő-léptetéseket a börtönben is megtartották, és az új rangnak megfelelően tisztelték és szólították egymást. Egy bukaresti örmény származású textilgyáros már megkezdte a rendruhaszövetek osztogatását a neki tett szolgálatok fejében. Az is igaz, hogy a gondolkodó emberek és az egyszerűbb rabok is mosolyogva nézték ezeket a ferde kinövéseket.

Ebben a teremben, ahol viszonylag nem volt zsúfoltság, mint Piteşti vagy Szamosújvár celláiban, jobban megfigyelhettem az embereket. Ha végignéztem, olybá tűnt, mintha mindenki a világűr más-más planétájáról szállt volna le, s itt adtak volna találkát egymásnak. Egy testileg-lelkileg deformált emberhalmazt láttam. Ha mindenki az ágyán ült, inkább egy különös panoptikumhoz hasonlított a nagy cella, mint egészséges emberek közös nagy lakószobájához. Sápadt, sovány, borostás arcú, de különben egészséges emberek között szép számmal voltak megrokkant testű fegyencek: bottal járó, sánta, szürke hályog miatt csökkent látású mérnök, erős reumás bántalmai miatt járni alig tudó vagy ágyhoz szegzett, ugyancsak heveny reumában szenvedő beteg, beesett arcú, rágni már alig tudó, foghíjas aggastyán, nem beszélve az epe, máj-, gyomorbántalmakra panaszkodókról.

Ebben a többségében értelmiségiekből álló cellában érzékelhettem a nagy különbségeket egyének és egyének között. Egyesek felsőbbrendű lényeknek tartották magukat, mások őseikre voltak büszkék, vagy letartóztatásuk előtt a társadalomban betöltött szerepükre, arra, hogy valamikor országos ügyekben döntöttek.

Voltak, akikből kitört a tettvágy és a jövőről álmodoztak. Kutatóvegyészek a németekéhez hasonló vegyipar kifejlesz-téséről. Agrármérnökök a lerombolt földművelés és a tönkretett termőtalaj helyreállításáról, holland és dán mintájú mezőgazdaságról. Egy építész, bírálva a diktatúra által erő-szakolt sablonos, egy kaptafára húzott ízléstelen épületeket, azt hangoztatta, mindent gránitból kell építeni, évszázadokra. Ezeknek a nagy szavaknak, céloknak volt valami mellékzöngéje, érződött a kommunista nagyzási mánia. Öntudatukat, a nagyromán nemzeti törekvéseket szolgáló politikának meg-felelően, az utolsó évszázadban megfogalmazott és kodifikált történelmi elméletek alakították és éltették. A régi polgári és az újonnan kialakult kommunista öntudat között alig észleltem különbséget. Mindenről beszéltek, mindenre volt elgondolás, terv, csak egyre nem: arról nem esett szó, hogy kellene és lehetne a román társadalmat a korrupcióból kigyógyítani és emberi módon rendezni az együtt élő többmilliós nemzetiségek jogi, gazdasági, kulturális, politikai helyzetét. Egy szó sem esett arról, hogy a mai Románia határai között virágzó civilizáció és kultúra nem egyszínű, hanem évszázadok, sőt évezredek óta itt élő népek által kialakított kultúrákból áll. Csak a templomokra kell nézni, azok mindent elmondanak. Ami megdöbbentő volt, alig vagy egyáltalán nem ismerték a magyar kultúrát, vagy hamis képük volt róla. Mindenre az volt a válasz, hogy mi barbár jövevények vagyunk. Egy század óta az iskolákban azt tanították, s ez alkotta öntudatuk gerincét.

Mi maradt meg emlékezetemben, az elmondottakon kívül, a Désen töltött másfél esztendőből? A dési templom karcsú, égbe fúródó tornya, a park hatalmas nyárfái, amelyekre sokszor merengve néztem a kis cellából, a rigófütty és az utcáról a sétálórekeszbe behallatszó gyermekzsivaj.

A parancsnokság betartotta a börtönrendet, biztosította a szabad levegőzést, a fürdést és egyéb tisztálkodást, a borotválkozást, fehérneműmosást s a minimális orvosi kezelést. Motozást gyakran tartottak, meglepetésszerűen is, bár később lazítottak. A cellákban nem volt zsúfoltság. Az élelmezés javult Piteşti-hez és Szamosújvárhoz viszonyítva.

Egy nap — már jól benne voltunk a nyárban — a szokottnál hígabb és kevesebb volt az ebédadag. Dühöngtem. Már itt is kezdik az éheztetést? Gyorsan bekanalaztam s a turtoijal pótoltam a vékony ebédet. Mi lesz itt? — meditáltam. Ekkor váratlanul kinyitotta a folyosóőr a kis ajtót és visszakérte a csajkákat. Kis idő múlva valami főzelékfélével s benne szív-, tüdő-, pacal- meg húsdarabkákkal nyújtotta vissza. Nem tudtuk hová tenni az esetet... Börtönétel volt, de erdélyi ízek szerint elkészítve. Ettől kezdve hetenként kétszer-három-szor, de volt idő, hogy mindennap, kétfogásos ebédet ettünk. Valójában az egy fogásból készítettek kettőt. Nem mondom, így valamivel jobb minőséget hoztak ki. A krumplit, káposztát, paszulyt, néha árpakását is, második fogásnak készítették el. Legtöbbször azonban a második fogás valódi főzelék volt, zöldségből előállítva. Emlékszem, egyszer töltött káposztát is adtak és a hús mellé friss retket. Honnan volt a zöldség? Szabadulásom után megtudtam, hogy a börtönnek volt egy nagy zöldségeskertje, amelyet közbűntényesekkel műveltet-tek, s az ott termesztett zöldséget a börtön konyhájában értékesítették.

Más vonatkozásban már utaltam kétszer is a dési börtönre, most kénytelen vagyok néhány mondatban ismét visszatérni.

A dési börtön civilizált környezetben álló, a hazai börtönviszonyokat tekintve „modern” börtönépület. Nemcsak a helynek van szelleme, erről Désen győződtem meg, hanem az épületnek is. A téglafalak, a deszkapadló, a nagy ablakok, a magas cellák, a tisztaság fegyelmezett tartást sugall a börtön személyzetének is. Persze, a rabok élete minden börtönben elsősorban a parancsnokságtól és a személyzettől függ, hogy azok mennyire tartják be az írott szabályokat, rendelkezéseket. A diktatúrát az jellemzi, hogy az írott, törvényes rendelkezéseket felrúgják, szóbeli utasítások szerint intézkednek és főként nincs ellenőrzés, felelősségrevonás.

A nagy teremben Lakatossal, Gárdonyival és Jóska barátommal az a meggyőződés alakult ki bennünk, hogy előbb-utóbb szabadlábra fognak helyezni, vagy valamilyen munkára fognak. Dési tartózkodásunk átmeneti.

Vegyes érzelmekkel, gondolatokkal értem meg 1962 karácsonyát. Közös ünneplésről szó sem lehetett, ki-ki magában emlékezett meg, ha megemlékezett, a Megváltó születésnapjáról. Három magyar társamnak most is elmondtam Szalay Mátyás Megy a székely című versét, amivel nagy sikert arattam. Közel hat esztendő annyi nyomorúsága beletört a barbár börtönéletbe. Panaszkodni nem panaszkodtam, belenyugodva a változhatatlanba, viseltem a börtön embertelenségét és a betegségemet. Ha nem történik kedvező fordulat, hogy a büntetés letöltése előtt szabadlábra helyezzenek — gondoltam —, nem lesz, aki tizenöt esztendő múlva kijöjjön a börtönből. Hazudnék, ha nem vallanám be, el-elfogott a reménytelenség. Nagyon szilárdnak látszott a rendszer, de főként annak hittem. Mikor 1964-ben kiszabadultam, a legmélyebb benyomást rám a konszolidált viszonyok tették.

A börtönben leegyszerűsödik, összezsugorodik az élet a szó valóságos és átvitt értelmében. A régi kapcsolatok szálai a szabad világgal, mintha ollóval vágták volna el, megszakadnak. Az ember fokozatosan kiesik mindenből, ami addig számára az életet jelentette. Megszűnik a kapcsolat a családdal, barátokkal, munkahellyel, az utcával, színházzal, könyvekkel, egyszóval mindennel, ami együttvéve a társadalom. Az új környezetben a rab a börtönben vegetál, mint a napfénytől elzárt virág.

Az ember a börtönben megváltozik, különösen viselkedésében. Magam sem az igazi arcomat mutattam a környezetemnek, hanem azt, amelyet a körülmények követeltek. Az az énem, amely a szabad életben mindig megnyilatkozott, emigrációba vonult, száműzetésbe kényszerült. Titkaimat, amelyeket eddig is rejtegettem, a börtönben még mélyebbre zártam, még féltettebben őriztem. Az ördögien megszervezett besúgórendszer ellen nincs más védekezés, mint a hallgatás vagy a teljesen közömbös dolgokról való beszélgetés. A papok között nagy példáit láttam a hallgatásnak: Virágh Lajos református lelkész hónapokig nem beszélt. Dr. Jakab Antal püspök úrral Szamosújváron a sárga pavilonban egy ideig egy cellában voltam. Figyeltem. Órákat állt a magas ágysor végének nekitámaszkodva, vagy ült az alsó ágyon szótlanul, némán.

Csakhamar rá kellett jönnöm, hogy a sovén román cellatársaktól is óvakodni kell. Kevés kivétellel, akár értelmiségiek, egyszerű parasztok vagy munkások voltak, ellenségnek tartottak minket. Ezért például a két népet érintő bármilyen vitára okot adó kérdés szóbahozatalától tartózkodni kellett. Azt tapasztaltam, hogy az együttélés a börtönben sem problémamentes, bár egy helyen arról írtam, hogy a börtönmorál szigorúan és aktívan őrködik az igazság és méltányosság elveinek érvényesülése fölött.

Volt részem kint is megvetésben, megalázásban, de szervezett formában csak a börtönben. A megvetésnek az a formája, amelyet a kommunista társadalomban a ranglétra bizonyos fokán álló, műveletlen politikai funkcionáriusok, tisztek mutattak velünk szemben, minden emberi képzeletet felülmúlt. Volt idő, amikor megelégedéssel vettem, ha csak megdorgáltak szóban, szidalmakkal, és nem veréssel vagy más módon aláztak meg. Nagyon lassan alakul ki az emberben a minden iránti közömbösség. Ebből a szempontból a börtön lélekölő és erkölcsromboló, akárcsak a félelem, de a félelem óriási erő, sok minden kellemetlen, veszélyes dologtól visszatarthatja a rabot. A börtönben nincs tudatos engedelmesség, csak kényszer.

A lelki emigrációba vonulás útján nem volt megállásom. Tovább menekültem az álmok, az emlékek világába, ahol ágaskodni kezdtek a kérdések: mit tettem jól, mit rosszul? De itt sem volt megállás. Lelkem mindig valami nyugalmat adó partot keresett. Az elszigetelődés a világtól nagy rombolást vihet véghez a lélekben, kiölheti az emberből a reménységet, a hitet, a kitartást, tönkreteheti az erkölcsöt. Ettől óvakodtam. A gondolkodó ember előbb-utóbb Istenben keres menedéket, nyugalmat, vagy a sors rendelésének tekinti állapotát és belenyugszik helyzetébe. Itt vetettem horgonyt magam is.