nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
Csodahír tündököl Betlehemben

Csodahír tündököl Betlehemben

Raţiu atyával az egyházi kalendárium szerint számon tartottuk az egyházi ünnepeket. Advent vasárnapjai, Szent Miklós napja, az Immaculata conceptio (Szeplőtelen fogantatás) ünnepe, Luca napja, a karácsonyi ünnepkör megannyi alkalom volt arra, hogy a kis görög katolikus papi közösség emlékezzék s velük magam is a naphoz fűződő hagyományokra. Diákkorom mélyvilágából tört fel emlékezetembe egy adventi egyházi ének két első sora:

Harmatozd le, nagy Ég, az igazat és jót,
És Te, Mindenható, szüld a Szabadítót!

Megtapadva a tudat küszöbén, minduntalan ajkamra tolakodott, s én mondtam magamban, mint a fohászt, dúdoltam egyszerű dallamát, töprengtem, meditáltam erkölcsi és vallási üzenetén, s az egyházzal együtt esdekelve kértem a magam számára is a Szabadítót. Magával ragadott gyermekkorom hajnali miséinek emléke, hangulata is, amikor az egész család együtt ment a templomba.

Felejthetetlen élményként maradt meg emlékezetemben az első börtönben töltött karácsony. Úgy emlékszem, valami ok miatt nem égett a villany, sötét volt a cellában. Néhány, a térközön sétáló rab kivételével a tömeg az alsó ágyak szélén ült szótlanul, vagy csendesen beszélgettek. Magam Szalay Mátyásnak, volt sepsiszentgyörgyi, erősen szociális beállítottságú katolikus papköltőnek gyermekkoromban tanult karácsonyi versét próbálgattam emlékezetembe idézni. Az 1929—1933-as gazdasági válság közepette eladósodott székely paraszt házát a bank a tartozás fejében elárverezi. Földönfutóvá válik, Bukarestbe vándorol munkát keresni. A költemény megható csattanója abban van, hogy az idegenből karácsonyra hazajön a székely.

Amint a költemény felidézésére koncentráltam, váratlanul három-négy román fegyenc énekelni kezdett egy román kolindát:

O ce veste minunată
In Vifleem ni s-arată.
Astăzi s-a născut
Cel făr’ de-nceput
Cum au zis proorocii.
Că la Vifleem Maria,
Săvârşind călătoria,
Într-un mic sălas,
Lângă acel oraş
A născut pe Hristos.

Ideírom a kolindát Jancsik Pál fordításában:

Mely csoda-hír ragyog fennen,
Tündököl ott Betlehenben.
Ma megszületett
Az a kisgyerek,
Kit megjövendöltek.
Szűz Mária Betlehenbe
Vándorlását befejezve,
Város széliben,
Pajta mélyiben,
Megszületett Jézus.

Az éneket abban a pillanatban átvette az egész cella, mindenki zengte, szállt, szállt a kolinda, áttörve az ablak rácsain, ki az éterbe. A cella ötven rabjának mély férfias hangja olyan erővel tört fel, hogy borzongás fogott el. Repült a kolinda, nem gondolt senki arra, mi lesz a következménye. Átterjedt más cellákra is, meghallották a börtön közelében lakó polgárok, az utcán megálltak a járókelők, bámulták az óriás sárga épületet.

Melegséggel telik meg a szívem, ha rágondolok. Otthon kántáltam gyermekként szülőfalumban. Édesanyám, édesapám kérdezősködtek: kit énekeltetek meg, hogy fogadtak keresztapádék meg x, y, z, milyen ajándékot adtak? Hazatérve kiraktam mindent az asztalra a tarisznyámból: diót, almát, tésztát, kalácsot, s a pénzt is a zsebemből. Töltött káposztát vacsoráztunk, s aztán beszélgettünk. Elmentünk az éjféli misére is, ahogyan nálunk nevezték, a pásztorok miséjére. Kelemen Kálmánnak és Koczka Gyurinak még elmondtam Szalay Mátyás Megy a székely című karácsonyi hangulatú versét. Álljon itt két utolsó szakasza:

Hazahozott, öreg székely,
Úgy-e ez a szent Karácsony?
Ott a ház még, kandikálj be
Legalább a kapurácson!
Nem lép át az öreg székely
A kapun, csak bekacsingat.
Szent Karácsony éjszakája
Feje fölött gallyat ringat.

Eldúdoltam magamban a mindenki karácsonyi énekét is: a Mennyből az angyalt.

A karácsonyesti kolindálás olyan esemény volt, amilyen a szamosújvári sárga házban ritkán történt. Mindenki várta, mivel vág vissza a börtön parancsnoksága a vakmerő énekeseknek. A kolindálást mély csönd követte. Nem kommentálta senki a történteket. Nem kutattuk egymás között sem, ki kezdte. Bölcsnek kell minősítenem a rabok magatartását. Meghúzta mindenki magát, s várt, hátha elvonul a vihar. Azzal védtük magunkat, hogy tartózkodtunk a legkisebb szabálytalanságtól is.

A kolindálás gyújtott a lelkemben egy kis fényt, mely bevilágította az egész két karácsony közötti hetet. Felidéztem az utolsó szabadon ünnepelt karácsonyt. 1956-ban M. Jenőékkel meleg családi körben fogadtuk az angyalt. M. Jenőhöz és családjához még egyetemi éveinkben szövődött barátság fű-zött. A gyermekek kedvéért a háború utáni nehéz anyagi körülmények között is gazdagon ülték meg a szeretet ünnepét. Szép karácsonyfát öltöztettek mindig: volt rajta cukorka, dió, alma, színes papírfüzér s egyéb csillogó díszek. Magam mindig hivatalos voltam gyertyagyújtásra. A karácsonyfa, illetve gyertyagyújtás szertartásában többféle szokásrend: erdélyi, bánsági és polgári keveredett, lévén Jenő karánsebesi. Azért írom le, mert a tiszta népi szokástól eltért az angyaljárás. A különálló szobában állt a díszes karácsonyfa. A sötét beállta után egyszerre kigyúlt. Apró színes villanykörték, gyertyák, csillagszórók fényében, csengő csilingelése és rézmozsár csalankolása közben jött az angyal. A gyermekek kíváncsian rohantak a szobába, látni a várt rejtelmes világot. A félhomályban mi, felnőttek körbeálltuk a fát s elénekeltük a szokásos énekeket: Mennyből az angyal, Pásztorok, pásztorok, Dicsőség mennyben az Istennek, Ragyog a szép karácsonyfa és O Tannenbaum, o Tannenbaum. Ez utolsó ének volt a bánsági szín az ünnepben, melyet Jenő a vegyes népességű Bánságból hozott. Utána következett a meghitt angyali békességben és szeretetben egymás üdvözlése és jókívánságok kíséretében az ajándékok átvétele. A szentestét bőséges töltött káposztás vacsora zárta, közben és utána poharazgatás. Persze nem maradt el a magyar forradalom leverése után az ENSZben zajló politikai csatározások vitatása sem, a forradalomban részt vettekről, a fogságba esettekről, a Szovjetunióba hurcoltakról és Nagy Imréék romániai internálásáról a megemlékezés. Éjféltájt a havas éjben, harangok zúgása közben mentem Jenőéktől Postakert utcai lakásomba.

Felizgatott képzeletem bibliai legendákkal, varázslatokkal teli világba ragadott. Egy pillanat, s minden volt boldog és boldogtalan karácsonyom megelevenedett. Ültünk az ágy szélén vagy a lócán s vártuk a takarodót, hogy tovább álmodjuk a karácsonyt.

Teltek, múltak a napok, a cellából nem vittek kihallgatásra senkit. A napi programban sem volt változás, minden folyt tovább, mintha semmi sem történt volna. A parancsnokság va-lószínűleg azért állt el a retorziótól — mondtuk egymás között —, mert a kolindálásban a börtön összes rabja részt vett.

Minden intézkedés, emberséges vagy kevésbé emberséges az elítélt lelki és testi ellenállásának a felőrlésére irányult. Ha például hosszabb ideig tartó gyenge étkeztetés után az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy sok a disztrófiás, és a központi vezetés elrendelte a jobb, táplálóbb kosztot, azt olyan sokksze-rűen csinálták, hogy egyes elítéltek legyengült szervezete nem bírta ki s az illető belehalt. A vezetés ismerte alkalmazottait. A szolgálatban a szelídebb fegyőrt egy megátalkodott gonosszal párosították, aki a legkisebb szabálytalanságért is elkülönítő-vel vagy deressel büntetett. (Sokévi börtönöm alatt tapasztaltam, hogy az elítéltek iránti gyűlölet rang szerint különbözött. A magasabb rangúnak példát kellett mutatnia a gyűlöletben és gonoszságban a kisebbnek, úgyszintén a bánásmódban is.)

1957 őszétől a következő évben való Piteşti-re szállításunkig Szamosújváron az ellátás és a bánásmód általánosságban a következő volt: alapvető élelmiszerek voltak: a turtoi (kenyér helyett), árpakása, burgonya, paszuly és káposzta. Az árpakása kivételével a felsorolt élelmiszereket levesnek vagy sűrűbben, főzeléknek elkészítve kaptuk, hetenként egyszerkétszer kevés hússal vagy hús helyett marha belsőrészekkel dúsítva. Az árpakásába, amely a börtönételek királya volt, legtöbbször tettek egy kevés húst. Emlékszem, egy ideig a szárított burgonyából készített híg paprikásban az egérpiszok mint a köménymag úszkált. Reggelire pörkölt árpából vagy kávépótlóból főzött kávét adtak, pár deka gyümölcsízet és tíz deka kenyeret. Idővel a kenyéradagot leszállították hét dekára, a gyümölcsízet pedig törölték az „étlapról”.

Nem állítom, hogy a nyolc hónap alatt nem voltak megszorítások az étkeztetésben, a tisztálkodásban és a szabad le-vegőn való séta biztosításában. Télen heteken át elmaradt a fürdés, borotválás, a szabad levegőn a séta, sőt a vezetékvizet is elvették.

Télen a csíkos fegyencruha vékonynak bizonyult, fáztam. Piszkos, olajfoltos, gombafertőzéses nadrágot kaptam, ez megfertőzött, állandó erős viszketegséget okozott, amiből csak kiszabadulásom után gyógyultam ki.

Milyen bánásmódban kellett volna részesíteni a politikai elítélteket? Nem tudtuk. Hallottuk, hogy létezik nemzetközileg kidolgozott és az ENSZ által is elfogadott szabályzat. Románia 1955. december 14-én lett tagja az ENSZ-nek. Ezzel magára nézve kötelezőnek fogadta el az egyetemes emberi jogok nyilatkozatának alkalmazását. Több év óta börtönben sínylődő rabok elmondták, hogy a régi bánásmódhoz viszonyítva érzékelhetően emberségesebb körülmények közé kerültek 1955 után. A bányákból a politikai elítélteket kivették, a cellákba a priccsek helyett vaságyakat tettek és ágyneműt, bevezették a csíkos rabruhát, munkára is csak bizonyos kategóriába tartozó elítélteket vittek vagy önként jelentkezőket.

A fentebb leírt minimális komfort biztosítása az első lépés volt a rabok embertelen életviszonyainak javításában. Újabb intézkedéseknek kellett volna következniük a táplálkozás, az orvosi ellátás, művelődés, tisztálkodás, hozzátartozókkal való kapcsolattartás és a bánásmód szigorának enyhítése terén. Sajnos, ezekből az elvárásokból vajmi kevés valósult meg. Hat esztendeig nem engedélyezték a levélírást a hozzátartozókhoz, a csomagot, a beszélgetőt; nem adtak újságot, könyvet. Teljes elszigeteltségben tartottak. A hetedik esztendőben is csak azoknak adtak engedélyt a levélírásra, csomagkérésre, akik a börtönhöz tartozó gyárakban vagy munkatelepeken munkát vállaltak.

Milyen volt 1957—1958-ban a politikai elítéltekkel szemben érvényesített bánásmód Szamosújváron, az ország legnagyobb börtönében? Beszámolóm előtt két megállapítást előre kell bocsánatom.

1.                        Azokban a börtönökben, lágerekben, munkatáborokban, ahol a politikai elítéltek töltötték büntetésüket, a kommunista diktatúra olyan rezsimet alkalmazott, amely hosszú távon az elítélt teljes testi és szellemi megsemmisítésével járt.

2.                        A bánásmód nem volt mindig egyforma: időszakonként változott, sőt különbözött börtönök szerint, a szolgálatot telje-sítő személyzet, az őrség embersége, magatartása s a felülről kapott utasítások szerint, sőt cellák szerint is.

A börtönszabályzat eleve tiltott mindenféle tevékenységet a cellában. Tilos volt a társasjáték, malmozás, sakkozás, tanulás, előadások tartása, fúrás-faragás stb. Hogy minden tiltott tevékenységnek elejét vegyék vagy nyomára jussanak, Szamosújváron rendszeresen havonként, más alkalommal pedig meglepetésszerűen kutatásokat, motozást tartottak. Beállított a cellába 5-10 fegyőr, mindenkit, öreget, fiatalt alsónadrágra (de az is megtörtént, hogy meztelenre) vetkőztet-tek, kezeket tarkóra téve arccal a fal felé állították, és minden ruhadarabot a varratokon centiméterenként végigtapogattak, nincs-e tű vagy más kis vágószerszám elrejtve. Olykor-oly-kor az ágyakat is felforgatták, sőt, ha gúnyt akartak űzni vagy meg akarták alázni a rabokat, a cella közepére még a szalmazsákot is kiürítették.

A börtön vezetősége éberen vigyázott arra, hogy azokon a helyeken, ahol a rabok megfordulhattak, még eldobott gyufaszál se legyen, nemhogy drót vagy vágó-szúrószerszám készítésére alkalmas vasdarab. Minden ellenőrzés dacára egyeseknek mégis sikerült szert tenni egy-egy drótra vagy lapos vasdarabkára, amiből tűt vagy kis kést készítettek, varrni vagy csontból valami tárgyat, emléket faragni. A besúgóknak kötelességük volt ezeket is jelenteni a börtön politikai tisztjének, hogy a kutatáskor elkobozhassák. Bizonyos körülmények között még az elhasznált gyufaszál is érték volt: tanuláskor íróeszköz szerepét töltötte be. A csajka fenekére vagy a bakancs talpára készített, a római viasztáblát helyettesítő szappan- és mészkeverékbe gyufaszállal véstük bele a szavakat vagy a szöveget. Annak, akinél tiltott eszközöket találtak, legkevesebb egyheti, de legtöbbször tíznapi vagy kétheti magánzárka járt.

A teljes elszigeteltséggel kapcsolatban sokszor eszembe jutottak Ioan Slavici-nak, a nagy román regényírónak a visszaemlékezései a váci börtönben töltött esztendejére. Börtöntársaimnak: magyarnak, németnek, románnak egyaránt elmondtam.

Ioan Slavici 1888—1889 között volt a váci börtönben politikai fogoly. Egyéves büntetését egy, a Tribunában megjelent cikkéért kapta, amelyben dicsérte Traian Doda karánsebesi román képviselőt, aki egy nyilatkozatában azzal vádolta a magyar államot, hogy „Magyarország alkotmányos életében nincs hely a románok számára is”.

Ide írom, hogyan emlékezik vissza Slavici a váci börtönben töltött egy esztendőre; az a magyar állam, amelyet a románok ma is csak két jelzővel minősítenek: „elnyomó” és „kizsákmányoló”, milyen bánásmódban részesítette politikai elítéltjeit.

Abüntetés jogerőre emelkedése után megkérdezték Slaviciot, mikor szándékszik a fogházba bevonulni... (Száz év után ez szinte hihetetlen.) Az épületben külön szobát bocsátottak rendelkezésére, amelynek ablaka az udvarra nyílt. A szobában volt egy kis asztal, két szék, egy ruhás és egy fehérneműs szekrény. Pihepaplanos ágyban aludt. A feleségének a közelben bútorozott szobát bérelt és a nap nagy részében vele lehetett, kivéve azt az időt, amikor be voltak zárva. De vele lehetett kisfia is, bemehetett cellájába a szolgálóleány. Az ételt a felesége küldte. És ez nem volt kiváltság. Minden politikai fogoly ebben a bánásmódban részesült. Ha megtörtént, hogy az elítélt képtelen volt az ételét fizetni a vendéglőben és a szolgáltatásokat, akkor a költségeket az a település, város, község viselte, ahová való volt az illető — írja Slavici. Az igazgató engedélyével látogatókat fogadhatott. „Kaptunk újságokat és folyóiratokat, olvashattunk és írhattunk bármit. Én a Vácon töltött esztendő alatt rendszeresen közöltem a Tribunában, s folytathattam titkári munkámat abban a bizottságban, amely a Hurmuzaki báró hagyatékát képező történelmi dokumentumok kiadásával volt megbízva... A bizottság (Kogălniceanu M., Rosetti T., Sturdza A. D., Odobescu A. és Haşdeu P. B.) határozata szerint az én feladatom volt a keltezés sorrendjébe rakni a dokumentumokat, pontosan lefordítani a Hurmuzaki által készített tartalmi kivonatot, majd nyomdába adni a kéziratot [megjegyzendő, hogy Vác Magyarországon van, a kéziratot pedig Slavici Bukarestbe küldte], és annak alapján elvégezni a korrektúrát. A bukaresti Socec nyomda a korrektúrát Szebenbe visszaküldte, onnan a korrektúrát Vácra kaptam, ahol Istennek hála, teljesen zavartalanul dolgozhattam.”

Mindazok ellenére, amiket Slavici a váci fogházban élvezett bánásmódról leír, egy helyen azt mondja: „Hát bizony nem valami kellemes dolog az, amikor az ember be van zárva négy eléggé szűk fal közé, és nincs szabad kijárása egy egész nyáron, őszön, télen és tavaszon át.”

A szomszéd cellában raboskodó Komáromy barátommal időnként a gázcső körüli résen beszéltem. Tájékoztattuk egymást hogylétünkről. Decemberben — úgy emlékszem, akkor volt — hosszabb ideig nem hívott a barátom a csőhöz. Egyszer szólítanak, hívnak a csőhöz. Szorítom a fülem a csőre — igen, az ő hangja. Kíváncsian kérdezem, miért nem hívott olyan hosszú idő óta. Megdöbbenésemre mondja, hogy három hétig magánzárkában volt. Tudni kell, hogy a magánzárkában a rab két nap csak hideg vízen él, és minden harmadik nap kapja meg a teljes kosztot. Leülni csak a cementre vagy a küblire lehet. Az ágy fel van lakatolva a falra, csak éjszakára engedik le. A nap nagy részében a rab sétál az 5 x 2 méteres hideg zárkában.

Miért zárták elkülönítőbe? Magam arra gyanakodtam, mivel a barátom huszonöt évi nehéz börtönre volt ítélve, már Kolozsváron a Securitate előírta a börtön vezetőségének a zárkát, vagy valamelyik besúgó eláztatta a politikai tiszt előtt, de lehetségesnek tartottam azt is, hogy az egyik folyosóőr, Pop, egy rendkívül gonosz ember, űzött gúnyt a barátommal

— aki még jó kondícióban volt —, hirtelen fogyókúrára fogta. A rosszindulat látszott, ugyanis három hétig egyfolytában tilos volt a rabot elkülönítőben tartani, azért a barátomat két napra felhozták a cellába és a harmadik hetet kétnapi megszakítással töltötte le. Így tartották be a törvényes előírásokat a kommunista börtönben. A barátom esete megrettentett, óvatosabb lettem, úgy éreztem, a besúgók a frissen érkezett elítélteket jobban figyelik.

1961-ben, amikor a dési börtönben a sors egy cellába sodort, tisztázódott, miért ült Komáromy három hétig magánzárkában. A szamosújvári börtön politikai tisztje — Jóskának a katonai tisztiiskolában egyik évfolyamtársa — Vomir kapitány volt. Amikor a rabszállító dubából kiszálltunk a börtön udvarán, Komáromyval szembe botlott, és megszólította, mit keres itt, és miért van elítélve. Jóska őszintén bevallotta, hogy hazaárulásért. Vomir megfenyegette, lesz gondja arra, hogy Rózsa Sándor mellé temessék. Ígéretéhez híven, anélkül hogy Jóska szabálysértést követett volna el, kiírta háromheti szigorú zárkára. Ezzel megoldódott a rejtély.

1958 tavaszán Szamosújváron egyheti magánzárkával büntettek engem is. A büntetést azért kaptam, mert a szolgálatos tisztnek nem tetszett, ahogyan az ágyam meg volt vetve. Neki a felpúposított, hasáb alakúra kiképzett szalmazsák tetszett, s úgy ítélte meg, hogy az én ágyam a többi között nincs eléggé felpúposítva. Nem is lehetett, mert a szalma már törekké vált benne.

Az elmondott bánásmód sok olvasóban — aki nem volt hadifogságban, lágerbe elhurcolva, börtönben, de mindenekfölött a kommunisták börtönében — azt a benyomást keltheti, hogy kesztyűs kézzel bántak velünk, más szóval nem volt elviselhetetlen az élet a börtönben. Az elmondottak börtönbüntetésem első esztendejének (1957. szeptember 26. — 1958. július, a napra nem emlékszem) tapasztalatai. Hogy a leírt rezsimet megérthessük, figyelembe kell vennünk a követke-ző fontos körülményeket is: Sztálint az ördög elvitte 1953ban (igaz, hogy szelleme még most is közöttünk van és mérgez). 1955-ben Románia is tagja lett az ENSZ-nek, aláírta az Emberi Jogok Chartáját, vállalta előírásainak alkalmazását még a politikai elítéltekkel szemben is. Az ENSZ emberjogi és más humanitárius intézményei jogosultak voltak, hogy figyelemmel kísérjék a börtönökben, munkatáborokban uralkodó bánásmódot. 1956 tavaszán bekövetkezett a nagy robbanás a Szovjetunióban: a kommunista párt XX. kongresszusát megelőző zárt gyűlésen Hruscsov pártfőtitkár leleplezte, napvilágra hozta a sztálini korszak minden embertelenségét, milliók börtönbe, halállágerekbe hurcolását, a tömeges kivégzéseket, végérvényesen kompromittálva világviszonylatban a tökéletesnek minősített, az emberiséget megváltó szocialistakommunista rendszert. A szocialista tábor minden országában lazult a diktatúra. A szovjet börtönökben, lágerekben sínylődő elhurcoltakat a csatlósállamokba hazaengedték — igaz, hogy Romániában legtöbbjüknek perét felülvizsgálták, az ítéleteket helybenhagyták és börtönben tartották őket tovább is.

Románia, amíg dr. Petru Groza az ország elnöke volt, sokat adott arra, hogy a külföld, a nyugati hatalmak rokonszenvét megőrizze. Ezért a belügyminisztérium, ha nem is mindenben, de az élelmezésben javított, és a verést kivette a kínzóeszközök közül. Mindez azonban csak átmeneti volt. Az októberi magyar forradalom után újból életbe léptették a terrort, kivégzéseket, s megkezdték tízezrek börtönbe és munkatelepekre hurcolását.

A kis román görög katolikus közösség a börtönben is meg-őrizte a kinti hierarchiát. Marian atya mint vikárius szervezte a közös imádkozásokat, és konfliktusos helyzetekben intette paptársait, hogy tartsák távol magukat. Legtöbbször ő volt az előimádkozó is a csoportban. Raţiu atya kivételével semmiféle önképző foglalkozást nem űztek. Szellemi tevékenységük a napi kötelező imádságokra és elmélkedésekre szorítkozott. Minden életerejüket önmaguk fenntartására fordították. Misszionáriusi tevékenységük viselkedésükben, példamutatásukban merült ki.

Olyan mély tétlenségre kárhoztatott körülmények között, mint a börtön, lehetetlen, hogy a rab érdeklődése, képzelete

— különösen papok környezetében — ne forduljon a túlvilág, a szellemi és okkult világ felé. Jézus életével ismerkedve, szóba került a kinyilatkoztatás, jövendölés, jelenés, szellemek létezése, szellemidézés stb. Persze, minden kérdés az egyház tanítása keretén belül került terítékre. Raţiu atya ki is jelentette, hogy ő az egyház álláspontját közvetíti. Ezekből a beszélgeté-sekből érdemesnek tartom leírni a következőket:

Nyilvánosságra kerültek a fatimai Mária-jelenések alkalmával történt jövendölések egyes titkos részletei — mesélte Raţiu atya. A portugáliai Fatimában — ma világhírű zarándokhely — 1917-ben, tehát az első világháború harmadik évében, a Boldogságos Szűz Mária megmutatta magát három pásztorgyermeknek, egy fiúnak és két leánynak. A leírás szerint Mária egy bokor fölött ragyogó fényben jelent meg. A jelenés, illetve látomás ugyanazon a helyen többször megismétlődött. Mária, Jézus anyja, a gyermekek elbeszélése szerint, arra kérte őket, imádkozzanak, és terjesszék: mindenki imádkozzék azért, hogy a bűnök fertőjében vesztébe rohanó emberiség térjen Istenhez. Mária különösen a rózsafüzért ajánlotta a hí-vőknek. Később egyikük, Lucia, aki hosszú életkort ért meg, kolostorba vonult, apáca lett. Felettes egyházi hatóságai arra kérték, hogy látomásait és a Szűzanya által történt kinyilatkoztatásokat írja le, amit meg is tett. Lucia látomásairól készített feljegyzéseiben többek között népek, országok pusztulásáról is ír, a magyarság is benne van az elpusztulók zónájában

— fejezte be Raţiu atya sommás tájékoztatását Fatimáról.

Én ennek a jövendölésnek nem adtam hitelt. Kételyemet azzal indokoltam, hogy az isteni kinyilatkoztatások között ilyen természetű előrejelzések nem voltak. Nem tekinthető ilyennek Szodoma és Gomora pusztulása az Ószövetségben és Jeruzsálem pusztulása sem az Újszövetségben. Csak egy hiteles — az üdvtörténet, a megváltás isteni tervében benne levő

— jövendölésről: Jézus megváltói kínszenvedéséről és másodszori eljöveteléről tud a Biblia. Jézus jövendölései a másodszori eljövetel kivételével teljesültek is — vetettem ellen Raţiu atyának. Az egyházalapító Messiás minden hatalmat átadott apostolainak és azok utódainak — nem látom értelmét újabb kinyilatkoztatásnak. Jövendölésnek pedig ugyan nem látom szükségét. Népek, társadalmak, országok sorsa, élete ugyanazokat a törvényszerűségeket követi, mint az egyéné vagy családoké, csak más dimenziókban. A fatimai jövendöléseket elutasító állásfoglalásra az isteni bölcsesség, jóság megértése

és megértetése késztetett. Különben is egyes népek gyarapodnak, sokasodnak, mások sorvadnak a létért folyó küzdelem törvényei szerint. Érthetetlenül álltam a jövendölés hallatán, és azon csodálkoztam, hogy vannak, akik ezt el is hiszik.

Karácsony után Szamosújváron az élet a megszokott mederben folyt. A cella egyhangú mindennapjaiban egy-egy séta a szabad levegőnjelentett változatosságot. Mivel nem volt üres ágy, új rabot nem tettek a cellába. A hétköznapok összemosódva követték egymást. Minden nap valóságos nagyböjt volt.

Többször elbeszélgettem a cellában Pálfi József határátlépés kísérletéért háromévi börtönre ítélt kolozsvári sofőrrel. Derék ember volt. Amíg a 35-ös cellában voltam, Pálfit szabadlábra helyezték, és rám hagyta kopott báránybőr bekecsét. A bekecs jól fogott, végigkísért egész börtönéletemen, reumás vállam és hátam a bekecs melegével gyógyítgattam. Szabadulásomkor hazahoztam Kolozsvárra, igaz, eléggé elviselt volt már. Hosszú ideig őriztem, mutogattam barátaimnak, akik nagy undorral nézték, s arra biztattak, hogy dobjam már el. Kezdetben nagyon ragaszkodtam hozzá, s csak akkor dobtam el, amikor a sógorasszonyom megajándékozott egy új, maga kötötte szvetterrel.

1958. március 21-e jelentős nap volt, letartóztatásom első évfordulója. Felidéztem az elmúlt esztendő gyötrelmes eseményeit. Az időjárás most nem volt olyan szép, mint esztendővel azelőtt, mikor bekísértek a Securitatéra. A Kis-Szamos dombvonulatát itt-ott hófoltok borították. Leültem a kecskelábú asztal mellé és számvetést készítettem. Háromszázhatvanöt elrabolt nap mind a társadalom, mind az én számomra. Kinek volt és van haszna belőle? Megfélemlítették azt a közösséget, amelyben éltem, mozogtam? A magam veszteségét nem is részletezem.

Eltűnődtem hosszasan. Még nem tudtam elszabadulni a kinti világtól: kedves városomtól, Kolozsvártól, s hegy alatti kis szülőfalumtól, Haralytól. Minden nyáron szabadságom ott töltöttem. Az a néhány nap családomban élők és holtak találkozása volt mindig: mi, a testvérek beszámoltunk sorsunk alakulásáról, én kimentem a temetőbe szüleim és testvéreim sírjához. 1957-ben elmaradtam. S ki tudja, meddig maradok el?

A mostoha börtönviszonyok szerény, de kényelmes otthonomat juttatták eszembe. Ha az ágy szélén vagy a lócán ültem: ki élvezi kis fotelem kényelmét? — kérdeztem. Ha olvasni szerettem volna: kicsoda lapoz Ady-kötetemben? Kicsoda hajtja elkobzott párnámra fejét?

Az idegesítő semmittevés a nyelvatlasz-munkálatokra terelte képzeletemet. Vajon dr. Nagy Jenő megkezdte a gyűj-tést? Volt képzett népnyelvész, aki az én munkámat átvegye: Murádin László. Vajon nem akadt-e el az egész munkálat? — morfondíroztam magamban. Ahogyan én ismertem a Nyelvtudományi Intézet akkori vezetőségét, legszívesebben kivette volna az egészet a tervből. Különben is a romániai magyar népnyelvatlasz elkészítését nem a Román Tudományos Akadémia kezdeményezte: a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalomtudományi katedrájának valósággal ki kellett kényszeríteni. Hátha minden folytatódik — sóhajtottam bizakodóan —, hiszen két olyan tekintélyes személyiség, tudós áll a munkálatok mögött, mint dr. Szabó T. Attila és dr. Márton Gyula egyetemi tanárok és a Magyar Tudományos Akadémiával ez ügyben kötött megállapodás.

Az én elkezdett munkálataimat: szülőfalum teljes nyelvjárási anyagának, helyneveinek, népköltészeti kincsének begyűjtését eltemettem. Pedig már összegyűjtöttem a helyneveket, elkészítettem a népi fafeldolgozás szókincsének és leírásának egy fontos fejezetét, a népi kádármesterséget, lejegyeztem a húsvéti locsolás, öntözés mondókáit. Az akkor induló Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények Adattár rovatába közlésre leadtam több mint félszáz, a Szinnyei-féle Tájszótárban nem található tájszót.

Állandó tanulási vágy sarkallt. Szerettem volna német és francia nyelvtudásomat a társalgás színvonalára emelni. Egyik nyelv gyakorlására sem akadt társ.

Az egyházi ünnepekről mindig megemlékeztem, sőt a nagy történelmi események évfordulóiról is. Koczka és Kelemen egyetemi hallgatókkal felidéztük 1848. március 15-ét, a pesti forradalom napjainak eseményeit, április 30-át, az első magyar alkotmány szentesítését, 1849. április 14-ét, a debreceni trónfosztást és Kossuth kormányzóvá választását, 1848. május 15-ét, a balázsfalvi gyűlést stb. stb.

1958 tavaszán a húsvétot, Jézus feltámadásának ünnepét a cella a karácsonyhoz hasonlóan ünnepelte meg. Húsvét szombatján este a rabok elénekeltek egy román feltámadási himnuszt:

Hristos a înviat din morţi
Cu moarte pe moarte călcând
Şi celor din mormânturi
Viaţă dăruindu-le.

Ismét Jancsik Pál fordítását iktatom ide:

Krisztus feltámadt holtából,
Győzelmet vett a halálon,
És a holtaknak a sírban
Örök életet adott.

Most azonban nem úsztuk meg büntetés nélkül. Alig feje-ződött be az éneklés, a fegyőr, a gonosz Pop bejött a cellába, középen végigpásztázta a rabokat, s éppen a legvéznább görög katolikus papba, Fanea atyába kötött bele: őt egyheti zárkával büntette. A feltámadási himnusz eléneklése valójában a kommunista börtönrendszer elleni tiltakozás volt.

A húsvét előtti hetekben a rabok különös érdeklődéssel fordultak a húsvét időpontja felé. Miért változó az időpontja a húsvétnak az egész keresztény világban? — tették fel a kérdést. Sőt mi több, a keresztény vallások is megoszlanak a húsvét ünneplésében. A római katolikusok és a protestánsok együtt ünneplik a húsvétot, az ortodoxok, görög katolikusok és más közel-keleti keresztények s az abesszin koptok más időpont-ban. Mindenki kíváncsi volt, mi a magyarázata a húsvét más és más időpontban való ünneplésének, hiszen Jézus csak egyszer támadt fel. Nem sokan tudták a kérdésnek magyarázatát adni. Magam, aki oklevéltani tanulmányaim keretében kronológiával is foglalkoztam, az alábbiak szerint kíséreltem meg nagyvonalakban felvilágosítani a kérdésről a kíváncsiakat:

Az első húsvét, Jézus feltámadása, egybeesett a zsidó pászka ünnepével. A Biblia szerint a zsidók a pászka ünnepét holdtöltekor tartották, Niszán (március—április) hónap 15-én, az Egyiptomból való kivonulás emlékére. A szabadság ünnepe volt a pászka, egy hétig tartó sátoros ünnep. Jézus keresztre feszítésekor a pászka-ünnep kezdete szombatra esett, ezért siettették a zsidók Jézus kivégzését a római helytartóságnál. Így Poncius Pilátus római helytartó pénteken, 14-én ítélte halálra Jézust, és azt az ítéletet utána mindjárt végre is hajtották. A feltámadás harmadnap hajnalán, tehát Niszán hónap 16-án történt, a napnak ma vasárnap felel meg. Ezért a keresztény világ a feltámadást vasárnap ünnepli.

Az őskeresztények kezdetben Jézus feltámadását a zsidó naptár szerint s a pászka szokásait is megtartva ünnepelték. Azonban már az apostolok, de később Krisztus követői Jézus feltámadásának ünneplését igyekeztek megtisztítani a zsidó szokásoktól. Ezért a feltámadás ünneplését a zsidó pászka-ün-nep után egy héttel későbbre tették. De maradtak még, akik a pászka-ünnepkor emlékeztek és ünnepelték a feltámadást. Az ünneplés körüli zavarok tisztázása végett végül is a niceai zsinat 325-ben egyetemes érvénnyel szabályozta az ünnep idő-pontját és kimondta: a húsvét ünnepét a tavaszi napéjegyen-lőség (március 21.) utáni holdtöltét követő első vasárnap kell megülni. Ezzel a határozattal megszüntették az ünnepnek a judaizmustól való megvédésére hozott régi előírást is. De ezt a határozatot egyetemesen már nem tudták végrehajtani, egyes keresztény csoportok továbbra is megtartották az apostoli határozatot. Ez jelent különbséget ma is.

A nagy változás a húsvét időpontjában a Gergely-féle naptár, illetve időszámítás bevezetésekor, 1582. október 15-én következett be. Ekkor ugyanis a csillagászok megállapították: a csillagászati év hosszabb, mint a polgári év. A különbség a niceai zsinat óta 11 nap. Ez pedig azt jelentette, hogy a tavaszi napéjegyenlőség mögött a polgári év 11 nappal lemaradt. A csillagászati és a polgári év közötti időbeli eltolódás eltüntetése végett a polgári évet hozzá kellett igazítani a csillagászati évhez, vagyis a polgári év napjait tizeneggyel előbbre kellett vinni, azaz valamelyik hónap valamelyik napja helyett tizeneggyel többet kellett írni a naptárban. Ezt a műveletet XIII. Gergely pápa hajtotta végre, elrendelvén, hogy 1582. október

4. után írjanak október 15-ét. A jövőre vonatkozóan pedig, hogy a csillagászati év mögött a polgári év lemaradásának elejét vegyék, a pápa elrendelte azt is, hogy százados évek közül csak a 400-zal oszthatók legyenek szökőévek.

Köztudott, hogy az ortodox és a keleti katolikusok nem együtt vagy legalábbis ritkán ünneplik együtt a római katolikusokkal a húsvétot. Ennek az a magyarázata, hogy a keleti és balkáni ortodox (keresztény) egyházak nem fogadták el XIII. Gergely pápa naptárújítását, megmaradtak a Julián-naptár (Julius Caesar-féle naptár), illetve a niceai zsinat határozata mellett. Innen származik tehát az az ellentmondás, hogy Jézus feltámadását más és más időpontban ünneplik.