Az első nap

1956. október 28-án az Akadémia Nyelvtudományi Intézete nyelvjárási gyűjtőútra küldött két dél-erdélyi (Kóbor és Szakadát) és egy Küküllő menti (Királyfalva) településre, hogy a nyelvatlasz kérdőívét a gyakorlatban kipróbáljam. Kiszállásomról november 10-e körü1 tértem vissza Kolozsvárra. Utána az intézetben dr. Szabó T. Attila egyetemi tanárral, a nyelvatlaszmunkálatok vezetőjével és dr. Nagy Jenővel, eljövendő gyűjtőtársammal az anyag kiértékelésén és a kérdőív véglegesítésén dolgoztam. Közben a Kelemen Béla-féle román—magyar nagyszótár munkálataiba is besegítettem, a nyomdakész szócikkeket olvastam össze a kézirattal. Szabad időmben Fejér Miklóssal és dr. Nagy Jenővel a hatodik osztályos magyar nyelvtankönyvet szerkesztettük. A könyv szerkesztését március elsejére fejeztük be.

A magyar forradalom óta minden napra kijutott valami. Állandó feszültségben éltünk. Mintha minden megindult volna, felgyorsultak az események. A hatalom száguldó autói szerfölött megszaporodtak, valósággal statáriális volt a hangulat. A félelem és a titokzatosság mint sűrű köd szállta meg az utcákat, beköltözött a munkahelyekre, még az otthon leve-gőjét is megfertőzte.

1957. március 20-án este kilenc óra körül mentem mun-kahelyemről Postakert utcai lakásom felé. Az utcák majdnem néptelenek voltak. Távolról mély, rekedt vonatfütty hasított a levegőbe.

Lakásomon háziasszonyom azzal fogadott, hogy alkonyatkor egy milicista érdeklődött felőlem és azt kérdezte, otthon tartózkodom-e. A szokatlan hatósági érdeklődést nem vettem komolyan, bár hallottam szóbeszédből, hogy a hatalom bármilyen érdeklődése végzetes lehet. Államellenes tettet nem követtem el — nyugtattam magam. A háziasszonyom azonban baljóslatú jelt látott a milicistában, és férjével aggodalmasan faggattak: nem tettem-e rendszerellenes kijelentést vagy nem nyilatkoztam-e a magyarországi diktatúrát megdöntő forradalom mellett, nem ítéltem-e el a szovjet beavatkozást stb.? Abban az időben az ilyen és ehhez hasonló kijelentésekért, elszólásokért börtön járt, ha az elnyomó szervek tudomására jutott. Nem merültem bele az ügy kommentálásába, fáradtságomra hivatkozva véget vetettem a találgatásoknak, elköszöntem háziasszonyoméktól, és átmentem a szobámba.

Tizenegy óra körül lefeküdtem. Elalvás előtt dr. Deme Lászlónak a magyarországi nyelvatlaszmunkálatokról írott kitűnő elméleti és gyakorlati tanulmánykötetét böngésztem. De csak rövid ideig, hamar elfogott az álom és elaludtam. Két órát aludhattam. Álmomból erélyes kopogás riasztott fel. Álmosan tekintettem az ablakra, majd az ajtóra vetettem tekintetemet. Újabb, még erélyesebb kopogás következett, most tisztán kivettem, hogy az ajtómon kopogtatnak. Villanyt gyújtottam. Már elhangzott románul a felszólítás is: Deschideţi uşa! (Nyisson ajtót!) Az órára néztem, éjfél után egy körül volt az idő. Megfordítottam a zárban a kulcsot és ajtót nyitottam. Megdöbbenésemre három civil ruhás férfi nyomult be a szobámba, s közölték, hogy a Securitatétól jöttek házkutatást tartani. Kérem, mutassák az ügyészi engedélyt — mondtam naivul. Az egyik válaszolt: hozzák nemsokára. Addig is, amíg megérkezik — mondta határozottan —, megkezdik a házkutatást. Engem a rekamié szélére ültettek, ahonnan nem volt szabad elmozdulnom. Tanúnak behívták a szomszéd lakót, Székely Lipót szövetkezeti tisztviselőt.

Lakásom egy helyiségből álló albérleti szoba volt fürdő-szoba-használattal, csak a legszükségesebb bútordarabokkal berendezve: egy kétszemélyes rekamié ágyneműtartóval, egy ruhásszekrény, kis kerek asztal két fotellel, nagy könyvespolc, Strassfurt márkájú nagy rádió és egy szép Brósz Irmafestmény, az Orgonavirágzás.

A három férfi közül egy mindvégig a fotelben ült, szemét rám szegezve, arcom és tekintetem figyelte, mialatt a másik kettő mindent átkutatott. Tüzetesen átnézték a ruhásszekrényt, a könyvespolcról leszedtek majdnem minden könyvet és beléjük lapoztak. Már a könyvek felét átnézték, de bűnjelként egyet sem tettek félre. Az egyik politikai tiszt a könyvespolctól a rekamié ágyneműtartójához lépett, hogy az azon lévő néhány könyvbe és az ott heverő gépírásos dolgozatba belenézzen. Tudott magyarul is. A gépelt tanulmányt kezébe véve, néhány percig olvasgatta, majd elégedetten rám nézett, s azt a kis kerek asztalra helyezte. A gépelt tanulmány dr. Dobai Istvánnak az erdélyi nemzetiségi kérdésről szóló dolgozata volt. A könyvespolc alsó részén levő fiókban, ahol levelezésem és egyéb tudományos céduláim, feljegyzéseim voltak, már nem kutattak. A politikai tiszt felmutatva a tanulmányt megkérdezett: Ez az a dolgozat, melyet dr. Dobai adott át nekem? — Ez — válaszoltam.

A házkutatás ezzel egyelőre az én jelenlétemben be is fe-jeződött. Utána rövid jegyzőkönyvet vettek fel, amelybe belefoglalták a lakásomból magukkal vitt tárgyakat:

1.         a dr. Dobai István tanulmányának egy példányát;

2.                  1 db Doxa karórát;

3.         1700 lej készpénzt.

A jegyzőkönyvet aláírtuk mindahányan. Magam, a tanú és a házkutatást végző három tiszt.

A házkutatást aztán távollétemben, letartóztatásom után is folytatták. Levelezésemet, a tankönyv kéziratait, nyelvjárási, kiszállásaimon készített, részben tudományos, részben naplószerű feljegyzéseimet, észrevételeimet olvasták át. Ezt úgy állapítottam meg, hogy egy alkalommal a tiszt kihallgatás közben célzást tett egy levélre, amelyben egy orosz fogságból hazatért osztálytársam, Erős János tanár egy fél mondattal arra utalt, hogy a monolitikusnak tartott kommunista tábor eresztékei recsegnek-ropognak. Elsőnek ez az osztálytársam adott nekem a szovjet paradicsomról valós, tiszta képet, amely homlokegyenest az ellenkezője volt annak, amit itt a hivatalos sajtó, rádió és irodalom propagált.

Hónapok múlva, a kihallgatás jegyzőkönyveit tartalmazó aktatömb aláírásakor, a házkutatás folytatásáról egy rövid összegező jegyzőkönyvet tettek elém aláírás végett. Ezzel beigazolódott sejtelmem. A felvett jegyzőkönyvben a bútorok és ruhák egyenként voltak felsorolva, fehérnemű, ágynemű, könyvek csak szám szerint. A hivatalos előírások „be nem tartásával” nem lehet megvádolni a Securitate adminisztrációját. A jegyzőkönyvet aláírtam. Mit tehettem volna?

A házkutatás befejeztével engedélyezték, hogy a für-dőszobában megmosakodjam, persze, felügyelet mellett. Megszűntem szabad embernek lenni. Felöltözködtem legmelegebb ruhámba. A zsebekből kirakattak minden író- és vágóeszközt, fényképet, pénztárcámban csak személyazonossági igazolványom maradhatott. Utasítottak, hogy vegyek magamhoz azon kívül, ami rajtam volt, két rend váltó fehér-neműt, egy rend pizsamát, két pár harisnyát, két zsebkendőt és két törülközőt, továbbá szappant, fogkefét és fogkrémet. Mindezt egy kis bőröndbe tettem. A tisztek, mint akik jól végezték feladatukat, lazítottak, cigarettára gyújtottak, várták a parancsnokot. Magam ültem a rekamién, tekintetemmel utoljára megsimogattam minden bútordarabot — mennyi lemondás árán vásároltam őket! Szerettem volna kezembe venni kedves könyveimet. Adytól majdnem minden este olvastam. Mint kezdő tanár gátlástalanul vásároltam a könyveket: Arany összes műveinek kritikai kiadását, Petőfi, Ady, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Áprily Lajos köteteit, a világirodalom klasszikusainak sorozatát, a magyar remekírókat, a nagy orosz realistákat, Shakespeare összes műveit, Móricz piros vászonkötésű kiadását, Tamási, Nyírő, Makkai Sándor, Kós Károly néhány könyvét s még amiket képtelen vagyok felsorolni. Bár zajos volt, de központi déli fekvéséért szerettem kis szobámat. Ez volt első önálló kolozsvári lakásom. Örökre meg kell válnom tőle, s talán emberi méltóságom is itt marad bezárva.

Vártunk közel egy fél órát, amíg megérkezett az egyenruhás parancsnok. Bizonyára azon az éjszakán több helyen tartottak házkutatást, s a csoportok között ő volt az összekötő.

1957. március 21-e, a tavasz első napja volt. Öt óra lehetett, amikor a tiszt végre tudomásomra hozta: le vagyok tartóztatva. Postakert utca 14. szám alatti lakásomból átkísértek a kolozsvári állambiztonság Traian (korábban Árpád) utcai épületébe. A lakásom ajtajának bezárása után a csoport vezetője a kulcsokat magához vette. Elbúcsúztam a Székely családtól, s kiléptem az utcára, ismeretlen jövendőm felé. Már jól hajnalodott, szép tavaszi nap ígérkezett. Az utat a Securitate épületéig gyalog tettük meg. A szobámban azt az utasítást kaptam, hogy négy-öt lépés távolságra haladjak előt-tük. Figyelmeztettek, hogy pisztoly van náluk.

Nyugalmat erőltetve magamra néztem jobbra-balra, nem találkozom-e ismerőssel. Az utcák kezdtek megelevenedni, dolgozók siettek munkahelyükre. A Széchenyi téri zöldségpiacra is jövögettek egylovas szekerükkel a hóstátiak. Nem siettünk, de jól kilépve haladtunk a Postakert utcán végig, át a Malomárok kis hídján a Széchenyi térre, tovább a Kádár utcán a zsinagóga előtt, majd a Kis-Szamoson átívelő új betonhídon, a Rudolf úton neki a Securitate impozáns épületének. A második világháború előtt iskolának épült, a háborús években hadtestparancsnokság székelt benne. 1954 után a kommunista államhatalom legrettegettebb elnyomó intézményének, az állambiztonságnak ide rendezték be egyik legnagyobb vidéki központját. Az épület rövid története sokatmondó, szimbolikus. Lévén Kolozsvár a romániai magyarság kulturális életének központja, magyar egyetemi város, a kommunista párt ezt az intézményt bízta meg a magyarok tevékenységének éber figyelésével.

Menet közben kérdések örvénylettek a fejemben. Mi történhetett? Államellenes volna a dolgozat?

A Rudolf úton (amely akkor Karl Marx nevét viselte) figyelni kezdtem a Securitate bejáratát. Nem volt nehéz felismerni, a kapu előtt nagy volt a jövés-menés. Csengetésünkre egy katona ajtót nyitott, s a három tiszt meg én beléptünk a tágas kapusszobába.

Egyenruhás tisztekkel és jól öltözött civil bőrkabátosokkal volt tele. Hol az egyik, hol a másik vette fel a telefonkagylót.

A porta melletti nagykapun jöttek s távoztak a különféle hatósági és magánautók, kis és nagy dubák.

Kísérőim közül a rangidős nyomban telefonált. Utána az egyik civil ruhás tiszt elvezetett a hosszú udvaron át a fogdába. Itt az ajtóban ugyancsak csengetésre egyenruhás altiszt jelent meg, aki vakszemüveget tett a szememre és bevezetett a fogdába. (Hegesztőszemüveghez hasonlított, keretbe foglalt, feketére festett fémlemezzel a lencse helyén.)

Fél hat lehetett, amikor átléptem a fogda küszöbét. Az altiszt közönyösen fogadott, mint egy tárgyat vett át: „Haideţi” (gyerünk), és bezárt a fogda ajtajával szemben sorakozó magánzárkák (karcerek) egyikébe, a csomagomat pedig az ajtó elé tette. Öreg katonák elbeszéléseiből gyermekkorom óta mint félelmetes büntetőzárka élt emlékezetemben a karcer, amelyben csak állni lehet. Meglepetésemre ez különbözött a képzeletemben élő elrettentő zárkától, ugyanis ebben volt ülőke.

A fogda a Securitate épületének alagsorában volt berendezve, a keleti és déli részben, az északi oldalon a gazdasági milícia cellái sorakoztak. Másfél órát ülhettem a karcerben. Töprengtem sorsom eme fordulatán. Váratlanul ért letartóztatásom. Mint csendes őrülté, úgy zakatolt az agyam. Nem nagyon hittem, hogy annak a nemzetiségi kérdésről szóló tanulmánynak az elolvasásáért megbüntethetnek. De addig is oda a szabadság. Zaklatott lelkemet a temető csendjében örök álmukat alvó szüleimre való emlékezés nyugtatta meg.

Vergődésem közben a zárkában a tudat alatti világ mélyéről napvilágra tört egy tizennégy év előtti emlékem. Harmadéves egyetemi hallgató voltam. Nyári vakációra mindig hazamentem szülőfalumba. Esténként fiúk, lányok összegyűltünk az óvónő albérleti lakásán. Szórakoztunk. A ház művelt, bukaresti származású idős özvegyasszonya előszeretettel foglalkozott kártyavetéssel. Amikor tehette, közénk telepedett és a társaság valamelyik tagjának kártyát vetett. Egy este unszolni kezdett, engedjem, vessen nekem kártyát. Előrebocsátom, mindig tartózkodtam a jóslástól, a babonáktól. Homlokegyenest ellentéte voltam édesapámnak, aki nagyon hitt a jóslásban, a különös jelekben, álmokban, babonákban és a babonás népi gyógyításban. A faluban mindenki hozzá jött szenesvizet csináltatni (vizet vettetni). Én azonban amilyen mértékben tanulmányaim során mélyebbre hatoltam a valóság, az élet megismerésében és megmagyarázásában, úgy távolodtam el az okkult világtól. A jövőmet tudatosan terveztem. Most a társaság is ostromolt, hát engedtem. Kártyát vettettem. A kirakott kártyákból az idős, művelt asszonyság a következőket olvasta ki: Kezdetben szerencsésen alakul az életem, utána nagyon nehéz, sötét jövő elé nézek. Körülöttem szuronyos katonák állnak — magyarázta —, de ne keseredjem el, mert minden jobbra fordul. Az aszszonyság átrendezett néhány kártyát, majd tovább folytatta a jóslást. A katonáktól azonban nem szabadulok meg — mondta. Akkor a jóslást a háborúval értelmeztem. 1943-ban még dúlt a német—szovjet háború, újabb katonai behívásokra lehetett számítani. Behívásomra azonban nem került sor. A háborút megúsztam. A magyarázat tehát nem állta meg a helyét. A zárkában aztán megszületett az új értelmezés: a sötét jövő és a katonák a börtönt jelentik. Nem folytatom tovább. Gondoljon ezek után ki-ki, amit akar.

Csészék, csajkák koccanásai zökkentettek ki gondolataimból. Hét óra körül lehetett. A letartóztatottaknak adták a reggelit.

Reggeli után nemsokára egy őrmester kíséretében egyenruhás főhadnagy jelent meg a zárka ajtajában. Az őrmester vakszemüveget tett szememre. Kezembe adta kis bőröndö-met, a karomnál fogva vezetni kezdett a cellák előtt a folyosón, mígnem egy helyiségben levétették a szemüveget. A helyiség raktár volt, polcokkal berendezve. Itt őrizték azokat a holmikat, amelyeket az előzetes letartóztatásban levőknek tilos volt bevinniük a cellába.

— A zsebeiből rakjon ki mindent az asztalra! — hangzott a főhadnagy parancsa. Kitettem a pénztárcámat és a személyazonossági igazolványomat.

—

Vesse le a felsőruhát és a cipőt! — Levetettem. Az őr-mester végigtapogatta és kikutatta, nem maradt-e benne tiltott dolog.

—

Dobja le a nyakkendőt! Vége az uraságnak. — Letettem a nyakkendőm is.

A nadrágszíjat kihúzták, és jegyzőkönyv felvétele nélkül beledobták a többi tárggyal együtt a kis bőröndbe. A cipőből kivétették a fűzőt, s ami akkor érthetetlennek tűnt, a cipőről harapófogóval lehúzták az orr- és sarokvasat. Nagyon fél a hatalom — villant át az agyamon a gondolat. — Vagy talán engem féltenek? A kis bőröndben levő fehérneműből és a tisztálkodáshoz szükséges szerekből magamhoz vehettem egy rend fehérneműt, egy rend pizsamát, egy törülközőt, egy pár zoknit, a fogkefét, fogkrémet és a szappant. Előzőleg magamra öltöttem a ruhámat, beledugtam a lábam a cipőbe. Az őrmes-ter hozott egy kincstári tiszta lepedőt és párnahuzatot, amit a személyi holmimmal kezembe vettem. A kis bőrönd kapott egy számot és felkerült a polcra a többi csomagok közé. A magas, szőke bajuszos, őszülő parancsnok megvető fölénnyel asszisztált a rövid adminisztrációnál, siettetve többször az őr-mestert és engem is.

— Reggelit nem kap, azon már túl vagyunk. Ebédet kap.

Az egész formasághoz cinikusan annyi megjegyzést fű-zött: „Széllel szemben nem lehet pisilni!”

— Tegye fel neki az okulárét!

Az őrmester kezembe adta a szemüveget. Feltettem és visszavezettek a folyosón, a fogda déli szárnyán, nem messze az első emeletre vezető lépcsőtől egy háromágyas ablaktalan cellába. A három ágy közül kettő már foglalt volt. A cella sötét homályát az ajtó fölött kis négyszögű nyílásban éjjelnappal égő villany enyhítette. Áporodott levegő csapott meg húgyszaggal keverve.

— Bună ziua! (Jó napot!) — köszöntöttem a bentlévőket. Letettem az ágyra a csomagomat, leültem és jó ideig ülve maradtam szótlanul, arcom tenyerembe temetve. Aztán fokozatosan oldódni kezdett bennem a feszültség, összeszedtem magam, a tiszta lepedőt ráterítettem a szalmazsákra, ráhúztam a párnára a huzatot, s az ágyat elrendeztem.

Közben beszédbe elegyedtünk. Bemutatkoztam. Tanár vagyok — mondtam —, most tartóztattak le. Kiejtésemről érezhették, hogy magyar vagyok, mint ahogyan én is éreztem kiejté-sükről, hogy ők románok.

Milyen volt a cella itt, az Árpád utcai Securitate fogdájában, ahol börtönéveim elkezdtem? Barátságtalan, nyomorúságos, kriptára emlékeztető sötét pincehelyiség. Nagyságáról úgy tudok képet festeni legegyszerűbben, ha berendezéséről számolok be.

Az egyik fal mellett, egymás végében, faltól falig két vaságy, a másik fal mellett pedig egy állt. Középen, a két ágysor között 50—70 centiméternyi térköz. Az egyedül álló ágy végében, egy üres tér sarkában állt az éjjeliedény deszkafedő-vel befedve a kicsi szükséglet végzésére. Az ágyban elnyűtt szalmazsák, szalmával tömött kispárna és műanyag pokróc. A cella ajtaja vastag deszkából volt, szürkére festve, hermetikusan záródó alul, felül kemény vas kallantyúval. A küszöbtől 80—100 centiméter magasságban az ajtón egy 30 x 15 centiméter nagyságú kisajtó, amelyen az ételt adják be, fölötte lesőlyuk.

Nem volt kedvem kérdezősködni. A cellatársak sem zaklattak kérdéseikkel. Nem voltam kíváncsi, ki kicsoda. Később, anélkül hogy kérdeztem volna, ráterelődött a szó. Az ifjabb elmondta, hogy ő Jehova tanúja, az idősebb pedig tanítónak mondta magát, szökevényt (fugar) bújtatott lakásán.

Kik voltak a fugárok?

A háború után, a kommunista rendszer kezdetén így nevezték azokat a személyeket, akik nem hódoltak be az új rendszernek, szembefordultak vele, bujkáltak, leginkább hegyi falvakban, s két-három tagú csoportokba szervezkedve fegyverrel harcoltak a kommunista hatalom ellen. A fugárok között jelentős számmal voltak vasgárdisták, akik a kommunistáknak kibékíthetetlen ellenségei voltak. Ők bizony megtámadtak bolsevik polgári vezetőket, milicistákat stb. A fugárokat támogatták a lakosok. Egy-egy szökevény lebukásakor aztán a Securitate tömegesen tartóztatta le a falvakban azokat, akikre rábizonyult, hogy szállással, élelemmel, ruhával segítették őket. Legtöbb fugárcsoport a Vrancea-, Fogarasi-, Retyezáti- és Nyugati-havasokban működött. A nép rokonszenvezett velük, egyesekről legendák keringtek. Nevezetes szökevénycsoportok voltak: a Vlad Ţepeş I., a Vlad Ţepeş II., a Şuşman-, a Iancu Jianu-csoport és Háromszéken (Kovászna megye) a Dézsi-csoport.

Később, a kommunista párt nacionalista frakciójának felülkerekedésével a párt megnyitotta kapuit a vasgárdisták előtt is, akik tömegesen iratkoztak be. A vasgárda által képviselt kemény nacionalizmus belemosódott a párt politikájába, és a magyar forradalom után fokozatosan, sajátos román útként

— József Attila megfogalmazását idézve —, mint kommunista nacionalizmus kapott szabad teret, amelynek legveszedelmesebb kinövése az ún. homogenizálási politika volt.

Feszülten vártam a kihallgatást. Számot vetettem azzal, hogy a nálam talált tanulmányt a vád tárgyi bizonyítékának fogják venni. Erőltettem a memóriám, kivel, hol, mikor, mit is beszéltem. Velem kapcsolatban két barátom jöhet számításba: dr. Dobai István nemzetközi jogász és Komáromy József matematikatanár.

Az idő lassan telt. Hegyeztem a fülemet, minden neszt érzékeltem. A folyosóról ritkán behallatszó tompa léptekre önkéntelenül az ajtóra néztem. Most nyitják. Most visznek kihallgatásra. Közben hol a testvéreimre, hol barátaimra, hol a munkahelyemre gondoltam. Hátha eszébe jut valamelyik barátomnak, és értesíti letartóztatásomról a nyomdász bátyámat Kovásznán.

Ennek az ideges, feszült várakozásnak, vergődésnek az ebéd vetett véget. Csodálkozásomra két fogástól állt: leves-ből és valami tartalmasabb ételből. Igaz, kenyér helyett turtojt (forrázott, megerjesztett kukoricalisztből készített, tepsiben laposra sütött málékenyeret) adtak. Az ételt a cella kis ajtaján nyújtották be. Erdélyi konyha szerint főzött, jóízű volt az ebéd. Vagy csak én voltam éhes?

Délután is kihallgatásra készen várakoztam.

— Délután nincs hivatal — nyugtattak meg tapasztalt cellatársaim. — Nem tartanak kihallgatást sem. Vagy legalábbis ritkán.

A folyosón a jövés-menés lassan elült. A cella ajtaja fölötti villanyfény erősödése észrevehetően jelezte, hogy esteledik. Hat óra után már hozták a vacsorát, valami főtt-tésztafélét. Most már biztosra vettem, hogy a kihallgatás elmaradt.

Hogy a csendet megtörjem, és gondolataim másfelé tereljem, néhány kérdéssel fordultam cellatársaimhoz. A fogda belső rendjéről kérdezősködtem. A takarodó tíz, az ébresz-tő öt órakor van — mondták. Az ágyban arccal a lesőlyukkal szembefordulva kell feküdni és aludni. Napközben a cellában csak ülni, állni és sétálni szabad, feküdni az ágyon tilos. Tartózkodni kell mindenféle zajtól. Ha valami olyan dolog adja elő magát a cellában, amiért hívni kell az őrt, akkor az ajtón kopogással kell ezt jelezni.

Amikor az egyesből reggel kivettek, a fogda parancsnoka már tudomásomra hozta, hogy halkan beszéljek, az őr pedig figyelmeztetett, hogy menet közben a fejem hajtsam le. Látásra nincs szükségem, mert mindig vezetnek.

A cellatársaktól megtudtam a főhadnagy nevét is. Két neve volt: Bărănescu és Bárány. Nem volt egyik sem konspiratív név. Eredetileg Báránynak hívták. Tökéletesen beszélt magyarul. A román nevet a második világháború után vette fel az új történelmi viszonyokhoz való alkalmazkodás céljából. Pökhendi, gőgös alak volt. Nem hiszem, hogy a lelke mélyén annyira gonosz volt, mint amennyire beszédében mutatta. Noha a fogdában a személyzet tagjainak is tilos volt a hangos beszéd, mégis gyakran lehetett hallani Bărănescu éktelen trágár káromkodásait hol román, hol magyar nyelven. Kiszabadulásom után többször láttam egyenruhában sétálni az utcán. Szabómester volt eredeti foglalkozása.

Nagyon eredeti tapasztalatszerzés volt az első esti tisztálkodási és vécézési szertartás. A letartóztatottak számára ugyanis igen fontos program a tisztálkodás és a szükségletek elvégzésének biztosítása em

berséges módon. Rosszindulatú őrök siettetéssel nagyon megkeseríthetik az amúgy is nyomorúságos körülmények között napjait töltő letartóztatottak életét. Sokan élnek is vele.

Miről is van szó? Kolozsvárott a cellából naponta kétszer: reggel és este, 5—10 percre kivezették a letartóztatottakat a tisztálkodás és szükségletek elvégzésére. Az éjjeliedények, küblik kiürítése, kimosása és fertőtlenítése szintén a reggeli és esti kimenéskor történik. Egy vagy két személy kivezetése nem okozott nehézséget. Ezzel szemben 4—5 személy vécéztetése már körülményesebb.

Hogyan zajlott le a vécéztetés? A fegyőr néhány perccel a kimenés előtt jelezte az előkészületet. A letartóztatottak ajtónyitáskor feltették a vakszemüveget, sorba álltak egymás mögé úgy, hogy a hátul álló jobb kezét az előtte állónak a jobb vállára tette. Aki az éjjeliedényt vitte, elöl vagy hátul ment a sorban. Az elsőt az őr a bal karjánál fogva vezette. Amikor beléptek a mellékhelyiségbe, a fegyőr rájuk zárta az ajtót. Menet közben figyelmesnek kellett lenni, hogy egymás sarkát le ne tapossák, de főként, hogy az éjjeliedény tartalmát ki ne locsolják. Ha mégis megesett, a fegyőr temperamentuma szerint állt bosszút: vagy bokán rúgta a letartóztatottat, vagy hosszú mondatokban, ékes román nyelven szidalmazni kezdte az őrizetbe vett Istenét, anyját s a végén magát a polgárt küldözte ide-oda különféle főnevekkel, melyek között a legnépszerűbb a „banditule” volt. A visszatérés a cellába ugyanilyen felállásban történt.

Elérkezett tíz óra. Megszólalt a vasúti sín darabjából rögtönzött gong, jelezve a lefekvést. Annyi zaklatás után szerettem volna pihenni, de nem jött álom a szememre. Az első éjszakát álmatlanul virrasztottam át. Zavart, elűzte álmomat a szemembe világító lámpafény is. De álmatlanságom fő oka a letartóztatásom okozta megrázkódtatás volt. Úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Hirtelen sokkos idegállapot vett erőt rajtam.

Az éj csendjében töprengtem, meditáltam. Nagy csalódást és bosszúságot okozhattam kedves professzoromnak és munkahelyi főnökömnek, Szabó T. Attilának. A kiváló nyelvtudós nagy reményeket fűzött dr. Nagy Jenő és magam kinevezéséhez az Akadémia Nyelvtudományi Intézetébe, a hazai magyar nyelvatlasz anyagának gyűjtési munkálataira. Hosszas huzavona után, alig fél éve létesítették és töltötték be a két nyelvjáráskutatói állást, s az egyik kutató máris kiesett. Elkeseredhetett, mert a nyelvatlasz elkészítését élete egyik nagy céljának tartotta. Végső fokon az ő nagy terve akadt el. Minden munka elő volt készítve: megvolt a végleges kérdőív, megtörtént a próbagyűjtés, még a kiszállások is ki voltak tűz-ve május hónapra. Megjegyzem, a magyarellenes román kultúrpolitika végül is elszabotálta a magyar nyelvatlaszt, annak ellenére, hogy a Magyar Tudományos Akadémiával szerző-dést kötöttek kiadására és helyembe Murádin László személyében ki is neveztek egy jól képzett népnyelvészt.

Azon is meditáltam, hogy letartóztatásom micsoda csapás testvéreimre és családjukra. Köztudott, hogy a rendszer boszszút állt a politikai letartóztatottak hozzátartozóin. Tagjaitól a kommunista párt elvárta, hogy a lebukottat megbélyegezze, hozzátartozói pedig megtagadják.

Mikor a börtönből kiszabadultam, unokaöcsém panaszolta, hogy a magyar nyelv tanára, bizonyos Biró, fanatikus kommunista, valósággal üldözte az iskolában miattam.