nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
Szamosújvár

Szamosújvár

Szamosújvár messze földön börtönéről híres-nevezetes város. Nincs olyan zuga Erdélynek, ahol ne ismernék, ha nem másról, hát Rózsa Sándorról, a híres betyárról, aki ide volt bezárva, és ott van eltemetve az örmény temető sarkában levő egykori rabtemetőben. A város román neve Gherla, jelentése magyarul börtön. Egyetemi hallgató koromban hallottam, egy gyermekével veszekedő román asszony azzal fenyegette a rakoncátlan fiát: „Te bag la gherlă!” (Beteszlek a börtönbe! Persze pincét értett.) Szamosújváron valamelyik magyar bebörtönzöttől szedtem fel, mint népköltészeti terméket, az alábbi kitűnő versindítást:

Szamosújvár, Rózsa Sándor,

Szemem előtt kötél táncol...

A szamosújvári fegyház nagy téglalap alakú területen fekszik, a város Dés felé eső részében. az Andrei Mureşanu utca, a Május 1. utca, a Vágóhíd utca és az örmény temető által körülhatárolva. Magva a hajdani, 1540-ben épített Martinuzzikastély, melyet I. Rákóczi György fejedelem kibővített egy második épülettel, fejedelmi pompával berendezett, és kedvenc tartózkodási helyévé tett. Két évszázadon keresztül sokszor cserélt gazdát, de legtöbbet kincstári birtok volt. II. József (1780—1790), Erdély nagyfejedelme, akit a magyarok kalapos királynak gúnyoltak, a várat a kastéllyal és a hozzá tartozó épületekkel 1786-ban országos fegyházzá nyilvánította, s mindmáig az is maradt. A XIX. században a vár falait, bástyáit lebontották, s a vársáncokat betömték. A vár köveit a gazdag örmény polgárság a város építésére használta fel. A hatalom a börtön fejlesztését sem hanyagolta el. 1859-ben új, hatalmas épületet emeltek (ma is a város legnagyobb épülete) a temető felőli részben. Ezzel Szamosújváron több ezer fegyenc befogadására alkalmas börtöntelepet hoztak létre, valóságos börtönkombinátot.

A bejárat a börtön területére az Andrei Mureşanu utcából van. Közvetlen a kapun belül, ahol a vársáncon átvezető felvonóhíd volt hajdanán, egyemeletes épület áll, amelyben a börtön parancsnoksága székelt. Ezt udvar választja el a Martinuzzi-kastély ugyancsak egyemeletes, ma teljes egészében cellákkal berendezett épületétől. Voltam a kastély pincéjében egyszemélyes cellába bezárva, de megfordultam a hajdani kápolnában berendezett gyűlésteremben is, amelyet, ha a helyzet úgy kívánta, szintén cellává léptettek elő. A kastély udvarából boltíves kapualj vezet át az új, háromemeletes pavilonba. Ez U alakú, Sing-sing típusú fegyház, nagy belső udvarral. A cellák a belső udvar két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el, az emeleteket egymástól vastag drótháló választja el s a cellák előtt függőfolyosó szalad körbe. Minden cellának egy ablaka van, az épület végén, az U szárában, a száz, még talán több személyt is befogadó óriás teremcellákat öt ablak világítja meg. A levegőzésre vagy sétára deszkából hevenyészett sétaudvarok, ún. cárkok közvetlen az épület által közrefogott udvaron voltak. Az épület földszintjén volt a börtön konyhája, a raktárak egy része, mosoda, fürdő a rabok részére, karantén-cellák, büntetőzárkák, az átmenetileg Szamosújváron tartott fegyencek részére fenntartott cellák és itt volt berendezve ideiglenesen 1963-tól a kórház is.

1957. szeptember 26-án késő délután érkeztünk Szamosújvárra. Itt a napos tiszt és a szolgálatos fegyőrök vettek őrizetbe. A rabszállító kocsiról leszállva a fegyőrök most sem engedélyezték, hogy egymással beszélgessünk. Ahogy végignéztem, mindegyik társam arcán látszott a három napig tartó tárgyalás tortúrája. Egy sereg fegyőrtől kísérve első utunk egy raktárhelyiségbe vezetett: itt beöltöztettek piszkos, nagyon elkopott csíkos fegyencruhába, átvettünk egy rend kincstári fehérneműt, ágyneműt és magunkhoz vettük egy másik ajtó előtt a mi tisztálkodási szereinket, csomagjainkat. Minden a legnagyobb némaságban folyt le és ott, térden állva a boltív alatt, azonnal megnyírtak kopaszra. Tisztán tárgyakként kezeltek. Majd átkísértek a nagy sárga pavilonba. Engem az épület közepén a temető felé eső nagy cellák egyikébe osztottak be, a tőlem jobbra esőbe Komáromy barátomat.

Mikor kinyílt a cella ajtaja, a rabok felálltak, a halk zsibongásnak is vége szakadt. Beléptem a cellába, a fegyőr bezárta utánam az ajtó. Meleg, fülledt, áporodott, izzadságszagú leve-gő csapott meg. Megdöbbentett a sápadt arcú, kopasz, csíkos ruhás tömeg, tagjai csak termetre különböztek egymástól: alacsony, magas, sovány, sűrű embererdő állt előttem.

Új rab érkezése a cellába fontos esemény. Nemcsak azért, mert friss híreket hozhat — a rab örökös várakozásban, reménységben él, mindig éhes a kinti eseményekre, hírekre, változásokra —, hanem azért is, mert egyesek azt remélik, hogy az új cellatárssal új kapcsolatokat alakíthatnak ki, s elviselhetőbbé tehetik a nehéz börtönéletet.

A cellában az új helyzet teremtette zavaromat négy görög katolikus román pap oldotta fel és Kelemen Kálmán meg Koczka György egyetemi hallgatók. Raţiu atya, Kelemen és Koczka elém jöttek az ablak alatti egyetlen üres ágyhoz mentemben, és segítettek ágyamat az előírásoknak megfelelően elrendezni. Jólesett, hogy udvarias, szívélyes, beszédes ifjakkal és egy művelt pappal kerültem össze. Amilyen biztatónak ígérkezett a három cellatárs, éppen annyira lehangolt az ágy. Hogy fogok én itt aludni? Az ablak éjjel-nappal nyitva, áramlik rám a levegő; most október van, még elviselhető. De mi lesz télen? Nincs más megoldás, ki kell bírni. A börtöntörvény szigorú, áthághatatlan, a cellába utolsónak érkezett rab kapja a legmostohább fekvőhelyet.

A cella rendkívül tágas, nagy ablakú, mozaikpadlójú terem volt. A kijárat jobb felőli részén török vécé és mosdókagyló beszerelve, derékig érő gyékényparavánnal elkerítve. Vége a küblinek, legalábbis egy időre — gondoltam. Nemrégen modernizálták a börtönt — mondták az öreg fegyencek. A vezetékvíz sós volt, ihatatlan. A nagy ablakon zsalu éktelenkedett, ami már az országútról nézve gyanússá teszi az épületet — lemezei nem lefelé, hanem felfelé nyíltak, csak az eget lehetett látni. A rabok azonban minden tiltás ellenére egyik-másik lemezbe lyukat fúrtak, s így ki lehetett kukucskálni a Kis-Szamos jobb partján húzódó dombokra, a város állomás felé eső részére és az országútra. Az ablaknál állni tilos volt. Az éj csendjében félelemkeltő volt az őrök szabályos időközökben felhangzó, egymást figyelmeztető kongatása.

A nagy sárga börtönépület mellett, vele párhuzamosan helyezkedik el a városi temető. Az épületet több méter magas téglakerítés veszi körül, tetején szögesdróttal. Az országút felől, a kerítés sarkán egy-egy őrtorony bontja meg az egyhangúságot és teszi még gyanúsabbá az idegen szemében az épületet.

A cella egyik oldalán az ágyak hármasával sorakoztak, a másik oldalon kettesével: összesen harmincöt ágy. Középen hosszú, kecskelábú asztal, két oldalán egy-egy ugyanolyan hosszú pad.

Az idő lefekvésig Koczkával, Kelemennel és a papokkal folytatott beszélgetéssel telt el. Kikérdeztek a legfrissebb kinti hazai és világpolitikai eseményekről. Sor került az én letartóztatásomra és peremre is, amiről summásan elmondtam azt, amit a konspiráció betartásával el lehetett mondani. Már az első pillanattól Kelemen Kálmánnal, Koczka Györggyel és a négy görög katolikus román pappal jó cellatársi viszony kezdett kialakulni.

Lassan beesteledett, lezajlott a vacsoráztatás is. Vártuk a kilenc órai őrségváltást és a takarodót. A beszélgetéseknek véget vetettünk. Magam visszahúzódtam két ágy közé az ablak közelébe, leültem s magamba temetkeztem. Azon töprengtem, vajon hány esztendőt adnak a fel nem jelentésért. Uţiu tájékoztatott, hogy a maximális büntetés a fel nem jelentésért tíz év, és ravaszul vigasztalt, hogy nekem nem fogják a maximumot adni. Hittem is, nem is. Még egy nap is, egy hét is sok. Hát egy esztendő! Tíz esztendő! Elvesztegetni annyi értékes időt! Negyvenhat éves leszek, ha megérem, hogy kiszabadulok.

Itt, a börtön mélyén, harmincöt csíkos ruhájú nyomorult rab között tudatosult bennem megrendítően, hogy az embertelen kommunista diktatúra megfosztott mindentől, elrabolta múltam s jövőm is. Ki vagyok szolgáltatva. A fegyencnek hivatalosan kijáró megszólítás: domnule (uram) volt. Azonban nap nap után megaláznak, tisztességes megszólítás helyett lebanditáznak. Ha úgy akarják, deresre húznak, megvernek, magánzárkával sújtanak.

Hosszas, fárasztó gondolataimból a lefekvést elrendelő csengő éles hangja zökkentett ki. A beszédnek vége szakadt a cellában. Mindenki gyorsan igyekezett ágyába. A harmadik ágysor lakói közül a fiatalok bravúrosan, ügyességüket fitogtató módon termettek fekvőhelyükön. A lámpafény nem aludt ki. Magam jól átgondoltan készítettem el vackomat, mert a takaróm elkopott, vékony, kiselejtezett katonapokróc volt, nem nagyon tartotta a meleget. Az éjszakák már hűvösek voltak, minden magamról levetett öltözetdarabot a pokrócra terítettem, hogy testem melegét megfogjam a pokróc alatt. Bár fáradt voltam, mégis hosszú ideig behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem. A nyitott ablakon át a pokróc alól kilátszó arcomat cirógatta a hűs szellő. Képzeletemmel bejártam és újra átéltem a száznyolcvanhét napot. Hátha könnyebb idő-szak kezdődik a mai nappal?! Elaludtam.

A törvényszéki tárgyalás napjaiban álmomban szülőfalum-ban, a telkünk végében elfolyó patak partján bolyongtam mint gyermek. A kertünk végét elhagyva, a meredek szakadékos parton mendegéltem a víz folyásával szemben az erdő felé. Nem figyeltem meg, hogy a partot a víz alámosta, hirtelen beszakadt, és a vastag földréteg maga alá temetett, csak a fejem maradt betemetetlenül. Kétségbeesetten, minden erőmet öszszeszedve kezdtem mozgolódni a föld alatt, és lassan-lassan próbáltam kibújni. Addig mozgolódtam, amíg sikerült talpra állnom. Sokatmondó szimbolikus álom volt ez is. Lehet, sokan kinevetnek, hogy egyes álmoknak jelentőséget tulajdonítok.

Voltak kilátástalan, nehéz idők, de a reménységem, hitem és józan gondolkodásom nem hagyott cserben, kétségbeesett napjaimban is megvédett az önfeladással szemben. Legyőzhetetlennek bizonyult életösztönöm. Hitemben nagy segítségemre volt az a tapasztalat, hogy minden változik. Ebben az embertelen rendszerben is be kell következnie valamiféle változásnak, vagy emberibbé kell szelídülnie, vagy meg kell buknia.

Az éjszakát nyugodtan aludtam át. Az ötórai ébredés már idegeimben volt. Az öltözködésben siettetett az ablakon beáramló hideg levegő. Ébresztéskor a fegyőr végigment a folyosón, a lesőlyukon ellenőrzött. Ha észrevette, hogy egyesek még ágyban vannak, a kis ajtón bekiabált. A mosakodás és a szükségletek végzése nem volt fix időhöz kötve — amint említettem —, a sárga nagy pavilonban a víz be volt vezetve.

A reggelit hat órakor adták: kávét, egy kis kocka gyümölcsízet és tíz deka kenyeret. A kilós kenyeret tíz bevágással felszeletelésre előkészítve adták be a cellába. Minden cellában volt azonban rátermett fegyenc, aki az evőkanál nyelét egyik oldalon megélezte, azzal felszeletelte, s a szeleteket az asztalra sorba rakta. A rabok egymás után az asztalhoz járultak, s tetszésük szerint választottak egy szeletet. A választás szigorú sorrendben történt: aki az egyik nap elsőnek választott, az másnap utolsó lett. Mindenki volt első is, utolsó is. Így ment a turtoi kiosztása is ebédkor. Miért kellett a kenyér elosztásának ezt a módját bevezetni? A magyarázat egysze-rű. A kilós kenyér felszeletelésekor a szeletek nem sikerültek egyenlő nagyságúra. Ezt a kenyérszeletek közti nagyságbeli kis különbséget a naponként változó sorrendben történő szabad választással igyekezett a börtönben uralkodó szigorú raberkölcs jóvá tenni.

Reggeli után a napos azonnal felmosta a mozaikot. Hét órakor volt az őrségváltás. A rabok vigyázzállásban felsorakoztak négyesével vagy ötösével az ágyak közti szűk téren, magasság szerint. A szolgálatot átvevő nappali váltás belépett a cellába, a cella főnöke jelentette a létszámot a tisztnek, aki középen végigsétált, megszámolta a rabokat, tekintetét körbehordozta a cellában, s olykor-olykor, ha valamit észlelt, megjegyzéseket tett fenyegetések közepette. Miközben a napos tiszt bejegyezte a jelenléti összesítőbe a létszámot, a fo-lyosóőr kétméteres hosszú nyelű kalapáccsal az ablak rácsait ütögette. Nyilván azért, hogy éjszaka vagy napközben a vasat nem fűrészelték-e el. A rácsot vastag, 5 x 5 centiméteres vasból készítették. A sárga pavilon fala is majdnem egy méter vastag volt.

Az őrségváltás után megkezdődött a cella egyhangú nappali élete. A rabok vagy az asztal körül, a padon ülve beszélgettek, vagy az ágyak szélén. Az ágyon végigfeküdni nem volt szabad. Az egyhangúságot hetenként két-három alkalommal a szabad levegőn végzett, legtöbb fél órai séta törte meg. Háromhetenként pedig fürdés.

Egyetlen konstruktív közösség a cellában a görög katolikus román papok csoportja volt: Marian, Fanea, Paul Sever és Alexandru Raţiu. Kiszabadulása után Raţiu kiment az Egyesült Államokba. Egy alkalommal hallottam a román Szabad Európa Rádióban, interjút adott George Brătianu történész haláláról a máramarosszigeti fegyházban.

A négy pap szervezett közösségben élt. Egymást nagyon segítették. Hozzájuk csatlakozott a két ifjú magyar egyetemi hallgató is. Ők már kezdtek beletörődni a börtönéletbe. A papok közül Raţiu Alexandru művelt középkorú atya, teológiai tanulmányait Rómában végezte, beszélt olaszul. Kelemen hozzácsatlakozott és tanulni kezdett olaszul. Úgy emlékszem, Koczka is.

A papok a nagybányai görög katolikus püspökséghez tartoztak. A legmagasabb rangban közöttük Marian atya, az egyházmegye püspökhelyettese, vikáriusa volt. Mind a négyen 5—10 évre voltak elítélve, mert lelkészi teendőiket titokban az egyház betiltása után is folytatták. Imádságaikat a börtönben is rendszeresen végezték. A rózsafüzért majdnem mindennap közösen imádkozták. Hősiesen állták a harcot egyházukért. Csendes, tiszteletet parancsoló magatartásuk jó hatással volt a cellában a fegyencekre.

Ágyam a két egyetemi hallgató és a papok ágya közelében volt. Legtöbbet körükben tartózkodtam. Amikor közös imájukat végezték, séta közben a cella közepén vagy ágyamon ülve, magamba mélyedve hallgattam a rózsafüzér titkait. Eltűnődtem, milyen remek alkotás, Krisztus életének rövid, de annál több gondolatot ébresztő összefoglalása. Az Ave Maria egyhangú ismételgetése közben a szellem, a lélek kirándulásokat tehetett az imádság szárnyain a lelki élet titokzatos régióiba, a hitigazságok és a legendák tájaira. Krisztus élete tükör, melyben saját életünket is láthatjuk.

Mihelyt szerencsétlenek vagyunk, erkölcsösek leszünk

— mondja Marcel Proust. Elhagyatottságunkban lázadozunk, vagy természeti csapásként fogadjuk a sorsot. Erre mondja Ady:

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csendesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Értelem és sors között mély szakadék tátong, értelem és erkölcs között is. Csak egyetlen erkölcs lehet összhangban a rációval, az az erkölcs, melynek garanciája az Isten. Ez a valláserkölcs. Az ember lényegéhez tartozik az Istenhez menekülés, az istenhit.

Közben ismerkedtem az emberekkel, s ők is ismerkedtek velem. Minden megnyilatkozásomban benne volt a gyanakvás. Kíváncsi volt mindenki valami új, biztató információra. Mondtam, Romániából a szovjet csapatok vonulnak ki, tömegével épülnek a gyárak, folyik falvakon a szövetkezetesítés. Mit lehet várni? Egyhamar rendszerváltozást semmi esetre sem — mondtam. A magyarországi forradalomról mindenkinek volt tudomása, de abból az adott körülmények között nem negatív, hanem pozitív következtetést vontak le.

A börtönélet megismerésének még csak a kezdetén voltam. Távol tartottam magam sokaktól, de ők is óvakodtak tő-lem. Nemcsak én viselkedtem így, mindenki így viselkedett. Gondjaim, bajaim csökkentek, elmaradtak a kihallgatások. Nyugtalanító kérdésként meredt azonban elém, vajon hány évi büntetést kapok és mi lesz barátaimmal, akiknek a fejére halálbüntetést kért az ügyész.

1957-től kezdve az állambiztonsági szervek valóságos hajszát indítottak a másként gondolkozók ellen. Provokátorok hadát szabadították az állampolgárokra üzemekben, intézményekben, iskolákban, hogy kikémleljék véleményüket, magatartásukat, sőt rosszhiszeműen bujtogatásra biztatták, hogy beugrassák, belerántsák őket valamilyen rendszerellenes tevékenységbe. Így került börtönbe sok ifjú líceumi tanuló jelentéktelen dolgokért: a rendszert gúnyoló tréfáért, a rendszer egy termékének fitymálásáért. Egy félremagyarázott bírálatért embereket tartóztattak le és zártak börtönbe. Felkutatták az 1944 előtti, szerintük fasisztabarát szervezetek, nemzeti pártok tagjait, a régi rendőrség, katonaság tisztjeit, nem beszélve a vasgárda, a Szálasi és Imrédy Béla pártjának tagjairól. Mikor bekerültem, a cella egyik oldalán csak két ágysor volt egymáson. Rövid idő alatt még egy sor ágyat tettek be, s karácsonyra már megtelt elítéltekkel.

Az új elítélteket, akiket a 35-ös cellába osztottak be, általában izgatásért, felbujtásért zárták börtönbe. Egy nagy, fel-nőttekből álló szervezetre emlékszem, a nagykárolyi rajoni postások csoportjára, amelynek néhány tagját a 35-ösbe osztották be. A magyar forradalom alatt ezek több falunak a telefonösszeköttetését elvágták. A többi letartóztatások egyedi esetek voltak.

Karácsony előtt került a cellába Olténia valamelyik városából egy nyugdíjas franciatanár, Gheorghe Tănase, aki öt évre volt elítélve izgatásért. Bevallása szerint az izgatás abban állt, hogy a Scânteia napilapból barátainak felolvasta a magyarországi forradalomról szóló jelentéseket. Ágya a második sorban volt. Mint valami sündisznófészekben, ült az ágy szélén, széles keretes szemüvege mögül némán szemlélte a cella népét. Bajuszát nem tudta gondozni, s mint az egéré, szétállt. Ugyancsak 1957 késő őszén jött a cellába Lengyel bácsi és egy történelmi nevet viselő, Vasile Lupu nevezetű katonatiszt. Lengyel bácsi bánsági, Végvár községbeli volt, hatalmas ter-metű, csontos, okos földműves, a termelőszövetkezet kemény ellenzője. Négy nyelven beszélt: anyanyelvén, románul, németül, szerbül. Lupu alacsony, hetyke cselszövő, lóra termett lábú főhadnagy.

A cellában összezsúfolt tömeg különböző társadalmi rétegekhez tartozott. Volt közöttük a kollektivizálást ellenző paraszt, szökevényeket bújtató falusi és havasi pásztor, tiltott határátlépő, Jehova tanúja, görög katolikus pap, katonatiszt, matróz, egyetemi hallgató, tanár és semmittevő lumpen. A többség műveltsége nagyon alacsony színvonalon állt. Nem volt mivel elfoglalják magukat, unatkoztak. Kapcsolatok a börtönben nehezen születtek. A fiatalok inkább fiatalokkal, parasztok parasztokkal társalogtak, a nemzeti hovatartozás is belejátszott egy-egy kapcsolat létrejöttébe, mindenekfölött megmaradtak a kint kötött barátságok.

Voltak a cellában izgága elemek, akik konfliktusokat, verekedéseket provokáltak. Raţiu Alexandru atya, aki magas, izmos ember volt, közbelépésével többször csendesítette le a veszekedőket. A cellában volt egy constanţai matróz ökölvívó. Mindenki kerülte vele az összetűzést. Azon spekulált, hogy utaltassa be magát a kórházba. Egy nap letörte az evőka-nala nyelét és lenyelte. Bajtársai jelentették a fegyőrnek, aki hívta Sint, az orvost. Ez kemény dorgálások közepette kórházi beutalás helyett rendelt neki egy veder puliszkát, hogy addig egye, amíg a széklettel a kanál nyele el nem távozik. A puliszkának megvolt a gyógyhatása. A cella népe mosolygott a groteszk helyzeten.

A cellában a beszélgetések fő témája a magyarországi forradalom volt és az, hogy a karácsonyt otthon töltik-e vagy sem.

Eltelt szeptember, október, eljött november is. November elsején felejthetetlen volt a börtön épülete melletti temető-ben a halottak napi világítás. Szamosújvár népe megtöltötte a temetőt. Sok krizantémot hoztak a sírokra, este százával gyújtottak gyertyát szeretteikre emlékezve. Ragyogó fényben úszott a temető. Liberát, halotti könyörgést is tartottak, amelyben felhangzott a halottakról való megemlékezés közismert zsoltára, a Circum dederunt me... A románoknál a halottak napi világítás csak ott szokás, ahol magyarokkal együtt élnek. A börtön melletti sírkerthez hasonlóan kigyúltak a gyertyák a Kis-Szamos menti falvak domboldali temetőiben is. A rabok, főként a románok nagy számban tolakodtak az ablakhoz, hogy a zsalu kicsi résein nézhessék a szokatlan látványt. Csodálkoztam, hogy a folyosóőr nem verte az ajtót a szabálysértésért, ugyanis tilos volt az ablaknál állni és kinézni.

November közepe táján az őr nevemen szólítva a cella kijáratához hívott. Két civil állt mellette, az egyik aktát fogott a kezében, és felolvasta a következőket:

A 3. Kolozsvári Területi Katonai Törvényszék a nép nevében a 199/1950-es törvényerejű rendelet 6. szakaszának 3. bekezdése alapján, kombinálva ugyanazon rendelet l-es szakaszának a és c pontjával, valamint 4-es szakaszával, enyhí-tő körülmények alkalmazása nélkül Gazda Ferenc vádlottat, Cuza Vodă utca 14. szám alatti lakost hazaárulás, valamint az RNK külső és belső biztonsága ellen elkövetett bűntény feljelentésének elmulasztása miatt egyhangú szavazattal 10 (tíz) év szigorított börtönbüntetésre, továbbá vagyonának teljes elkobzására ítéli.

Fentnevezett vádlottat a társadalmi rend ellen elkövetett vétség miatt a B.T. 209-es szakaszának 2. pontja a betűjének alapján, kombinálva a B.T. 58—59-es szakaszának 1., 2., 3. pontja, valamint a B.T. 25. szakaszának 6. pontja 2. bekezdése alapján, valamint a 3. szakasz alapján, a nyilvános izgatásra vonatkozó előzetes minősítését megváltoztatva, amelyet a

B.T. 327. szakaszának III. bekezdése büntet, egyhangú szavazattal, enyhítő körülmények alkalmazása nélkül 7 (hét) év javító fogházra, 4 (négy) évi jogfosztásra, összes vagyonának elkobzására ítéli.

Tiltott iratok tartása (őrzése) és terjesztése miatt a B.T. 325. szakasza c betűje alapján, kombinálva a B.T. 25. szakaszának 6. pontja 2. bekezdésének előírásaival 5 (öt) év javító fogházra és vagyonának teljes elkobzására ítéli.

A B.T. 101. szakaszának megfelelően a legnagyobb büntetést, a 10 (tíz) év szigorított fegyházbüntetést hajtja végre, fenntartva a 4 év jogvesztést és vagyonának teljes elkobzását.

A K.B.T. 304. szakasza alapján az elítélt 100 lej perköltséget fizet.

A K.B.T. 463. szakasza alapján az ítélet végrehajtása 1957. március 22-ével és fellebbezési joggal érvényes.

Az ítélet kihirdetése 1957. november 5-én nyilvános ülésen történt.

Aláírások: Macskási Pál elnök, hadbíró őrnagy, Dézsi Dezső alezredes, Bodea Mircea őrnagy, ülnökök, Liciu Viorel hadbíró százados, katonai ügyész, Micu Adrian titkár.

Vajon hány évre ítélték társaimat? — ötlött eszembe a kérdés. Komáromy barátom ítéletét néhány hét múlva megtudtam, a másokét másfél, két esztendő múlva, annyira szétszórtak az óriási börtönben.

Eltűnődtem azon, hogyan lesz az ember minden jogától megfosztott, azaz rab. Most már tudom. Meghozták az ítéletet és aktát állítottak ki róla, amit nekem alá kellett írnom.

Ez alkalommal aláírtam még egy papírt is, ez már ki volt töltve, az volt a fellebbezési kérvényem. Aláírtam, de egyáltalán nem reméltem, hogy a büntetést valamivel csökkentsék.

Az ítélet tudomásul vétele fordulatot hozott magatartásomban. Eddig Szamosújvárt ideiglenesnek tekintettem, mert tájékozódásom szerint a 199-es törvényerejű rendelet alapján elítélteket Piteşti-re vitték. Úgy döntöttem, rábízom magam a sorsra. Lesz, ami lesz. Egyetlen cél fog vezérelni: testileg és lelkileg épségben megőrizzem magam.

A tétlenségre kárhoztatás is a büntetés egyik eszköze volt több más testi és lelki tortúra mellett. Őrölte, emésztette idegeimet a szellemi tétlenség. Egymagamban majdnem mindig ugyanazokon a kérdéseken rágódtam. Távol kellett volna tartanom magam a közélettől e zavaros, átmeneti időkben — bíráltam magam. Nyugodtan élhetnék kint, ha adtam volna a tudatlant, a hozzá nem értőt, ha félrevonultam volna. De hiszen ez lehetetlen volt, foglalkozásom miatt sem tehettem, és egész lényem tiltakozott a remeteélet ellen. Aki félreáll, elvonul, az életcélját adja fel, önmagát veszíti el. Megkíséreltem kiegyezni a rendszerrel, de végül is a sok embertelenséget, ravasz, sunyi módon ellenünk irányuló aknamunkát lenyelni nem lehetett. Ha némán álltam égbekiáltó igazságtalanságok láttán, az arcomra kiült a tiltakozás. Olyan éles állásfoglalásra, mint a kommunista rendszer, egyetlen társadalom sem kényszerítette az egyént. „Aki nincs mellettünk, az ellenünk van” — mondták. Harmadik út nem létezik. Olyan átlátszó, hazug volt a kommunista humanizmus, erkölcs... Józan, természetes észszel azt elfogadni nem lehetett, nem is vállaltam.

Ha nincs kivel kicserélni, megvitatni a gondolatokat, lassan szegényessé válik, összezsugorodik az ember szóbősé-ge, árnyalt kifejezőkészsége. Lehet töprengeni, elmélkedni, bejárhatom a szellem, a képzelet tündérvilágát, semmi sem helyettesítheti a beszélgetéseket, a csendes vitákat. Az egymagában töprengő ember csak egy helyben topog.

Az ítélet tudomásul vétele után gondoltam, hogy valami hasznos szellemi munkába kezdek. Elsőnek az elemitől kezdve tanult költemények felelevenítésével kísérleteztem. Bámulattal állapítottam meg, hogy részben vagy egészben több mint százötven költemény él memóriámban. A két irodalmi érdeklődésű egyetemi hallgatónak egy-egy költő versei-ből vagy több költőtől választott versekből versmondó félórát tartottam. Akadtak ifjak, akik szívesen tanultak költeményt. Azt viszont megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy mennyire nem tanultak verset az iskolában. Raţiu atya előadások tartására biztatott. Nem mertem vállalni egyelőre, veszéllyel járt a besúgók miatt.

Pedig volt tervem világtörténelmi kitekintésű előadások tartására. Az volt az elgondolásom, hogy néhány beszélgetésben fölvázolnám a nagy népvándorlásokat és migrációkat. Beszélnék az ember megjelenéséről, feltételezett bölcsőjé-ről, az ősemberi leletekről s az első emberpár teremtéséről a Biblia szerint, a Föld benépesüléséről, az ember (homo sapiens) útjáról egyik kontinensről a másikra a történelem hajnalán: Afrikából Európába, Ázsiába s innen Amerikába és Ausztráliába. A természeti ember (halász-vadász) hogyan változtatott életmódot a földművelés kialakulásával és némely állatok megszelídítésével, domesztikálásával; a civilizáció első nagy létesítményei, az öntözéses kultúrák megjelenése (Mezopotámia, Egyiptom) i. e. a VIII. évezredtől a IV. évezredig.

Beszéltem volna az első nagy népvándorlási hullám lezajlásáról Ázsiából a szélrózsa minden irányában Kr.e. a III—I. évezredben (bibliai népek, föníciaiak, görögök, etruszkok, illírek, ibérek, kelták, trákok, szkíták, finnugorok stb.), föld-közi-tengeri kultúrákról. A népvándorlás második nagy hullámáról: Eurázsia nagy síkságain a sztyeppei népek megmozdulása Kr. u. a III. századtól a XIII. századig. A mai európai államok születése. A tatárjárással a népvándorlás nagy hulláma befejeződik, de már e hullám elindítja a nagy migrációkat, ami a középkoron végig tart. Részletesen beszéltem volna a migrációkról Európában és különösen a mi térségeinken, Közép-Európában.

Három gondolatot akartam megismertetni az érdeklődők-kel: a történelem nagy kohójában népkeveredések, asszimilációk és disszimilációk (összeolvadások és szétválások) zajlottak le; tiszta faj nincs; a mai népek közül egyesek nem azokon a tájakon alakultak ki, ahol ma élnek, bölcsőjük máshol ringott, mai lakhelyükre migráció útján kerültek. Egyik népet a másiktól a beszélt nyelv különbözteti meg s esetleg a vallás. Raţiu atyának elmondottam aggodalmaim az előadásokkal kapcsolatban. Előrebocsátottam, hogy a történelemtudomány dokumentumokra támaszkodik, és én elválasztom a politikától. Azt is mondtam, hogy az a történelem, amelyet az iskolában és egyetemen tanítanak s amelyet a jelenlevők ismernek

— ha ismerik —, meghamisított, a mostani politikai követelményeknek átírt történelem. Meg sem kezdtem előadásaimat, máris konfliktus adódott. A dákokról beszélgetvén, megkérdezték, mi a véleményem a román nép eredetéről. Azok, akik körülöttem álltak, az „ősi” szimplista dák—római leszármazás elméletét tudták és vallották. Én azt mondtam, hogy a román fajilag keveréknép. A reagálásból arra az elhatározásra jutottam, hogy nyugalmasabbak lesznek napjaim a cellában, ha hallgatok. Így elálltam az előadásoktól.

Magam legszívesebben valamelyik világnyelv tanulásába kezdtem volna. Lényegében francia nyelvtudásomat szerettem volna gyakorolni. Tervem megvalósítására a cellában kapóra jött Gheorghe Tănase franciatanár, akit meg is kértem, hogy legyen segítségemre szavak tanulásában, és rövid fogalmazások kijavításában. Középiskolás fokon már ismertem a francia nyelvet. Különböző élethelyzetekben elképzelt társalgási szövegek és összefüggő történetek meghallgatásáról lett volna szó. A tanulást elindítottam, a csajka fenekére írtam szöveget is. Amikor kijavítására került sor, láttam, hogy az idős tanár türelmetlen, nincs kedve, így a tanulást abbahagytam Szamosújváron.

Egy nap Raţiu atyával beszélgetni kezdtünk a román görög katolikus egyház helyzetéről és jövőbeli kilátásairól.

— Az emberek üdvösségre vezetésén kívül van-e a görög katolikus egyháznak valamilyen nemzeti feladata? — tettem fel többek között a kérdést.

— Van. — És ugyanazt válaszolta, amit már Rusu püspök is megfogalmazott:

— A görögkeleti román testvérek visszavezetése Rómához.

— Érdekesnek találom — mondtam Raţiu atyának — a román görög katolikus egyház létrejöttét és megszűnését is. Létrejöttében és megszűnésében is politikai hatalmi érdekek játszották a főszerepet. Az más kérdés, hogy a hit, a lelki szükségletek találkoztak a hatalmi érdekekkel.

Raţiu atya csavargatta a nyakát.

— Könnyebben megérthető, megvilágítható állításom, ha előbb megszűnését vizsgáljuk. Nem férhet ahhoz kétség, hogy 1947-től, a párizsi békétől a királyság felszámolásáig a kommunista párt fő célja a hatalom centralizációja (a diktatúra megerősítése) volt. Rendre nemcsak a polgári pártokat számolta fel, hanem megtörni igyekezett a kommunista törekvésekkel szemben álló potenciális erőket is, ezek között mindenekelőtt a görög katolikus egyházat. Ebben a lépésben a párt hűséges szövetségesre talált az ortodox egyházban, amely a görög katolikus alsópapság egy részével elfogadtatta a reuniót 1948. december 1-jén.

A kommunista pártállam a görög katolikus egyház megszüntetését a román nép kétszázötven esztendővel azelőtt megbontott lelki egységének helyreállításával indokolta. Volt is valami igazság benne, ugyanis a románok kezdettől fogva a keleti egyházhoz tartoztak, annak szláv rítusú változatához, s a Rómához való csatlakozással ez a százados vallási egység szűnt meg. Igaz, az ortodoxiától való elszakadás csak a hittételeket érintette (néggyel növekedett azok száma), minek következtében a görög katolikus vallás misztikuma fokozódott. A szertartás, a nyelv, az egyházi szokások, az adminisztráció továbbra is ugyanaz maradt, következőleg a lelki egység csorbát nem szenvedett. „A múltat végképp eltörölni” jelszóval ellenben a kommunista román politika a Rómához fűződő egyházi kapcsolatok felszámolásával a nyugati keresztény kultúra áramköréből zárta ki a román népet. A román görög katolikus egyház megszüntetésével elapadt a román kultúra egyik éltető forrása. Konklúzió: a román görög katolikus egyházat egy rövidlátó hatalmi politika számolta fel.

Raţiu atya helyesnek találta fejtegetésem.

Hogyan érvényesült a román görög katolikus egyház létrejöttében a hatalmi érdek?

1690-ben, miután Magyarországról a törököket kiűzték, Erdély a Habsburgok uralma alá került. Közjogi helyzetét az új körülmények között a leopoldi Diploma szentesítette, amelyben I. Lipót magyar király és a Német-Római Szent Birodalom császára elismerte Erdély alkotmányát és nagyfejedelemség rangra emelte, amely címet a mindenkori császár viselte. A Habsburg uralkodók tudták, hogy a birodalom se-bezhetősége soknemzetiségű, sokféle vallású összetételében van. Századokon át viszont legerősebb támasza a pápaság, a római katolikus egyház volt. A felszabadult Magyarországon és Erdélyben a magyar lakosság többsége protestáns volt, ez pedig útjában állott a hagyományos Habsburg birodalmi politikának. A Habsburg-vezetés egységesítő politikai tervet dolgozott ki. A különféle nemzetiségek egybeolvasztása, németté tétele kilátástalan vállalkozás lett volna, bár ezt a törekvést sem vetette el a bécsi udvar. A XVIII. század elején a nemzetiségek egymás elleni kijátszásához a császár még nem folyamodott, túl korai lett volna ez is. Járható útnak a hatalom erősítésére a birodalomban a vallási egység megteremtése bizonyult; terjeszteni, erősíteni a katolikus vallást a birodalom nem katolikus népei, nemzetiségei között: a magyarok, szlovákok, de főként az ortodox románok, ukránok és rutének között. A frissen meghódított Erdélyben legkézenfekvőbbnek az ortodox román lakosság Rómához való visszavezetése kínálkozott. I. Lipót császár és király, Erdély nagyfejedelme a terv keresztülvitelével a jezsuitákat bízta meg. Az egyezkedés tárgya: hittételekért polgárjogot; szabadságot, egyenjogúságot. Vagyis a császár annak a négy hittételnek elfogadása fejében, amely a XV. század végén leválasztotta Rómától (a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is származik; a Pokol és a Mennyország között létezik Purgatórium is; a Pápa az Egyház látható feje és az áldozást kovásztalan kenyérrel kell végezni) a román egyháznak, a papságnak ugyanazokat az előjogokat és elbánást biztosítja, mint amivel a többi négy bevett vallás rendelkezik. Az egyesülést elfogadó egyház csorbítatlanul megőrizheti a görög szertartást, annak belső rendjét, szervezetét, liturgiáját, nyelvét stb.

Itt álljunk meg, s mint konklúziót szögezzük le: az erdélyi román görög katolikus egyház létrejöttében a császári hatalmi politika volt a kezdeményező és részben a végrehajtó is. De megvolt az egykori román papságnak is a nagy érdeme. Nagyszerű érzékkel, előrelátással felismerte az alkuban rejlő, a román nép fejlődését előrelendítő lehetőséget. Nagy távlatokat nyitott ugyanis a vallási unió a román nép számára nyugat felé, s viszonylag rövid idő alatt meg is termette gyümölcsét.

Közismert, hogy az elzárkózásba burkolódzó, autokefáliára törekvő ortodoxia évtizedek hosszú során mennyire ellenezte az uniót. Többször kísérletet tettek a Rómával való vallási unió megszüntetésére a XVIII. században. Ha Bécs, a Habsburgok nem állnak az unitusok mellé, talán siker koronázta volna az ortodoxok próbálkozásait.

1948 után a görög katolikus papság hősiesen állta a harcot egyházáért. Szabadságának visszaszerzése és egyáltalán a román görög katolicizmus fennmaradása attól függ, meddig marad uralmon a kommunista diktatúra.

Ez volt történelmi áttekintésem lényege.

Raţiu atya két megjegyzést tett gondolataimhoz: az első az volt, hogy a vallási unióban a krisztusi tanítás tisztasága jutott érvényre a schismával szemben; a második az, hogy a román görög katolicizmus vissza fogja nyerni szabadságát és újból virágba fog borulni.

— Adja Isten! — mondottam.