A vallatástól az ítéletig

A Malmezonból rövidesen átvittek egy másik fogdába. Itt azokat őrizték, akiknek a bűnügyi kivizsgálása befejeződött. Egyedül voltam egy kis egyszemélyes cellában július végétől november elejéig. A cella a fogda északi felén helyezkedett el, magas nyárfák vették körül. Szabad levegőre mindig napnyugta után vittek, a nyárfák susogását még hallgathattam, de a napot nem láttam egész ottlétem alatt. A fegyőr nagy ritkán jött leskelődni. Volt időm meditálni az őrült zsarnoki rendszer fogaskerekei között őrlődő embermilliók szenvedéseiről.

Most kezdett a maga teljességében kibontakozni a magyarországi forradalom után a nagy támadás a szocializmus úgynevezett hazai felforgató ellenforradalmárai ellen.

Amennyire megfigyelhettem, ez a fogda nagy földszintes, szükségből épített panelépület volt, afféle előzetes letartóztatásban levő emberek raktára. A cella rideg cementfalai, mennyezete és mozaikpadlója kegyetlen kitaszítottsági érzést váltott ki belőlem. Az ajtó, fölötte kisablakkal, keskeny folyosóra nyílt. Utólag állapítottam meg, a leghangulatosabb éppen a mozaikpadló volt. Nem cementpriccs, hanem vaságy volt a fekvőhely. A kijárat melletti sarokban állt az éjjeliedény befedve.

Miután elrendeztem az ágyam, körbevizsgáltam a falakat, nem találok-e értelmes karcolást, üzenetet az előző lakótól. Nem is lehetett rá rajzolni, hiszen cementhabarccsal volt beprickolva. Hogy lehetett ezt a padlót drága mozaikból önteni? Pazarlás! — mondtam magamban. Az aktív elfoglaltságom: hetenként egyszer sepregettem, naponta egyszer, reggel kivezettek a toalettre és sétálni, ha volt a fegyőrnek kedve. Nagyon lassan telt az idő, bár tétlenül ültem, mégis megéheztem a reggeli lötty után ebédig és ebédtől vacsoráig. A börtönkoszt országos viszonylatban silányodott. Meleg volt a nyár, de a cella északi fekvésű lévén, nem izzadtam. Agyam egy pillanatig sem pihent. A tárgyalás, a tárgyalás! Mióta aláírtam a jegyzőkönyvet, rögeszmémmé vált.

Ültem az ágy szélén arcom, fejem tenyerembe fogva, térdemre könyökölve bámultam a mozaikra. Értelmes formákat kerestem, úgy is mondhatom, konstruáltam. Ni, ez itt egy ős káosz — mondtam egy sűrűbb mozaikmag köré rajzó ritkább, apró részecskékből álló alakulatra. Könnyű volt a mozaikból kirajzolnom a csillagos eget vagy a Tejutat. Kerestem üstököst. Találtam is. De a Fiastyúkot már nem tudtam összerakni. Olyan ritmusba a mozaikdarabkák a kőműves szerszámának a mozgására nem rendeződtek. Így teltek el hosszú órák „alkotó” képzelődésben, nem is képzelődésben, hanem az intuíció működtetésében.

Máskor geometriai formákat kerestem, de csak a kicsi mozaikdarabkák között találtam pontos négyzetet, rombuszt, háromszöget, mértani szeleteket. Önként adódott, hogy innen átlépjek a kubizmus területére, összeraktam kis hézagokkal egyszerű virágot, groteszk kutyust, mesebeli szörnyeket. És formát adtam az emberi gonoszság sok változatának. Valahogy így indulhatott el kialakulásának útján — gondoltam magamban — az egyik modernista művészeti irányzat, a kubizmus. Az ilyen irányzatok teljesen az ember alkotta technikákban tevékenykedő ráció művei. Minden más a természet sugallata, az állandó mozgásban levő természeté. Úgy gondoltam, egy tájkép megfestéséhez kevesebb intuíció kell, mint egy Vásárhelyi Viktor-konstrukcióhoz. Így követték egymást a mozaikpadlón tett megfigyelések és okoskodások. Már tudtam, a mozaikon melyik figura hol található, és mindig tökéletesítettem, amint rábámultam.

Minden valamikor tanult szöveg — használjam a megve-tő kifejezést: „bemagolt” szöveg — elkísért magányomban és valósággal helyettesítette a könyvtárat. Felelevenítettem a tanult zsoltárrészeket, amelyek az előmisében is benne voltak, a mise szövegéből azokat a részeket, amelyeket a pap hangosan mondott, vagy annyira hangosan, hogy én az oltár alsó lépcsőjéről ministrálás közben jól hallottam. Ezeket a részeket mondatokként gondoltam végig, eltűnődtem a hitigazságokon, az átváltozáson (transsubstantiatio). Legszebbnek tartottam azt, hogy Jézus kenyérként adja magát táplálékul az őt követő hívőknek. Értelmem föl nem foghatja, de szép, misztikus egyesülés, asszimiláció. Tudtam a János evangéliuma kezdetét, amelyen ismét sokat meditáltam. Középkori himnuszokat, antifónákat mondogattam éppen úgy, ahogyan költők verseit. Így léptem át a szellemi beszűkülés falát, bár minden erőfeszítésem mellett sem tudtam továbblépni, csak csiszolni, újból rendszerezni az eddig megszerzetteket.

Mikor ide kerültem, néhány szobai légy fogadott a cellában. Mit tegyek velük? Elpusztítsam? A légynek is joga van az élethez. Nem vagyok én bolsevik likvidátor. Hagytam, éljenek. Ott röpködtek körülöttem. Figyeltem viselkedésüket. Legelőször is megállapítottam, milyenek vagyunk mi, emberek, a teremtés koronái. Egyik legcsúnyább viselkedési megnyilvánulásunkat — sértő módon tiszteletlen, kihívó, tolakodó s még sorolhatnám a szinonimákat —, amit úgy foglalunk össze: szemtelen, ráfogjuk, ráragasztjuk a légyre. Milyen szemtelenek ezek a legyek — mondjuk. Pedig hát a légy nem tesz mást, mint amit a természet megengedett. Sőt azt is hallottam, hogy a légy kozmopolita. Marxista megbélyegzés. Az északi és déli hideg égöv kivételével jól érzi magát minden országban. Mit tudok elmondani megfigyeléseimből? A hím testesebb, mint a nőstény. Hat lába van, melyek közül, ha pihen, összefeni hol az első, hol a hátsó két lábát. Testét apró, finom szőr borítja. A feje nagy, viszonylag, még nagyobbak a fején a szemek. Megcsodálni való a szívó trompája, még szép is. Melegben nagyon fürgén röpköd, hidegben kevésbé, meghúzódik és pihen. Éjszaka inkább a mennyezeten alszik a lakásban. Amire mi azt mondjuk: csíp a légy, az lényegében izzadt, nedves bő-rünkön a mirigyváladékból való lakmározás. A mirigyváladék kedvenc eledele a légynek. Piszkos a légy, mondjuk. Nem is olyan piszkos. A mellső lábaival a fejét és a tor első részét, hátsó lábaival pedig teste hátsó részét állandóan keféli, tisztítja a portól. Ha üldözik, egyenesen vagy nagy ívben repül, menekül. De hamar elfelejti, hogy megkergették, visszarepül oda, ahonnan elzavarták. Ha kitartóan üldözik, cikcakkban repül. Talán a légy az egyedüli rovar, amely röptében is párzik. Röpülés közben a hím nagy lendülettel elkapja a nőstényt és sűrű szárnycsapkodás közepette párzanak, erős zümmögéssel fejezve ki örömüket. Ha a nőstény egy helyben áll, a hím a közelébe settenkedik, megáll, talán udvarol is és hirtelen ráugrik a nőstényre, elvégzi feladatát s utána mintha kábulatba esett volna, ott marad a nőstény mellett mozdulatlanul, pihen, s csak azután megy tovább vagy röpül el.

Szeptember elején egy délelőtt váratlanul gyermekzsivajjal telt meg az utca, s ez ugyanabban a ritmusban mindennap megismétlődött: rövid, színes, sokszólamú gyermeklárma és hosszabb csend váltogatták egymást. Tanóra — szünet, tanóra

— szünet. A börtön mellett egy hétosztályos általános iskola működött. A tanévnyitó ünnepség műsorából az ének beszű-rődött a cellába. A gyermekek zsivaja felkavart, majdnem sírva fakadtam, eszembe jutottak gyermekkorom tanévnyitó ünnepélyei, az iskola és tanári múltam.

Aztán ismét a tankönyv-per. Hol és mikor fogják megrendezni, Bukarestben vagy Kolozsváron? Kidolgoztam, mit fogok mondani az ügyvédnek a tárgyalás előtt. A kihallgatás megkezdése előtt kérem, a bíróság engedélyezze szakbizottság kiküldését, és az nyilatkozzék a vád megalapozottságáról, tekintve, hogy itt tudományos kérdés forog fenn. Idézzék meg azt a személyt, aki a tankönyv szótárából az inkriminált szavakat kiszedte, a mondatokat formálta és értelmezte. Ha ez a kérés nem sikerül, elmondom a vád mondvacsinált voltát. Ez volt a magva, nagy általánosságban, a perrel kapcsolatos elképzelésemnek.

Egy délután, november elején kivezettek a cellából, karjaimat hátrafogták, bilincset tettek a kezemre, beültettek egy IMS kocsiba és visszavittek a Malmezonba, egyenesen a raktárba. Kezemről levették a bilincset, aláírtam egy raktárlapot, átvettem a kis bőröndöt s visszamentünk az IMS-hez. Felszálltam a bőrönddel a kocsiba, a hátsó ülésbe, a karomat hátratéve ismét kezemre kapcsolták az amerikai bilincset. Egy őrmester kíséretében kivittek az Északi pályaudvarra. Itt az őrmester felsegített egy fogolyszállításra átalakított teherkocsira. Engem betett a vagon egyik karcer nagyságú zárkájába, a bilincset kezemről levette, az ajtót rám zárta, ő meg a bőröndömet magához vette és beült a fülkébe. Az volt a benyomásom, hogy a vagont egy gyorsárut szállító vonathoz csatolták, amely este elindult útjára. Az éjszakát majdnem megállás nélkül végigutazva, 8 óra körül megérkeztünk Kolozsvárra. Feltételezésem igaznak bizonyult, mert a vonat valóban gyorsárut szállító rapid volt.

November elején már hideg volt, éjszaka dideregtem az egyesben, félig megfagyva szálltam ki Kolozsváron. Két fegyőr várt egy IMS kocsival, akik a törvényszék Budai Nagy Antal utcai fogdájába szállítottak. A földszinten, a főbejárat melletti egyszemélyes cellába helyeztek el. A fogda — már említettem — az első világháború előtt épült az akkor modern, nemzetközi előírásoknak megfelelően, nagy ablaka és deszkapadlója volt. Az ablakra itt is kívülről zsalu volt rászegezve. A cellában egyedül ültem a tárgyalásig. A cella fala tele volt firkálva, rajzolva ceruzával, különféle trágár kifejezések és a rendszert egyáltalán nem dicsőítő minősítések is voltak a falra karcolva. A firkálásokból következtetve, a cellába átmenetileg bezárt letartóztatottak nagy része közbűntényes volt. Például egy kakas lerajzolva: ez hozott ide. Pénztáros írhatta: miért is nem tettem vissza a pénzt a kasszába? Hogy én ide kerültem, azért a főnök a hibás stb. Persze minden szöveg, vallomás az állam nyelvén.

A cellában, magányomban, egy szerencsétlen egérke keresett fel. A padló alatt lakott, az elkopott deszkák között ugyanis lyukak voltak. Félénken ki-kidugta a fejét a nagy csendben, figyelmesen körbenézett, majd elindult a két deszka összeillesztése mentén, meg-megállt, szagolt jobbra, szagolt balra. Magam mozdulatlanul feküdtem az ágyon. Élelmet keresett. Első útja alkalmával nem talált semmit. Mozdulatomra, hogy turtoidarabkát tegyek le, megriadt és visszaszaladt a padló alá. Az élelmet csak letettem, de nem jött vissza. Pedig hogy vártam. Másnap délelőtt ismét megjelent, úgy látszik, elfelejtette előző napi eredménytelen útját. Egyenesen a turtoinak vette az irányt. Eszegette, minden harapás után körbenézett, sőt visszaszaladt a lyukba, majd ismét kibátorkodott.

Jó barátságba kerültem a kedves kicsi állattal, etettem, néztünk egymás szemébe. Megengedtem azt is, hogy felmászszék az ágyamra. A pokróc végét leengedtem a padlóra, s amikor felfedezőútján a pokróchoz érkezett, felmászott az ágyra. Megfigyeltem, a pokrócon bizonytalanul közlekedett, legbiztosabban a fal mellett tudott szaladni, a szoba belsejében a nagy távolságokon megállás nélkül átszaladt. Elhatároztam, megfogom. Becsaltam a sapkámba, onnan beletettem a befőt-tesüvegbe, ahonnan nem tudott kimászni, bár próbálkozott. Szörnyen megijedt, mint én a veréskor. Kinyitottam a cella ablakát, az üveget úgy helyeztem az ablak külső párkányára, hogy ki tudjon menni. Nem próbálkozott, maga sem hitte, hogy megnyílt a lehetőség a szabadulásra. De én ráébresztettem és kereket oldott, a börtön falának a párkányán elszaladt, ráugrott egy szín tetejére és eltűnt.

A törvényszéki fogdában nem vittek egyszer sem szabad levegőre. Ültem vagy feküdtem a szalmazsákon és járkáltam fel s alá. Kértem könyvet, de elutasítottak. Eltekintve a kis egérrel napokon át tartó barátkozástól, a tankönyv-per foglalkoztatott. Úgy vettem, ha már Kolozsvárra hoztak, letárgyalják a könyvügyet. Vártam a tárgyalás előkészítését. Kivisznek beszélgetőre az ügyvéddel, értesítik a családot a perről. Sehol semmi nem mozdult. A fegyőr révén a fogda parancsnokánál kértem kihallgatást. Nem vittek oda sem. A bizonytalanság és meg nem hallgatás nagyon elkeserített. Másrészt arra gondoltam, már be vagyok biztosítva tíz évre, amíg azt letöltöm, addig elrendeződik a tankönyv ügye is. Igen, igen, csak a két ügy között óriási különbség van. A tankönyv-ügyben teljesen ártatlan vagyok. Ennek a kimenetelét akartam látni. De egy-előre semmi sem mozdult. Csak álmaimból következtettem, hogy valami történik velem. Egy nagy álmom — persze nagyon bizarr módon — mintha előrevetítette volna a tárgyalást. Szinte nevetséges, de ezt is elmondom. Álmomban Rómában, a Vatikán környékén bolyongtam majdnem néptelen utcákon. Félve osontam előre, néztem a hatalmas ódon épületeket. Egyszer csak, hogy, hogy nem, beértem a pápai palotába. Minden bíborszínűre volt festve. Hosszú folyosón és szobákon át végül is bejutottam a pápa hálószobájába. Elég nagy kétágyas szoba, ez is bíborszínűre festve. Az ágyak össze voltak vetve, bíbor terítővel letakarva. Megálltam az ágyak előtt, utána kifordultam a hálószobából és máris az utcán találtam magam. Senki emberfiával a pápa palotájában nem találkoztam. Az utcáról nemsokára ismét egy óriási épületbe, egy hosszanti terembe érkeztem. A falak, mennyezet, padló, itt is bíborszínű volt minden. Egyik felén a teremnek piros terítővel bevont hosszú asztal állt s mögötte öt bizánci főpap, csillogó hagyma alakú süveggel a fejükön. A terem másik felében templomi padokhoz hasonló stallumok, itt-ott egyik-ben-másikban emberek ültek. Én a padok és az asztal közötti szabad téren álltam némán, arccal a főpapok felé. Arra nem emlékszem, hogy a püspökök hozzám szóltak volna.

Ez az álom mélyen emlékezetembe vésődött. Később elmondtam Venczel József professzornak, aki a börtönben az álomszimbolikával foglalkozott és ő egyértelműen a pert és a tárgyalást látta benne. Egyébként az egész álmot, szereplőivel együtt negatívnak minősítette. Az is volt.

1959. november 26-án reggel, minden előzetes értesítés nélkül, megjelent a cellában két fegyőr és átkísért a III. katonai körzethez tartozó haditörvényszékre, tárgyalásra. Útközben Kovács József volt tanítványommal találkoztam, aki meglepődve nézett rám a két fegyőr között.

A tárgyalásra egy kis szobában várakoztunk. Szóltam az egyik fegyőrnek, vezessen az ügyvédhez, hogy beszéljek vele a tárgyalásról, a perrendtartás ezt megengedi. A fegyőr megmozdulni sem engedett, de az ügyvédnek sem volt bátorsága hozzám jönni. Biztosan nem adtak neki engedélyt erre. Ezzel az első, általam kitervelt lépés dugába dőlt.

Bekísértek a tárgyalóterembe, amely nem volt nagyobb egy iskolai osztályteremnél. Én a korlát mögött, a vádlottak padján ültem, mögöttem kis távolságra a fegyőr. Utánunk bevonult a három tagból álló bíróság: Văleanu Simion elnök-őrnagy egyenruhában, egy nő és egy férfi ülnök civilben, valamint az ügyész egyenruhában és a titkár.

Az elnök azonosította személyi adataimat. Utána felolvasták a vádat, miszerint a VI. osztályos magyar nyelvtankönyvben a tanulók tudatának szándékos megfertőzése végett a szótári részben úgy helyeztem el a szavakat, hogy azokkal a rendszert becsméreljem.

A vád felolvasása után az elnök azt kérdezte: elismerem-e a vádiratban foglaltakat?

„Nem! — válaszoltam. — Nem ismerem el. Az ankéton felvett jegyzőkönyv aláírását visszavonom. A vád alaptalan, többszöri kegyetlen veréssel kényszerítettek a jegyzőkönyv aláírására.”

Kértem, hogy engedélyezzenek nyelvészekből álló szak-értői bizottságot, amely nyilatkozzék, hogy a kérdéses szótári részek rendszerelleneseknek tekinthetők-e. Úgyszintén kértem, hogy az a személy, aki a szóegyeztetéseket a helyesírási szótárban kikereste és ellenforradalomra uszító tartalmát értelmezte, jelenjék meg és tegyen vallomást a tárgyaláson.

Minden írásban tett tanúvallomás vagy vélemény csak akkor érvényes, ha azt a tanú vagy véleményező a bíróságon élőszóban elmondja. Erre figyelmeztetett a csonka kezű ügyvéd a Malmezonban. Magyaráztam továbbá a bíróságnak, hogy a szótárban nem úgy olvasandók a szavak, mint a vers sorai, minden szó külön önálló cikk. Hiába volt minden erőfe-szítésem. A bíróság elutasított minden kérést.

Az ügyész vádolt, egyenesen fasisztának bélyegzett. Hogy a tudományok doktora vagyok, tudományos főkutató, a Román Népköztársaság Akadémiája nyelvészeti intézetében dolgozom, s ahelyett, hogy tudásom az ifjúság tudományos felkészítésére, a szocializmus ügyének szolgáló szakemberek képzésére fordítottam volna, éppen az ellenkezőjét tettem, a rendszer iránti bizalmatlanság magvait ültettem el a lelkekben. Megátalkodott ellenség vagyok. És hivatkozott az előző büntetésemre is.

A kommunisták szótárának minden olyan kifejezését rám olvasta, amivel az ellenséget illetni szokták. 25 évi kényszermunkát kért a fejemre.

Az ügyvéd, sajnos, nem tudta a kérdés tudományos aspektusát védőbeszédében kiaknázni. Megismételte a szakértői bizottság kiküldésére irányuló kérésemet, de a bíróság elutasította.

A védőbeszéd után Văleanu Simion hadbíró a tárgyalást berekesztette, és kivonult a teremből, utasítva a fegyőrt, hogy én maradjak a helyemen. Bátorságot vettem és fejem oldalt fordítva szétnéztem a teremben. Meglepetésemre egy isme-rőst, a Salamon család lányát pillantottam meg a nézőtéren a hátsó padban. Szabadlábra helyezésem után megtudtam, hogy a család egyik tagja révén, aki tanítványom is volt, figyelemmel kísérte sorsom, s így volt jelen a tárgyaláson a húga. Magam elé nézve töprengtem: mit határoz a bíróság? Egy jó negyedóra múlva Văleanuval az élen visszatért a kis terembe a bírói együttes. Mindnyájan felálltunk s az elnök felolvasta a határozatot és az ítéletet:

A kolozsvári Katonai Törvényszék 1959. november 26-án az alábbi, 424-es számú ítéletet hozta:

Egyhangú szavazattal a Büntető Törvénykönyv 209. tc. II. bekezdése 2. pontjának a) és b) szakasza értelmében, kombinálva a Büntető Törvénykönyv 58. tc.-vel és a 25. tc. 6. pontjával, Gazda Ferenc vádlottat, István és Teréz fiát, aki született 1920. október 25-én a Kézdivásárhely rajoni Haraly faluban, nőtlen és vagyontalan, tanár, az irodalomtudományok doktora, és akit a kolozsvári Katonai Törvényszék 1957-ben 10 (tíz) évi nehéz börtönbüntetésre ítélt följelentés elmulasztásáért, utolsó lakhelye: Kolozsvár, Cuză Vodă utca 14. szám, a társadalmi rend elleni tevékenységért 15 (tizenöt) évi kényszermunkára és 10 (tíz) évi jogvesztésre, valamint az állam javára teljes személyi vagyonának elkobzására ítéli, fellebbezési joggal.

A fellebbezési kérvényt az ügyvéd előterjesztette, amit én ott helyben aláírtam, persze visszautasították mint megalapozatlant.

Megrendülve álltam az ítélet hallatán. Igazságtalan ítélet! Tizenöt esztendő kényszermunka. Semmiért. Igazságtalan ítélet — szerettem volna odakiáltani a bírói testületnek. Nem tettem, nem volt bátorságom. Pedig nyugodtan mondhattam volna, legfennebb oldalba üt a fegyőr a puskatussal. A félelem karmai között tartott, s az élethez való ragaszkodás és a reménység. Szörnyű támadásban volt abban az időben a diktatúra, különösen az ideológia területén. Az embertelenség ülte dáridóját. De az élet ígérete nem a pusztítás, a börtön, a nyomor. Vagy az élet ígérete rám nem vonatkozik? Amint így cikáztak agyamban a gondolatok, és a két fegyőr között jöttem ki a tárgyalóterem ajtaján, a folyosón, a levezető lépcsőnél látom László bátyámat, akit az ügyvéd értesített a tárgyalásról. Én minderről nem tudtam. Kértem az őröket, engedjék, hogy váltsak néhány szót a bátyámmal. Persze nem engedték. Mintha a temetőbe vittek volna, az ortodox katedrális harangjainak zúgása mellett kísértek vissza a törvényszéki fogdába.