nyomtat

megoszt

Székely történeti kistükör 1848-ig
HERMANN GUSZTÁV MIHÁLY
Hermann Gusztáv Mihály

Hermann Gusztáv Mihály

SZÉKELY TÖRTÉNETI KISTÜKÖR

1848-IG

[rövidebb változata megjelent a Limes. 2004 (XVII). 1-2. számában]

2003 utolsó napjaiban a Limes folyóirat szerkesztője felkért egy rövid székelység-történeti összefoglaló megírására. Vállaltam, bár jól tudtam: egy egész sor fogas kérdéssel kell szembenéznem. Az első: maga a cím. Merthogy manapság könnyedén dobálózunk a szintézis és monográfia fogalmaival. Közben - hiszen az idő pénz, az oldalszám pedig olykor egyszerre szorít meg hajszol - nem érünk rá eltöprengeni azon, hogy tézis és antitézis nélkül nincs szintézis; átfogó, érdemi alapkutatások nélkül pedig nincs monográfia. Így aztán töröltem A székelység rövid története... címváltozatot, melyet a munka elkezdésekor oldalaim elé biggyesztettem, és próbáltam keresni valami kevésbé hangzatosat, ami lehetőleg a tartalom lényegét is kifejezze.

Ezt letudva, egy kicsit úgy éreztem magam, mint hajdan, amikor hosszú vásárlási listával indítottak útnak egy hiányos árukészletű üzletbe, kis szatyorral és szűkreszabott idővel. Rengeteg mindent kellene ugyanis összesűríteni alig néhány oldalon, miközben az adatok egy része még kellőképpen fel nem tárt, vagy az idő rövidsége miatt elérhetetlen. És hol vannak még a kiszemelt tárgykör ellentmondásoktól terhes szakirodalmából adódó kérdőjelek?

Mert aki a székely múlt összefoglalására vállalkozik - bármily sűrített formában is történjék az -, nem kerülheti meg a téma néhány vitatott vonatkozását, mindenekelőtt a székelyek származásának és végleges letelepedésének kérdését. Szerencsésebb volna pedig ezt egy jól célzott bibliográfiai utalással elintézni: amott egy darázsfészek, keresgéljen benne ki-ki kedvére.

A székely eredetkérdés

kapcsán - történelmi tanulmányba tán szokatlan módon illeszkedő - vallomással tartozom: túlnyomórészt Székelyudvarhelyen töltött gyermekkorom legboldogabb évei a hun-székely eredetmítosz bűvöletében teltek. Átlagosnál élénkebb gyermeki fantáziámat - Jules Verne, Karl May és Cooper hősei mellett - Jókai Bálványosvára, majd Orbán Balázs főműve,  az ebből táplálkozó regényes átköltések alakjai, helyszínei népesítették-töltötték be. Minden kirándulás, falusi vakáció számomra a rabonbánok földjének megismerése felé tett újabb lépés volt. Tán tizenkét-tizenhárom esztendős lehettem, amikor a helyismeretben-művelődéstörténetben némi jártassággal bíró jó apám úgy döntött: elérkezett a kijózanítás ideje. Beszélt nekem a csíki krónika hamisításának körülményeiről, a székelyek eredetére vonatkozó újabb elméletekről, arról, hogy a székelyek minden bizonnyal nem Attila hunjainak ivadékai, s az őket irányító hős rabonbánok a krónikahamisító fantáziájának termékei. [1] Amit akkor éreztem, minden gyerek átélte, amikor rájött: nincs Mikulás, Télapó, Karácsonyi Angyal. Talán azzal a különbséggel, hogy én eltökéltem, majd egyszer bebizonyítom: gyerekkorom álomvilága a történelmi való.

Felnőttem, történész lettem és - tanulmányaimból adódóan - kezdtem az írásokhoz más logikai szálon közeledni. Gyermekkorom bűbájos meséit nem tagadtam meg: ezek megmaradtak egy vissza nem térő álomvilág kellékeinek, melyek nélkül szegényebb volna életem. Mint ahogyan a kisgyermek irodalmi nevelése a mesével, úgy indult az én történelmi épülésem a Bálványosvárral és a hun-székely mítoszok egyéb feldolgozásaival. A gyermekkor elképzelhetetlen mese nélkül, Mikulás- és Angyalvárás nélkül. Majd mítoszok nélkül. A mítoszokat nem lerombolni kell, hanem a megfelelő időben a helyükre tenni. Ha bebizonyosodik egy mítoszról, hogy a valós múlttal egyeztethetetlen, még nem válik történelmünk selejt-elemévé: azáltal, hogy századokon át milliók tudatában valóságos történetként élt, nemzeti - vagy éppen regionális - lényünk kitörölhetetlen részévé vált. Nevezzük talán - nem feltétlenül a divatszó elegáns csengése, inkább a tartalmi tömörség okán - virtuális múltnak. A bajok akkor kezdődnek, amikor sok-sok felnőtt megtagadja e helyretétel olykor kellemetlen, de voltaképpen egyszerű tudati-lelki műveletét. Amikor egész népek tagadják meg azt.

Ezeken töprengtem, midőn felvetődött a tanulmány önálló füzetben való kiadása. És persze a tervezett kiadvány hasznáról: hiszen a szöveg, bár nem feltétlenül szakembereknek íródott - sűrített jellege okán -, egy bizonyos történelmi alapjártasság birtokában értelmezhető igazán. Végül úgy döntöttem, hogy a téma iránt érdeklődő olvasók többsége rendelkezik azokkal a történelmi ismeretekkel, melyek segítségével a koncentrátum fogyasztható "nedűvé" oldható.      

De térjünk vissza a történet igazából még el sem indított fonalához, és lássuk végre a tényeket. Az első hiteles forrás, mely a székely (Scichul) szót tartalmazza - egy sószállító szolga személyneveként -, II. Béla 1131 körül kelt oklevele. [2] Kevéssel később III. Béla névtelen jegyzője, aki királya halála után, feltehetően 1210 körül írta gestáját, már e népesség eredetére is tesz egy sommás, de korántsem egyértelmű utalást: "a székelyek, akik kezdetben Attila király népe voltak". [3] Sejthetően, akár a hunokat és magyarokat, őket is szkíta eredetűeknek tartotta. Ezt követően a székelyek szkíta-hun származása az egész középkoron és koraújkoron át egyfajta történelmi axióma lett. Ha született is más elképzelés gyökereiket illetően - mint a Mátyás udvarában előforduló Petrus Ransanus felvetése, aki a latinosított siculus (=székely) név, illetve tulajdon szicíliai származása hatására, Attila seregében harcoló, szicíliai születésű római légionáriusok utódainak vélte őket - [4] ; szintén Pannónia késő-antikvitás kori történetében keresi a magyarázatot. A székelyek szkíta származásának elmélete bekerült Werbőczy István 1517-ben megjelent Hármaskönyvébe, mely igen elterjedt volt egész Magyarországon, de különösképpen a Székelyföldön, így számolni kell a benne írottak széleskörű folklorizálódásával. Ezért ma már szinte lehetetlen megállapítani: élt-e Anonymus korában a székelyek körében egy szittya-hun eredetmítosz, vagy az egész egy középkori krónikás-kör tudós kitalációja.  

Az ettől lényegesen eltérő elméletek valóságos lavináját Fasching Ferenc jezsuita szerzetes indítja el 1725-ben, Vetus Dacia és Nova Dacia műveiben, ahol úgy vélekedik, a székelyek IV. Béla által Erdélybe telepített jászok utódai. [5] Ezután, egészen a legutóbbi időkig, felmerült besenyő, kun, kabar, avar, bolgár, román, magyar eredetük lehetősége. [6]

A napjaink tudós köreiben számításba vett variációk három jelentősebb csoportba sorolódnak:

ˇ        a László Gyula-féle kettős-honfoglalás elmélet, mely a késő avarok utódainak tekinti őket (ezt a korral foglalkozó szakemberek - régészek és történészek - túlnyomó része elutasítja),

ˇ        a magyar származás lehetősége (Benkő Lóránd, Balázs János, Bóna István, Benkő Elek),

ˇ        illetve egy török eredetű, a honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott katonai segédnéptől való eredeztetés (Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László, Fodor István, Kordé Zoltán). [7]

Több középkori forrás utal arra, hogy a székelyek - a magyar haderő keretében - a vándorlás közben csatlakozott nomád csoportok sorsában osztoztak, azaz előnyomuláskor előőrsként, visszavonuláskor utóvédként harcoltak. [8]



[1] A csíki székely krónika legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték, 1796-ban. Farkas Nepomuk János, akkor már nyugalmazott helyi plébános hozta nyilvánosságra, állítva, hogy egy 1695-ben kelt írásról másolta, mely az 1533-as eredetinek a hű másolata. A forráskritika általában - Szádeczky Lajos nyomán - Sándor Zsigmond ifjú csíki nemesember, joghallgató hamisítványának tartja. Ezzel szemben vannak akik úgy vélik, Sándor Zsigmond túl fiatal volt ahhoz, hogy egymagában képes legyen megírni. Hamis voltához viszont aligha fér kétség. Túl a szöveg árulkodó anakronizmusain és következetlenségein, a krónika sehogyan sem illik az állítólagos eredeti változat keltezése (1533) korába, míg felbukkanása idején, a XVIII-XIX. század fordulóján a hamis történelmi dokumentumok készítése szinte tömeghóbortként jelentkezett. A krónika körüli vita kiterjedt irodalmából figyelmet érdemel: Nagy Géza: A csíki székely krónika. Székely Nemzet. 1886 140-169. sz.. (A krónika előszóval és magyarázó jegyzetekkel ellátott kritikai kiadása); Szádeczky Lajos: A csíki székely krónika. Bp., 1905.; Uő.: Még egyszer a csíki székely krónikáról. Bp., 1911.; Jósa János: Csíki székely krónika. Szamosújvár, 1910.; Uő.: Felelet Dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár úrnak "Még egyszer a csíki székely krónikáról" című akadémiai székfoglaló felolvasására. Szamosújvár, 1912. Pataki József: Legenda és valóság. A csíki székely krónikáról. Korunk. 1970/4. 506-510.;  Szőcs János: A székely krónika, Sándor Zsigmond és más atyafiak. In: Csíki Székely Krónika. Csíkszereda, 2000. 12-19. A vita történetére: Hermann Gusztáv Mihály: Náció és nemzet. Csíkszereda, 2003.175-198.   

[2] Kordé Zoltán (szerk.): A középkori székelység. Krónikák és oklevelek a középkori székelyekről. Csíkszereda, 2001. (a továbbiakban: Kordé, 2001.) 14.

[3] Uo. 9.

[4] Uo. 10.

[5] Thúry József: A székelyek eredete. Erdélyi Múzeum. 1898 (XV). 65.

[6] Kordé, 2001. 9-13. Uő: A székelykérdés története. Székelyudvarhely, 1991.

[7] Kordé Zoltán: A székelykérdés története. Székelyudvarhely, 1991.

[8] Kordé, 2001. 35, 41-43.