Szabály és hagyomány a helységnevek ragozásában

A Duna Televízió Nyelvőrző műsorában egy ízben a helységnevek ragozásáról beszéltem. Számomra akkor azért volt időszerű a téma, mert magyarországi politikusok nyilatkozatai alapján a magyarországi sajtó azokban a napokban gyakran írt arról, hogy Konstancában és Csíkszeredán várható magyar főkonzulátus megnyitása. Jeleztem, hogy az erdélyi magyar nyelvhasználat szerint ez éppen fordítva van: Konstancán és Csíkszeredában. Felszeghy Loránd, a műsor budapesti nézője, levélben reagált fejtegetésemre. Ezt írja többek között: „... külföldön levő helységnevek esetében -ba, -be ragot használok. Országneveknél hasonlónak látom a helyzetet: Angliába utazom, de Csíkszeredára, én Budapesten lakom, de egy barátom Bukarestben él. Szerintem is nem a hely távolsága számít, hanem a helységnév végződése és ezen belül, hogy Magyarországon van-e, vagy külföldön (Vác-on, Grác-ban)”.

Némi pontosítással abban igazat kellett adnom a levélírónak, hogy általában a „külföldi” települések nevét, a földrészneveket, az országneveket ún. belviszonyraggal, azaz -ba, -be; -ban, -ben raggal használjuk (noha, mint Szántó Jenő az Édes Anyanyelvünk januári számában figyelmeztetett rá, ez sem kivétel nélküli), a „belföldieket” gyakrabban külviszonyraggal, azaz -ra, -re; -on, -en, -ön raggal. A külföldit és belföldit azonban nem lehet szigorúan az országhatár szerint megítélni, különösen nem Magyarország esetében, amely másképpen él történeti mélytudatunkban, mint mai valóságában, hanem inkább aszerint, hogy a magyarok által lakott vagy nem lakott, illetve, hogy a nyelv használói ebből a szempontból milyennek tekintik az illető települést. Ennek a virtuális 'kint’-nek és 'bent’-nek a megítélésében természetesen eltér a magyarországi és az erdélyi magyarok szemlélete. Így az erdélyi magyarok a Kárpátokon túli román városnevek közül elég sokat külviszonyraggal használnak: Krajovára, Konstancára utaznak, esetleg Krajován, Konstancán katonáskodnak, (de Bukarestbe, Iaşiba; Bukarestben, Iaşiban stb.). Érdekes éppen ez utóbbi: ennek magyar névváltozatát „magyarnak tekintett” településnévként használjuk: Jászvásárra, Jászvásáron, de a románt „külföldiként” — mint említettem — Iaşiba, Iaşiban stb.

Hogy most az erdélyiek vagy a magyarországiak nyelvhasználata, nyelvszokása, nyelvérzéke a meghatározó-e ebben, ezt nehéz volna eldönteni. Településnevek esetében általában a helybeliek nyelvszokását, nyelvérzékét tekintjük irányadónak. Mi, kolozsváriak sem vagyunk, persze, éppen helybeliek a román városokban, de mindenképpen gyakrabban használjuk őket, és azt is tudjuk, hogy minden ilyen helységben van némi magyar szórvány is. Mindez befolyásolja a nyelvhasználatot. A helyileg szokatlan formát sem szoktuk általában a szó szoros értelmében hibásnak tekinteni.

A „belföldi”, azaz magyarok által (is) lakott települések esetében a használat következetlen, a Nyelvművelő kézikönyv pl. azt írja: „a raghasználat bonyolult, egyértelmű szabályba alig foglalható” (675. l.), Szilágyi N. Sándor kolozsvári kollégám, aki tágabb összefüggésben szintén foglalkozott ezzel a kérdéssel (tőle való a fenti „kognitív” szemlélet hangsúlyozása is), hasonló következtetésre jut: „a raghasználat szabályát pusztán a helységnév alakja alapján nem lehet kielégítően megállapítani; a ma követett hagyomány kialakulásában bizonyára egyelőre ismeretlen tényezők is közrejátszottak.” (Hogyan teremtsünk világot? Kolozsvár, 1996. 28. lap). Mert valóban mi a logikája annak, hogy így mondjuk: Szegedre, de Debrecenbe? Nekem az a véleményem, hogy pl. Debrecen esetében a szóvégnek a raggal való megkettőzését kerüli így el a nyelvhasználat, furcsa volna ugyanis így: Debrecenen voltam, hangzásban és megértésben is egyértelműbb ez: Debrecenben, Komáromon helyett pedig Komáromban stb., mint ahogy a Kolozsvár melletti Méra neve is ragkettőzésként hatna így: Mérára, talán ezért alakult így: Mérába; de arról semmilyen magyarázatot nem merek megkockáztatni, hogy a szintén Kolozsvárral szomszédos Bács falu nevét miért ragozzuk így: Bácsba.

A Nyelvművelő kézikönyv is említi, hogy külviszonyraggal használjuk a -falu és a -szombat utótagúakat, és bizony így — teszem hozzá én -- a -szerda, -szereda utótagúakat is. Tehát Nagyfaluba, Nagyszombatba és Csíkszeredába a szokásos forma. A helybeliek és az egész Székelyföld nyelvhasználata szerint mindenképpen. A magyarországi és néha az erdélyi  sajtó erről nem tud, és a Csíkszeredán, Csíkszeredára változatot használja, terjeszti. Ebben és egyebekben is oda kell néha figyelni az ún. külső régiók és a helyi közösségek nyelvhasználatára, tiszteletben kell tartani az ő hagyományaikat, nyelvhasználati szokásaikat.

 Hogy Csíkszereda esetében ez így alakult, annak nyilvánvalóan az az oka, hogy éppen ezzel a raghasználattal különböztetik meg a rendszerint előtag nélkül használt helységnevet a köznévtől, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a megyenevet és a településnevet is a raghasználat különbözteti meg az ilyen esetekben: Nógrádban és Nógrádon, Csongrádban és Csongrádon (ezek a Nyelvművelő kézikönyv példái). Tehát pl. a csíki nyelvhasználat szerint: Szeredában szeredán volt a vásár, hasonlóképpen Szombatban (mármint Nagyszombatban) szombaton stb.

A raghasználatot tehát valóban meghatározza a távoli (külföldi) és a közeli (belföldi) kategóriája, a szóvég hangcsoportja és a rag esetleges egybeesésének az elkerülése, névtípusoknak, ill. tulajdonnév — köznév kategóriájának a megkülönböztetése stb., leginkább azonban a helybeliek hagyományosan kialakult névhasználati szokása. Nem tartom valószínűnek, hogy releváns összefüggést lehet megállapítani a helységnév szóvégi hangja és a raghasználat között, azt azonban igen, hogy korreláció van a név végződése és a rag hangalakja, illetve az összetett helységnevek utótagja és a raghasználat között. Ezt ma már bizonyára érdemes volna számítógépen megvizsgálni.

Jegyzet

A dolgozat első megjelenési helye: Édes Anyanyelvünk 22, 2000, 4: 6.