KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)
BENKŐ JÓZSEF
Írta: Szabó András
Korának legképzettebb historikusa és botanikusa; a maga erejéből küszködő s hazájában sokaktól meg nem értett és végül magára hagyatott tudósnak s az erdélyi írói sorsnak tipikus példája; akinek emlékezetét a kegyeletes utókor 1914-ben azzal akarta felújítani, hogy a középajtai temetőben nyugvó porai fölé halálának százéves fordulója alkalmából szobrot emel. A szobor elkészítésére Rápolthy Lajos, székelyudvarhelyi születésű és akkor már országos hírű szobrászművész kapott megbízást, s felállítását országos ünnep keretében tervezték meg. A világháború miatt az eredeti terv megvalósítása módosulást szenvedett, amennyiben a Benkő József egyházmegyéje és faluja szobor helyett egyszerű betonkerítést és emlékoszlopot emelt nagy fiának hamvai fölé 1927-ben.
A világháború okozta változások fokozottabb figyelmet keltettek Erdély múltjának nagy alakjai iránt. Ennek a figyelemnek tulajdonítható az a nagy jelentőségű terv is, amely célul tűzte ki Benkő József egyik, oly sok közül véletlenül fennmaradt kézirati munkájának, a Filius Posthumusnak kiadását. Egy szűkebb körű, lelkes székely társaság indította el ezt a tervet, s a már elvégzett munkálatokból és a kézirat másolatának sajtó alá adásából bizton remélhető a kiadás megvalósulása.
Benkő József az erdővidéki Bardóc községben született 1740. dec. 20-án. Apja Középajtai Benkő Mihály, bardóci pap, egyházmegyei notárius és esperes, aki magát deákkorától fogva falujáról Ajtai Mihálynak írta; anyja Hermányi Dienes Judit, Hermányi Dienes Péter magyarhermányi pap leánya. Benkő József a Filius Posthumusban (p. 71–75.) részletesen szól családjáról. Eszerint apja: Ajtai Benkő Mihály primipiloris székely származású volt. Szülői nagyon szegények voltak, mert abban a szerencsétlen korszakban éltek, „mikor I. József császár főhadi tisztje, Graven 1707-ben a Rákóczi pártján tartó székelyeket nagy sereg hadi embereivel meghódította; amikor a Székelyföldön majd semmi ökörmarha nem maradott, mivel azokat a felséges császár bélyegével megjegyezvén elhajtották nagy seregenként, és amiatt az emberek gyalogtalyigákra szorultak (amelyeket Graven szekerének neveztek) s azokkal erdőltek. Benkő Mihály is vonta egykor az ilyen gyalogszekerecskét, de egy fa a lábát megütvén igen elirtózott azon szokatlan munkától, és felfogadta, hogy többször nem vonja.¬ „Azért 1708. Szentgyörgy-napkor a középajtai oskolába ment, holott, jóllehet már a tavaszi idő a tanuló gyermekeket eloszlatta volt, egy hónap alatt az olvasást illendőképpen magtanulta; a következő télen pedig az alsó klasszisokat tanulta, eledelét és ruházatát az Isten csodálatosan kiszolgáltatván szülőinek segítsége nélkül. Középajtáról aztán más télre Nagybaconba ment. Ott azt a telet eltöltvén Udvarhelyre, éppen abban az időben, midőn az odavaló professzort, Tőke Istvánt Székre, a Mezőségre költöztették.”
Udvarhelyen a Szigeti György professzor támogatása mellett, aki professzorsága előtt Nyulason a Wesselényi István udvari papja volt, két esztendő múlva deákká lévén, Szigeti a gimnázium contrájává, egy év múlva pedig praeceptorrá tette, úgyhogy csaknem egész deáksága alatt publicus praeceptorságot (köztanítói állást) viselt, s emellett „elébb, mintsem gradusa hozta volna, az egész gimnáziumnak suffragiumából seniornak tétetett”. Mikor pedig már hatesztendős deák volt, s ekképpen falun való tanulásával együtt tíz esztendeig tanult, 1718-ban, ugyancsak Szentgyörgy napján, „papságra való hivattatása három eklézsiába esvén¬, azok közül az erdővidéki tractus egyik eklézsiáját, Magyarhermányt választotta. Benkő Mihály még ebben az esztendőben megnősült, s feleségül vette Hermányi Dienes Péter esperesnek Judit nevű leányát, akitől 12 gyermeke született. A 12 gyermek közül felnőtt 6 leány és 3 fiú. A lányok közül öt papné lett, a fiúk közül Mihály pap, Sámuel Leydában teológus, miután előzőleg udvarhelyi és enyedi deáksága után az udvarhelyi kollégiumban két évig conrector, egy évig pedig „professzor képebeli hivatalt” viselt (annak fizetése mellett) „vacalván egy évig a professzori cathedra” (Fil. Posth. p. 75.). A harmadik fiú volt Benkő József, aki magáról ezt írja: „Én pedig, Benkő József, aki ezen dolgokat jegyezgetem, minekutána a klasszisokat és Enyeden a deáki kurzust elvégeztem volna, anno 1767. Szentgyörgy-napkor jöttem papnak ide Középajtára, édesatyám helyébe, sőt itt lévén pap Hermányi Péter, nagyatyám is.” (Fil. P. p. 75.)
Benkő Mihály 48 évig volt pap Magyarhermányban, Bardócon és Középajtán s ezalatt 11 évig esperes is. Mikor már nagyon meggyengült, 1766-ban, fiát, Benkő Józsefet a középajtai egyházközség segédlelkésznek hívta az apja mellé. Benkőt bántotta, hogy a meghívás nem volt egyhangú – mert fiatalságára való hivatkozással a hívek közül többen ellene voltak, s azért nem is fogadta el. Eltelt egy év. Akkor az egyházközség megismételte a meghívást. Benkő akkor is habozott; de aztán megsajnálta az apját, aki szeme világát is már csaknem teljesen elvesztette, s nagy lelki tusakodás után mégis engedett a közbizalomnak, s az enyedi deákságot a középajtai papi hivatallal cserélte fel 1767-ben.
Benkő József középajtai papsága alatt, 1767–1787-ig, bámulatos tevékenységet fejtett ki a tudományok terén. Munkássága különösen két tudományágra terjedt ki: a történelemre és a botanikára, vagyis az akkori elnevezés szerint: a füvészetre. A történelem iránt már enyedi deák korában érdeklődött, aminek bizonyságát adta akkor, amikor nagybátyjának, Hermányi Dienes József nagyenyedi tudós papnak, az „ambulans bibliothécá”-nak hagyatékából árverésen, tanárainak és tanulótársainak gúnyos nevetése közben jó pénzért megvásárolt sok elfakult és elrongyolódott írást; melyek felkeltették benne hazája történetének szeretetét, s a történelmi okmányok és irományok fáradhatatlan kutatására serkentették. Bizonyos, hogy lelkében ekkor született meg a Transsilvania eszméje, melynek megírása érdekében személyesen kutatta fel az erdélyi nevezetesebb levéltárakat; saját kezűleg másolt le a feltalált okmányokból mintegy négyszáz sűrű ívet, s ötszáznál több levelet váltott egyesekkel. Történelmi kutatásaival egyidejűleg dolgozik állandóan a füvészet terén, s gyűjti az adatokat erdélyi Flórájához, s evégett néhány év alatt bejárja „maga megerőltetésével, költségével, ösmeretlen hegyeken, havasokon” Csíkszék, Görgényvidék, Íjegyháza és Nagysink kivételével, egész Erdélyt az Olt és Küküllők völgyeitől kezdve az országnak legnyugatibb határáig, „keresvén a zöldülékeny birodalom javait”; de emellett saját kezével három füvészkertet is állított és rendezett be kis terjedelmű birtokán. Nagy sikerrel tanulmányozta a Linné rendszerét, s azt egy hazánkban felfedezett új növénnyel gazdagította, melyet a külföldi tudósok róla Epilobium Benkőianumnak neveztek el. Ezalatt a téli hónapokban íróasztala mellett görnyed, s folytonosan írogat. Papságának negyedik évében megírja az Erdővidéki Tractus történetét, s még „hét tél és hét nyár nem próbálta ki házaséletét, ” mikor az udvarhelyi kollégium második alapítójának, Kis Gergely professzornak átadja a kollégium történetét, amit Novitius Deák címen írt meg.
Első tudományos munkáját Erdély ismeretlen barlangjairól (Imago specuum Magni Principatus Transsilvaniae admirandarum, hujusque plurima ex parte incognitarum) Harlemben a Harlemi Tudós Társaság adja ki 1774-ben (némelyek szerint 1781-ben; gróf Mikó Imre: Benkő József élete és munkái, 1867. p. 35.) holland nyelven, s Benkőt, „mert nemcsak az ő célja felől, de bebizonyított tudományáról is teljes mértékben meg voltak győződve, s az ő szorgalmától és munkásságától minden üdvöset vártak” (latin eredetiből), a Társaság tagjai közé választja. Fáradságos munkásságának ez az első jutalma és méltánylása – de ez is a külföld részéről!
Milyen jóleshetett ez a szegény falusi tudós papnak, aki már akkor kezdte megismerni honfitársai részéről a közönyt és irigységet! Ennek bizonyítékát adta ugyanebben az időben az a körülmény is, hogy füvészeti tudományával sem rendes fizetéssel járó előadói, sem szaktanári álláshoz nem juthatott. Ugyanis egy jelentésével, melyet az erdélyi főkormányszéknek körlevelére a gyógynövények és ásványvizek felkutatása tárgyában a főkormányszékhez felterjesztett, ez felkérte növénytani tanfolyamokon előadások tartására Szebenben és Brassóban, amely városokban a legtöbb gyógyszertár volt; később pedig kilátásba helyezte rendes vegytani és botanikai tanári tanszéken való alkalmazását a kolozsvári kir. lyceumban. De bármilyen nagy elismerést is fejezett ki a főkormányszék biztatása, mégsem valósult meg egyik terv sem; az előadói hihetőleg azért, mert Benkő papi állásának megtartása mellett csak téli időszakban vállalhatta az előadói tisztet; a rendes tanári pedig azért, mert a lyceumi tanszékre, melynek szervezését három évig húzták-halasztották, nem is pályázott, valószínűleg azon pályázati feltétel miatt, mely a folyamodókat arra kötelezte, hogy Bécsbe menjenek, hogy ott felőlük meggyőződést lehessen szerezni arról, vajon könyv nélkül is képesek-e tudományuk előadására.
A botanika terén ebben az időben kifejtett munkásságának eredménye az Erdély Flórája (Flora Transsilvanica) és a Füvészeti Szikrája (Scintilla botanica); ezeket azonban nem tudta kiadni. A Flóra végképpen elveszett; a Scintilla pedig csak kéziratban maradt meg.
Legnevezetesebb munkája Benkőnek a Transsilvania Generalis, mely Bécsben jelent meg két vaskos kötetben. Kiadója Kurtzböck József cs. és kir. udvari nyomdász, aki Benkőnek ezt a munkáját egyik alkalmazottjának, Kapronczai Ádámnak, Benkő egykori tanulótársának közvetítésével adta ki.
Benkő az erdélyi dolgok rendszeres megírásával, mint az Előszóban maga mondja: „üresen álló helyet foglalt el”, mert az előtte élt írók vagy „csak különálló s magános érdekű tárgyakat írtak meg, vagy inkább érintették a dolgok héját, mint velejét, és senki sem alkotott oly teljes képet az egész ország régi és új állapotáról”, mint ő. Benkőnek nagy hírnevet szerzett ez a történelmi munka nemcsak az egész országban, hanem a külföldön is. A német akadémiákra járó ifjaktól a tanárok Benkőről kérdezősködtek; Erdélynek egyik leggazdagabb református eklézsiája, a tordosi, papjának akarta meghívni, báró Orczy Lőrinc pedig egyik magyarországi birtokára akarta szintén papnak meghívatni, amit azonban a kicsinyeskedő féltékenykedés meghiúsított, mert „régi szokás ellen lett volna az, ha más országi egyházkörből hozatnék oda lelkész”.
Az erkölcsi jutalom és elismerés tehát megvolt. És az anyagi? Mindössze 30 ingyen példány a Transsilvaniából tíz év verejtékes napjainak és álmatlan éjjeleinek díjául!
A Transsilvania Generalis után néhány év múlva, 1781-ben szintén Bécsben és ugyancsak a Kurtzböck kiadásában jelent meg Benkőnek a Milkovia c. egyháztörténelmi műve (Milcovia, sive antiqui episcopatus Milcoviensis per terran Transsilvanican... explanatio) az 5-ik század elejétől a 6-ik század közepéig fennállott milkoviai püspökségről „a magyar egyháztörténelmi irodalom terén részletesség, hűség s az eredeti adatok feldolgozása tekintetében addig s azután is sok ideig páratlan monographia”, melyben „a minden könyvtártól és okmánygyűjteménytől messze lakó falusi pap a feledékenység sírjából ássa ki, s éveken át költséges, kedvemésztő fáradsággal mossa tisztára és öltözteti fel tárgyát.” (Szylveszter D. – Prot. Közlöny, 1894. P. 344.)
A Milkovia Benkőnek belső értékre nézve a Transsilvania után nyomban következő örökbecsű műve.
Hazai nyomdában – Szebenben, Hochmeisternél – megjelent első műve a Téli bokréta, melyet a „Szent Írásnak idvességére illatozó virágaiból” kötött prédikációba Tornya Borbála úrasszonynak, Nagyajtai Cserei Miklós házastársának temetésekor, 1777-ben. Középajtai papsága alatt írta meg a Transsilvania Specialis-t, az erdélyi három nemzet viszonyait ismertető művét, két kötetre tervezve s remélte, hogy jóakaróinak rövid időn belül azzal is „udvarolhat”. Bécsben akarta kiadni s el is küldötte oda, de utólagos kiegészítések és módosítások végett visszavette, pedig tudta, hogy ezt a munkát az érdeklődők „erősen várják”. Ennek a munkának kiadása igen sok gondot okozott Benkőnek. Mert nehéz sorban élt. Terhes, nyolc gyermekkel megáldott családja fenntartásáról kellett gondoskodnia. Munkáihoz az adatok összegyűjtése is levelezések és személyes utánjárások útján sok költségébe került. Kénytelen volt ezért a Transsilvania Specialis kiadása céljából segélyért folyamodni a császári udvarhoz. Azonban az erdélyi főkormányszék nem javasolta a segélyt. Így e munka nyomtatása csak megkezdődött, de hamarosan félbeszakadt, s Benkőnek ez a nagy fáradsággal megírt és átdolgozott munkája kiadatlan maradt, sőt eredeti kézirata is elveszett. Szerencsére többen lemásolták volt, s így néhány másolati példánya fennmaradt. (Egy ilyen példány a székelyudvarhelyi ref. kollégium könyvtárában is van, melyet gróf Gyulai Sámuel másoltatott le 1836-ban. Mikó nem tesz említést erről.)
E sikertelenség után s talán annak hatása következtében, visszatér Benkő a botanikához, s a már részben régóta készen levő Flora Transsilvanica-t szándékozik kiadni. Segedelemért most is a császári udvarhoz folyamodik azzal az indokolással, hogy ő „az erdélyi növényekről szóló, régóta óhajtott, de még senkitől meg nem írt növénykönyvet szándékszik kiadni, mely a szükséges orvosi és gazdasági jegyzetekkel el van látva”; de csekély jövedelme és tűzvész okozta anyagi romlása miatt ilyen drága könyvet nem képes kiadni; „térdre borulva könyörög azért a Felség azon kegyelméért, hogy célja elérésében gyámolítsa, s ekképpen a közös haza javát e téren is mozdítsa elő.” (Mikó, p. 277–8.) Az erdélyi főkormányszék 300 Ft segélyre ajánlotta Benkőt. Az udvar válasza az volt, hogy a főkormányszék „illő jutalom megadhatása végett” terjesszen fel a munkából egy részt, melyből annak hasznos voltát meg lehet ítélni. Így látszik, ez a feltételes elintézés útját szegte a munka kiadásának, melynek kézirata is elveszett.
Ebben az időben (1782) született meg Benkő lelkében az Erdélyi Históriás Szekrény eszméje, melyben latin és magyar scriptumoknak kritikai jegyzetekkel kísért kiadását vette tervbe évenként egy-egy kötettel. Kiadása felől tárgyalásokat folytatott; de a munka nyomatása meg sem kezdődött. (Mikó szerint a Mike Sándor gyűjteményében van belőle kézirat.)
1783-ból való a Baróti Béthel c. templomszentelő beszéde. (Saját kezűleg írt becses unikum. Mikó szerint a Mike S. gyűjteményében.) 1784-ből a Hora-féle felkelés leírása (kézirata elveszett), továbbá a Báthory Kristóf erdélyi vajdáról szóló kézirati műve. (Mikó szerint a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Jankovich-féle gyűjteményben). 1785-ből az Erdélyi román nemzet képe (nyomtatásban csak egy ív jelent meg belőle), továbbá Fogarasi Pap József marosvásárhelyi tanár felett tartott verses beszéde: „Olcsó érceket arannyá változtató, sőt Fogarasból leghíresebb aranyat csináló erdélyi magyar alkimista; azaz tiszteletes és főtudós, philosophiae professzor és doctor Fogarasi Pap József” címen. (Kolozsvárt jelent meg.)
Az 1787. év végzetesen fordulópontot képez a Benkő életében és irodalmi munkásságában. Az erdélyi református egyházi főconsistorium Benkő Józsefet báró Dániel István főgondnok ajánlatára és ösztönzésére a székelyudvarhelyi kollégiumhoz nevezte ki teológiai tanárnak az elhalt Kis Gergely tanár utódjául. Benkő ezt a kinevezést nem kereste; de alázattal meghajolt a rendelkezés előtt, inkább a Dániel István főgondnok iránt való tiszteletből, akitől azt az izenetet vette, hogy „szeme elé ne kerüljön, ha professzornak el nem megy”. Hosszas tusakodás után – mintha érezte volna, hogy ez a változás tragikus fordulata lesz amúgy is sok küzdelemmel és bajjal járó életének –, középajtai papi állásáról lemondva csak két nagyobbik fiával költözött Székelyudvarhelyre, s feleségét kisebb gyermekeivel középajtai birtokán hagyta. Híre megelőzte, s nagy tudománya bizalmat keltett iránta felebbvalóiban s tiszteletet és szeretetet tanítványaiban. Az alma mater falain belül és kívül hozsannával fogadták Benkőt. Csak tanártársa, Z. Bodola Sámuel, a későbbi püspök, aki több évet töltött külföldi egyetemeken, nem szívlelte a domidoctus pap hírét, s ez az idegenkedés a Benkő irodalmi sikerei miatt rövid idő alatt féltékenységgé, irigységgé és ellenségeskedéssé fajult, különösen a báró Dániel István halála után, amikor Benkő ellen megkezdődött a nyilvános izgatás.
Ennek során tanítványai is elfordultak tőle, sőt akadtak azok között olyanok is, akik Benkőt – nem minden felsőbb biztatás nélkül – a Hermányi Dienes József kompilátorának nevezték. A tanulók gyarlóságaiért is Benkőt vádolták meg hivatalosan, sőt egy alkalommal a kollégiumban kiütött tűz miatt is őt hibáztatták, pedig abban az időben még a városon sem tartózkodott. Emiatt elkedvetlenedett, s kötelességeit sem végezte úgy, ahogy állása megkövetelte. A sok izgalom miatt lelki egyensúlyát elveszítette, s az italban keresett megnyugvást. Ezért alig kétévi szolgálata után, 1789 tavaszán tanári állásáról az egyházi főtanács rendeletére le kellett mondania, s helyét Z. Sebess János professzornak átadni. Hazaköltözött középajtai birtokára.
Benkőre nézve ez a változás anyagilag is megrendítő csapással járt, mert hivatal nélkül maradt, és így csak a saját birtokának jövedelmére kellett szorítkoznia, ami pedig alig volt elegendő családjának szűkös eltartására, nemhogy abból munkáinak kiadására is telt volna. Könyörög is az egyházi főtanácshoz, hogy az iskolai év végéig – mert tanári állását tavasszal kellett elhagynia – „romlásának gyámolításául” adják ki a visszatartott tanári fizetést s a gyermekei taníttatására a gróf Székely Lászlóné Toroczkai Zsuzsannától adományozott stipendiuma „ne essék ki a Főtanács könyörülő szívéből”, s azért is esedezik, hogy engedtessék meg, hogy az ellene való vádakra, mihelyt elköltözhetik, „csendességgel, titkos formán és vallásának megbecsülésével” magát igazolhassa. Megvallatja azt vele a jó lelkiismeret, hogy sokat hibázott, de azokra vitték őt minden szokása ellenére rosszakaróinak munkái. Akárki megítélheti, hogy környülállásai mennyi szégyennel és bánattal borították el. De reménység nélkül valóvá mégsem lett. Reménységének erősítésére és vigasztalására rendelte az isteni irgalmasság a főtanácsnak hozzá való különös kegyelmességét, mely a főtanácsnak utoljára hozzá írni méltóztatott leveléből is valóban kitetszik. Megnyugodott azért háládatos indulattal a főtanács rendelésében, s bölcs tanácsa szerint szegény s tízgyermekű terhes házához, Középajtára telepedett vissza. (Mikó p. 295–6.)
Hazaköltözése után megindító szavakkal ecseteli nyomorúságos helyzetét a főtanácshoz intézett kérésében, mellyel tanári nyugdíjáért folyamodik, hogy a főtanács ezzel emelje fel terhes helyzetéből, s hozza új életre, s a munkálkodásra tegye mindinkább alkalmatossá, atyaiképpen tekintve abban a hazára kiterjedő hasznocskát is. Ha bizonyos lehet penziójának mennyiségéről és állandóságáról, úgy azokba a foglalatosságokba kezd újból belemerülni, melyeket csaknem gyermekségétől fogva szedegetett sok utazással, fáradsággal és költéssel s háza népének gyakorta való megszűkítésével is. (Mikó, p. 297.)
Az egyházi főtanács évi 150 Ft nyugdíjat állapított meg részére, s egyúttal intézkedett az udvarhelyi kollégium által „eltartott” fizetésének kiadására nézve is. De Benkőnek a penzió mellett is állandóan nagy nyomorúsággal kellett küzdenie, úgyhogy a sok gyötrődés sokszor a kétségbeesés szélére vitte. Csak tudásszomja és tudománykedvelése nem csökkent. Középajtára való visszavonulása után adta ki az Erdélyi Diaetákról írott művét (Diaetae, sive rectius Comitia Transsilvanica eorumque decreta... Szeben, Hochmeisternél, 1791), továbbá a Székely Nemzet politikai történetét (Imago inclytae in Transsilvania Nationis Siculicae Politicohistoria – Kolozsvár és Szeben, 1791), úgyszintén a Középajtai dohány c. munkáját (Kolozsvár és Szeben, 1791).
S ugyancsak középajtai visszavonultsága alatt adta ki a Bethlen Farkas Históriájának VI. kötetét (1793), melynek V. kötetét székelyudvarhelyi tanárkodása alatt adta volt ki (1789).
Hivatali állás nélküli, kétségbeejtő helyzete négy évig tartott. Ekkor újból feléje fordult a szerencse. A köpeci egyházközség hívta meg papjául. Benkő okulva szomorú tapasztalatain, a kitüntető meghívást elfogadta; de csak akkor, mikor az egyházi főtanács biztosította arról, hogy nyugdíja megmarad, s hogy akarata ellen arról az állásról el nem mozdíthatják. Hat évig volt köpeci pap. Anyagi helyzete az előzőhöz képest sokat javult, mégis állandóan panaszkodott a főtanácshoz intézett kéréseiben, mivel sok kicsinyeskedéssel és irigységgel kellett állandóan küzdenie. Mikor hátralékos kétévi nyugdíjának kifizetéséért esedezik, ezeket írja:... „A méltóságos Főkonsistorium kegyes válaszára elvállaltam a köpeczi papságot; az hol igaz, hogy magamnak s terhes házamnak kenyere vagyon, de látja az Isten, hogy sem öltözetünkre, sem egyéb sokféle szükségeinkre jövedelmünk nincsen; minden nap szűkölködöm, úgy hogy minden naponként fejem füsti mégyen fel, miképpen folytassam hivatalomat és miképpen használhassak az hazának sok írásbeli gyűjteményeimből, melyeknek megszerzésére fordítottam egész életembeli keresetemnek nagyobb részét; kiváltképpen, hogy kényteleníttettem igen terhesen meg is adósodni, a múlt, igen szűk esztendőkben, vévén a drága búzának köblit sok személyeinkre tizennégy s több forintokkal is. ” (Mikó, p. 306.) Kitér régi rágalmazóira is, akikről így nyilatkozik: „Akármint fessenek is engemet a meg nem szűnhető rosszakarók, legyenek védelmem gyanánt szintén másfélszáz árkusból álló írásaim, melyekben a haza históriájára tartozó sarkalatos dolgok vannak” (Mikó, p. 307.).
Köpeci papsága alatt érte az egyetlen kitüntetés és anyagi jutalmazás a császári udvar részéről. Ezt a Középajtai Szkumpia, vagy esmeretes nevén ecetfa és annak kordoványkészítésre való haszna című kis munkájával érte el 1796-ban. A szkumpia feltalálása gazdasági szempontból igen jelentékeny körülmény volt, mert addig a kordovánbőr készítéséhez szükséges anyagot az akkori Romániából hozták be az iparosok. Benkő kimutatta, hogy az ő találmánya révén, ha az ecetfát megfelelő mennyiségben fogják termelni, az országban legalább tízezer tallér marad benn, amit addig az anyag behozatalára kiadtak. Az erdélyi főkormányszék a törvényhatóságok figyelmét felhívta az ecetfa termelésére, s Benkőnek az e tárgyban bemutatott értekezését a császári udvar engedélye alapján kinyomatta, s a törvényhatóságoknak ingyenes kiosztás végett megküldötte, s egyúttal az udvartól adományozott és „20 aranyat nyomó érmet” Benkőnek a legfelső elismerés mellett kézbesítette.
Köpeci papsága mindössze hat évig tartott, s ebből is a két utolsó évet az egyházközség híveivel való meghasonlása keserítette meg. Ivásszenvedélye elragadta, s nem volt képes magának parancsolni. Egy vasárnapi istentisztelet alkalmával oly erőtlenséggel végezte kötelességét, hogy csak nagy nehezen tudott leszállni a szószékről, s hallgatói vitték ki a templomból. Emiatt nagy felháborodás keletkezett az eklézsiában. Gyűlést tartottak, s annak határozatából egy küldöttség arra kérte, hogy mivel papi kötelességeit sok erőtlensége miatt nem képes végezni, vagy vonuljon vissza attól teljesen, vagy egyezzék bele, hogy az eklézsia melléje káplánt hozhasson. Benkő másnapra ígérte a választ, s akkor a nála ismét megjelent küldöttségnek írásbeli reverzálist adott, melyben kötelezte magát, hogy „míg a köpeczi szent eklézsiában a papi hivatalt viseli, sem az eklézsiában, sem azon kívül csak egy pohár részegítő italt is bé nem veszen, amit ha meg nem áll, hatalmában lesz az eklézsiának őt azonnal a maga házához küldeni” (Mikó, p. 147–8.), s egyúttal felhatalmazta az eklézsiát arra, hogy a papi jövedelem felére azonnal káplánt hozhasson. Azonban, mikor ennek a megegyezésnek végrehajtására került a sor, Benkő vonakodott, s azt hozta fel, hogy a reverzálist, mely különben is csak „primum formulare” volt, erőszakkal csikarták ki tőle, s így hivatalos jelleggel nem is bírhat az. De amikor a káplántartás ügyében az eklézsia tagjait meghallgatták, ezeknek többsége Benkő ellen döntött. Az így elmérgesedett helyzetnek Abacs János püspök vetett véget, kinevezvén káplánnak „a fél papi fizetésnél valamivel többecske javadalomra” Székely Mártont, s Benkőt erőtlensége miatt fél fizetéssel s főconsistorium útján nyugalomba helyeztette. Benkő most ismét a középajtai kis birtokán talált menedéket (1799). De birtoka alig adta meg a mindennapi kenyeret. Hazaköltözése után két év múlva „a Székelyföldön fellépett marhavész és terméketlenség anyagilag teljesen tönkretette, amihez hozzájárult öregségére épített házának leégése is. De ez sem volt elég. A keserűség poharát ki kellett ürítenie teljesen. A köpeci eklézsia tagjai panaszt adtak be ellene tiltott esketések miatt a zsinathoz, mely Benkőt 1801-ben, a Felvincen tartott ülésén a fél fizetéstől is megfosztotta, és minden papi tevékenységtől eltiltotta. ” (Mikó. p. 330.)
A tiltott esketések a főkormányzószéknek is tudomására jutottak, s a főkormányzószék Benkőt különösen azért, mert nemcsak reformátusokat, hanem más felekezetűeket is összeesketett, közkereset alá vétette, s a megtartott tárgyalás rendjén a miklósvárfiúi törvényszék kétévi szamosújvári fogságra ítélte (1803). Az ítélet fellebbezés folytán a kir. táblához került, mely az ítéletet pénzbírságra és kemény feddésre változtatta (1804), azzal a hozzáadással, hogy „ha a vádlott továbbra is oly törvénytelen cselekedetekkel magát bűnössé teszi, az érezhetőbb és terhelőbb büntetést el nem kerüli. ” (Mikó, p. 178.) A pénzbírságot valószínűleg a Benkő jóakarói – ezek között táblabírák is – fizették ki. Ez az ügy még le sem járt, máris újabb panaszokkal keresték meg a főkormányzószéket a r. kat. püspök, a brassói városi tanács és az erdélyi főhadvezetőség. Benkőt ismét közkereset alá vették, de most tisztázta magát, miután bebizonyította, hogy valaki az ő nevével visszaélt.
Ezeknek az ő sajnálatos esketési ténykedéseinek fő oka minden bizonnyal a Benkő súlyos anyagi helyzetében keresendő, mert hivatala már nem volt, s tanári nyugdíját is egy időre beszüntették. Legalább erre mutat az a körülmény, hogy nyugdíja folyósításáért az egyházi főtanácshoz folyamodott. Ez alkalommal az ellene felhozott vádakkal szemben magát igazolni is igyekezett. „Méltóztatott Nagyságtok – írja a kérésében – engemet olyanképpen meginteni, hogy ne copulálgatnék; jobb volna pensiómmal élnem. Látja Isten, híven megfogadtam a Kegyelmes intést. Igaz ugyan, hogy azután is fogtanak rám vagy két copulatiót, de nevezetesen egyik iránt a brassói tanács ide a Szék színére küldvén az egyik vallót, egészen elromlott vallástétele és kijött, hogy az én nevem alatt más copulátor adott olyan írást, melyet magam is csak igen nehezen tudtam megmutatni (csak két betűnek vonásából), hogy nem az én írásom. ” (Mikó, p. 337.)
Az egyházi főtanács „méltó tekintetbe vévén a folyamodó elnyomorodott sorsát, előbbeni érdemeire nézve, oly bizodalomnál fogva, hogy a rágalmazó nyelveknek tárgyul való kitételétől ezután jobban is őrizkedik, meghatározta, hogy pensiója azon időkre is, amióta ki nem vette, kiadattassék”. (Mikó, p. 338.)
Ámde fogadalmát, melyet az egyházi főtanácsnak tett, csak három évig tartotta meg. 1808-ban ismét megesketett egy házasulási engedéllyel nem bíró, szabadságolt katonát, amiért a katonai hatóság az egyházi főtanácsnál panaszt emelt. A főtanács közölte, hogy Benkő minden papi ténykedéstől el van tiltva, s csak annyiban függ a főtanácstól, hogy régi érdemeinek jutalmaképpen pensiót adnak neki, legfennebb azzal, ha megfenyegetik, hogy ha a hibás cselekedetekkel fel nem hagy, pensióját is elveszik.
Benkőnek pedig egy dorgáló rendeletet adott, mely így szólt: „Kinek-kinek arról való meggyőződése, hogy a maga cselekedeteire nézve lelkiismerete csendességben vagyon, nagy boldogság! és a jó hírnév egy a legbecsesebb kincsek között! Kegyelmed hasznos munkái által ezen kincsből szép részt nyert vala, és mindaddig, amíg erőtlenségének hibái józan értelmén erőt nem vettenek, hazánknak becsületére volt; de méltán lehet sajnállani, hogy szerzett szépérdemeit helytelen cselekedetei által ottan-ottan nem átallja homályba borítani. Kegyelmed, noha tökéletes nyugodalomba tétetett a papi functiókra nézve, oly szoros értelemben, hogy azoktól egyátaljában el is van tiltva, mégis nem szűnik meg törvénytelen és felsőbb rendelésekkel ellenkező cselekedetei által a kegyelmed ellen való panaszokra okot adni és az által a kegyelmed boldogságáról gondolkozóknak is kedvetlenséget okozni”... „Amidőn arról kegyelmedet keményen megfeddeni köteleztetik egyházi Főtanácsunk, arra inti atyaiképpen, hogy magát az ilyetén papi hivatalt illető kötelességekbe, főképpen amelyek a királyi rendelésekkel meg vannak tiltva, többé avatni ne merészeljen, mivel különben kénteleníttetni fog consistoriumunk a kegyelmed pensiójának, melyet érdemeiért rendelt, elvonatása végett határozni s rendelést tenni, s tart attól consistoriumunk, hogy az effélékért a külső tisztviselők által is oly móddal fog megbüntettetni, mely gyalázatos lenne.” (Mikó, p. 339–340.)
Ennek az intésnek is csak három évig volt foganatja, mert Benkő ellen a r. kat. püspök ismét panaszt emelt a főkormányszéknél kétrendbeli törvénytelen esketés miatt. A panasznak most is közkereset lett a következménye. A miklósvárfiúszéki törvényszék a gyakori visszaesések miatt nagyon súlyos ítéletet hozott. Benkőt – aki a tárgyaláson meg sem jelent – articularis büntetésre s hetenként kétnapi kenyér és vízzel való böjtölésre ítélte. Benkő a büntetéssel szemben védelemmel élt; beismerve, hogy az esketésekkel sokszor hibázott; de azokra nem annyira a nagyon csekély összegű fizetések elvétele ösztönözte, hanem mivel látta, hogy jelentéktelen okok miatt törvényesen meg nem esketett személyek egymással összeállva tisztátalan életet követtek; újszülötteiket elpusztították, némelyek kénytelenek voltak hazájukat is elhagyni és bujdosásra vetemedni. Azért az efféléknek eltávoztatása végett copulálgatott, de nem olyan sokat, mint hírlett. Az is megtörtént, hogy mások az ő neve alatt végeztek esketéseket, s ezekről hamis bizonyítványokat adtak. A mindenható Istennel bizonyítja, hogy sokszor erős esküvésekkel vették őt körül az illetők, hivatkozva saját papjaikra, akik azt mondották, hogy ám lássák, eskettessék össze magukat akárhol. Töredelmesen kérte azért a törvényszéket, hogy fogyatkozásai mellett tekintse meg azt is, hogy nemzetének nem kevésbé használni igyekezett. (Mikó, 190–91).
Erre a védelemre ugyanaz a törvényszék újabb ítéletet hozott, mellyel Benkőt azért, „mert a világi és egyházi büntetések dacára sem szűnt meg hibáit megátalkodva gyakorolni, mint olyant, aki hibáira elmebeli erőtlensége mellett talán a tápláltatására megkívántató javak megszerzése tekintetéből is vetemedik, akinek élete több esztendőkre már ki nem terjedhet, hogy botránkoztató cselekedeteinek további gyakorolhatása meggátoltassék, holtig tartó áristomra ítélte, tartásának és ruházatának kiszolgáltatása mellett.” (Mikó, p. 191.)
Benkő József ekkor már 73 éves volt.
Az ítéletet a főkormányszék azzal adta vissza a törvényszéknek, hogy Benkőnek azt bizonyos idő alatt hirdessék ki, hogy a végrehajtás előtt a törvényes „maradékkal” élhessen. A törvényszék az elintézéssel nem sietett. Az ítélet végrehajtására nem is került sor, mert Benkőt a további gyötrelmektől megváltotta a halál 74 éves korában, 1814. dec. 29-én. Hosszabb betegség nélkül halt meg József nevű fiának karjai között.
Haláláról a vidék papságát az esperes értesítette, de temetésére paptársai közül a helybeli lelkész kivételével egyetlenegy sem jelent meg; annál nagyobb számban vett részt azon a vidéki nemesség. József János helybeli lelkész tartott felette beszédet, melynek alapigéje ez volt: „Jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen”. Egy terebélyes hársfa tövébe temették el. Sírja fölé egyszerű fejfát állítottak ezzel a felírással: „Itt fekszik nagy emlékezetű professzor Benkő József. Anno 1814. Die 29-ik Decembri”. Sírját, ahonnan a családi hársfát kidöntötte az idő, a jólelkű rokonok a fejfával együtt megújították 1857-ben. De, ha nem is az eredeti elgondolás szerint, megvalósult az 1914- re munkába vett terv is. Ugyanis az Erdővidéki Egyházmegye hihetőleg a Rápolthy Károly terve alapján 1914-ben elkészítette a Benkő mellképmását bronzból, a hozzátartozó márványtáblával együtt, a következő felírással: Középajtai Benkő József református pap és tanár, jeles hazai történetíró, a Harlemi Tudós Társaság tagja. 1740–1814. Ezt a mellképet és márványtáblát azonban a világháború miatt csak 1927-ben helyezhették el egy betonból készített síremlékre, melynek költségét, tízezer lejt, a középajtai református hívek adták össze dr. Polonkay Tivadar lelkész buzdítására. Az emlékművet 1927. június 27-én avatták fel, de már nem országos ünnepély keretében, hanem csak az Erdővidéki Egyházmegyének szűkebb körében, amikor az ünnepi beszédet Molnár Imre bardóci lelkész tartotta.
Benkő Józsefnek egész élete tragikus küzdelem. Az egyszerű falusi pap néhány év alatt országos hírű tudós lesz, de harlemi tudós társasági tagsága réven hamar megismerik Németországban is. Elképzelhetetlen kitartással és a sok csalódás mellett is szakadatlanul dolgozik a történelmi és természeti tudományok terén, s az erdélyi honismertetésnek megalapítójává és korának első botanikusává válik. Megbízható feljegyzések szerint 3000-nél több kézirati ívet írogatott össze az akkori primitív íróeszközökkel – éjjelente lúdtollal, faggyúgyertya világa mellett. Nem hiába tört fel lelkéből a panasz, mikor a Transsilvania Specialist átdolgozta, hogy „sokkal serényebben haladhatna mindenben, ha a mi nagyjainktól valahonnan annyi segítséget nyerhetne, hogy »író emberre« esztendőnként bár 30 frtot fordíthatna, mert már magától nem telik tovább az írogatásra.¬ (Mikó, p. 75.)
Talán hasonló anyagi helyzetben és hasonló viszonyok között sem előtte, sem utána egyetlen magyar író sem dolgozott többet, mint Benkő József. Munkáival nagy hírnevet, sok elismerést szerez; de a legnagyobb sikerek mellett is anyagi gondokkal küzd folytonosan, úgyhogy valóban csodálatra méltó az a kitartás, mellyel az anyagi gondokon felülemelkedve képes legyőzni az akadályokat, hogy ezek minden elkeserítő és lenyűgöző hatásuk mellett sem képesek megtörni lelki erejét s bilincsbe verni alkotásra kész akaratát.
Kereken húsz esztendőt vesz fel tudományos pályájából ez a küzdelem, fényes, de inkább csak erkölcsi eredményekkel. Mert ennek a húsz évnek elteltével, mintha kiélte volna a lelke magát, megtört s azóta folytonosan lefelé haladt arról a magaslatról, ahová csak az igazi zseniális tehetségek képesek feljutni. Udvarhelyi tanársága volt e szerencsétlenségének kezdete.
Akkor roppant össze a közvetlenül tapasztalt kicsinyes irigykedések, féltékenységek, majd a rosszakaratú, alattomos és nyílt támadások miatt, amelyek tanártársai részéről érték, s lelki egyensúlyát elveszítve többé semmiféle fogadkozás mellett sem volt képes visszatérni a rendes kerékvágásba; hanem állandóan sodródott a lejtőn lefelé megszerzett jó hírnevének romlására, mialatt még mindig kitűnő lángelméjének apró felvillanásaival többé alig tudott elismerésre méltó eredményeket létrehozni. Hiábavaló volt az egyházi főhatóság segítsége a tanári nyugdíjjal s a köpeci papi állással járó egész, majd fél jövedelemmel, az anyagi segítség nem volt képes lelki defektusából meggyógyítani s megmenteni attól, hogy a világi hatóságok a törvényekbe ütköző esketésekért – amiket Benkő jóakaratú keresztényi tévedéseknek tart – a legkonokabb bűnösöket megillető büntetéssel sújtsák, amitől csak a halál váltotta meg.
Bizonyára sok minden gyarlóság elmaradt volna a Benkő életéből a következményekkel együtt, ha tudományos pályája kezdetén képességeinek megfelelő tanári tanszékhez jut a kolozsvári kir. lyceumban, s középajtai papi állásából oda mozdul ki és nem a neki meg nem felelő teológiai tanárságba, vagy ha hazájában, melynek tekintélyét külföldön is emelte, mecénásai akadnak, s tudományos munkássága támogatókra és nem gáncsolókra talál, sokszor kicsinyeskedő és féltékenységből származó okok miatt. Mert munkáinak jórészt csak ingyen kiadói voltak, s az egyházi főtanács kegyelméből nyert csekély nyugdíján kívül semmi jutalomban nem részesült, sem semmiféle anyagi támogatásban a 20 aranyat érő emlékérmen kívül, amit a Középajtai Szkumpiaért a császári udvartól kapott.
Ha több méltánylásra talál, akkor a saját kiadásában megjelent munkáinak s azoknak, amelyek kéziratban maradtak meg, vagy később elvesztek, jövedelméből nyugdíja és papi fizetése mellett biztosíthatta volna terhes családjának megélhetését, s tudományos foglalkozását nem csökkenő mértékben állandóan folytathatta volna gondtalanul.
Mert Benkő a sok csalódás és nyomorúságos helyzete mellett is úgy köpeci papsága alatt, mint azután, ahogy középajtai birtokára visszavonult, mindig dolgozott, s kisebb lélegzetű munkáit, amelyeknek keletkezési idejét sem lehet tudni, s amelyeknek később kéziratai is elvesztek – mint a Székely Lakodalom, A Székelyek nemességéről, Az erdélyi nemesekről című műveit s Önéletrajzát valószínűleg életének hanyatló éveiben írta, s nem minden önérzet nélkül hivatkozott vádlóival szemben 1803-ban „újabb munkálkodására”, és állította, hogy „ha hirtelen meghalna is, újabb kész művei bizonyítani fognák meg nem szűnő fáradozásait”. Adatgyűjteményét folytonosan szaporította; utolsó éveiben is tanult; egy török fogságból hazakerült barátjától kapott nyelvtanból öregségében megtanulta a török nyelvet, s Erdély Flóráján haláláig dolgozott.
Ki nem adott műveit és óriási szorgalommal, személyes utánjárással, sok ezer levél megírásával összegyűjtött históriai adatait emlékérmével együtt a nagyenyedi kollégiumnak adta el 700 Ft-ért, ahol azoknak nagy része az 1849-i forradalom alkalmával megsemmisült. Középajtai füvésztelepe már köpeci papsága alatt teljesen tönkrement. Háza a tűz martaléka lett, s utolsó éveire, miután felesége is meghalt (1805), József nevű fiának házához húzódott, s olvasással, írogatással és gyógynövények szedésével foglalkozott, amiket Brassóban adogatott el. Fiánál, aki szintén szegény ember volt, nagyon elnyomorodott állapotban élt (1805–1814). Itt történt meg vele, hogy egy alkalommal egy külföldi utazó látogatta meg. Esős idő volt. Benkő éppen kertészkedett – ahhoz való öltözetben. Mikor az utazó üdvözölte, szomorúan így felelt: „Sajnálom, hogy nem láthatja, akit keresett és akarna látni – Aspecus minuit famam!” (Mikó, p. 194.) Erdélyi főurak többen hívták udvarukba eltartás végett; de falusi magányát, bármilyen nyomorúságos is volt az és függetlenségét nem kívánta semmi kényelemmel felcserélni. Megrázó emberi sors példaképe Benkő József. Száz év kellett ahhoz, hogy azt a méltatlanságot, amiben életében része volt, a kegyeletes megemlékezés felváltsa és hogy kicsiny falujából kisugárzott munkássága, amely fényt vetett hazájára, úgy szülőföldjének, a Székelységnek, mint az egyetemes magyarságnak lelkében is, az őt megillető méltánylásra találjon. Gróf Mikó Imre, Benkő nemes lelkű és tárgyilagos életrajzírója a róla való megemlékezést ezekkel a szavakkal végzi: „Némuljon el sírjánál a zaj; kortársainak, akik őt félreismerték s gyöngeségeiért nagy érdemeit elismerni vonakodtak, utódai zarándokoljanak sírjához, kérjenek engesztelő bocsánatot megbántott emlékezetétől! A sár és kő, melyeket rövidlátás és irigység rádobált; a tövis és tőr, melyeknek szúrásával végzetes balsorsa szívét kétségbeesésig vitte, váljanak az ő emlékkövévé, s őrizzék e földön emez egyszerű férfiúnak a halhatatlanság honába szállt szellemalakja emlékét, míg a nemzet gondoskodó figyel me neki is érdemlett oszlopot emelend.” (Mikó, p. 235–6.)
Az óhajtás beteljesedett. A sár és kő, a tövis és tőr a Benkő emlékkövévé váltak, s őrzik az ő halhatatlanság honába szállott szellemalakjának emlékét.