nyomtat

megoszt

Erdélyi csillagok
KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)
Előszó

Előszó

Az Erdélyi Helikon íróinak tizedik baráti találkozója emléké re jelentette meg az Erdélyi Szépmíves Céh az „Erdélyi csillagok” című kötetét. A kötetet a marosvécsi írótalálkozók házigazdájának, Kemény János bárónak ajánlotta előszavában Bánffy Miklós gróf. Az említett mágnások rangjelzője helyett jobban találna az a meghatározás, hogy a novellákat s regényeket író Kemény Jánosnak, az erdélyi magyar irodalom és művészet mecénásának áldozatos tevékenysége előtt tisztelgett az egész helikoni íróközösség nevében Bánffy Miklós, aki Kisbán Miklós néven hármaskönyvet írt az erdélyi arisztokráciáról, drámát a hunok királyáról, valamint illusztrációkat rajzolt Tamási Ábel-trilógiájához.

A könyv arra vállalkozott, ami alcímében is megfogalmazódott: arcokat villant fel Erdély szellemi múltjából. Szinte találomra teszi ezt, s nyugodt lelkiismerettel teheti is, hiszen olyan gazdag kiemelkedő szellemi munkásokban ez a tájegység, hogy mindig teli hálót emel ki az, aki ebből a közegből merít. Régies szóval kalászatnak is nevezhetnénk a kötetet. A szerkesztő a mezőn virágot gyűjtő embert utánozva, szinte találomra választotta ki a kötetben szereplő jeleseinket a gazdag kínálatból. Az ilyen módon kötött koszorút nyújtotta át Bánffy Miklós előszavában Kemény Jánosnak s rajta keresztül az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó vállalat olvasóinak.

Felmerülhet a kérdés, mi tette szükségessé és indokolttá a kötet megjelenését.

A kisebbségi sorba juttatott erdélyi magyarságnak akart erőt adni a politikai helyzetéből adódó mindennapi életében előforduló hátrányok elviseléséhez és például szolgálni egy olyan magatartáshoz, mely a nagy szellemi elődök személyiségein és életművein alapszik. Ők az igazi erdélyi csillagok, akik az erdélyi horizonton tündökölnek, akik Kovács László megfogalmazásában „őrködnek felettünk akkor is, ha gondjainkban, jelenünk hajszái közt elfelejtünk fölnézni.”

Pedig időnként igazán fel lehetne és fel kellene nézni reájuk, felidézni a közismerteket és felfedezni a kevésbé ismerteket. Hiszen nekik köszönhető, hogy voltak Erdélynek felfele ívelő időszakai is, „aranykora” és önálló nemzeti fejedelmei. Földrajzi kicsinysége ellenére szellemi óriásokat adhatott a magyar és az egyetemes művelődéstörténetnek, a tudományosságnak, s lehetett, ha történetiségében nem is mindig, de kulturális szempontból a mindenkori Európa szerves és egyenrangú része.

Mindez a hely szellemiségének köszönhető, mely Bánffy Miklós megfogalmazása szerint „Erdély ősi szelleme... a mai időkhöz idomulva, mely egykor az egész világon elsőnek hirdette a vallásszabadságot. A megértés, a türelmesség, a kölcsönös szeretet. Azt kutatja, ami összetart, nem ami széjjelválaszt. Egyetlen szempontot ismer csupán, a művészet önzetlen szolgálatát. Ez a szellem, faji vagy világnézeti különbségek fölött átnyúlva, egybefogott mindenkit... És e szellem ma is fönnáll közöttünk.”

Ez az erdélyi szellem – az „esprit transsylvain” – pedig nem lehet más, mint ami egyetlen közös nevezőt teremtett az itt élő népeknek és kultúráknak: a transzilvanizmus.

Európa térképét tanulmányozva szembeötlő Közép-Európa, a Kárpát-medence s ezen belül is Erdély jellegzetes földrajzi képe. Ez a táj azonban nemcsak földrajziságában, hanem történetiségében és kulturális életének kiformálódásában is egyedi. Földrajzi zártsága, történelmi sorsa, életformát, stílust, hagyományt alakító képessége magyarázhatja meg csak azt a különleges összhangot, mely e tájnak és az itt élő ember lelkületének összecsengésében megnyilvánul.

Ez alakított ki egy jellemző és csak erre a tájra, erre a vidékre jellemző speciális regionalizmust, a transzilvanizmust. Ez tükröződik az erdélyi ember és az őt körülvevő világ viszonyát kifejező kultúrában is.

A transzilvanizmusra egyaránt jellemző az általánosság és az egyediség. Általános, hiszen Erdély is Európa része, az európai kultúrkör stílusvilágainak és eszmerendszereinek kereszttüzében, de mégis egyedi, mert szellemisége az általános stílusok és eszmék saját képmására való formálásában sajátságos, mással össze nem téveszthető vonásokat alakított ki.

Történelmét, művészetét nemcsak azok a népek alakították, melyek hegy-völgyeit meglakták. Hatott rá a szomszéd népek művészete is, a török, a német és a román világ, a távoli, de szellemiségében mégis oly közel került Hollandia, Itália, Párizs és általában Európa művészi vérkeringése. A különböző korszakok stílusai, ízlései, szellemi mozgalmai e tájra jellemző egyéni ízt felvéve alakultak át sajátos erdélyi gótikává, zománcművészetté, vagy akár szombatos vallássá.

Nemcsak stílusokban, hanem művészekben, alkotókban, gondolkodókban is egyéniségeket tudott teremteni. A Kolozsvári testvérek, a Bethlen Miklósok, a Bolyaiak, az Apáczai Csere Jánosok, a Tótfalusi Kis Miklósok, a Kőrösi Csoma Sándorok, az Apor Péterek, a Mikes Kelemenek, a Pázmány Péterek és immár korunkban is: a Kós Károlyok személyében.

Gyakorta használt kifejezés: Erdély Kelet Svájca. Nemcsak hegyvidékeinek természeti szépségeiben, nemcsak az egymás mellett élő különböző népeinek évszázados együttélés folytán jelen levő történelmi hagyományaiban, de abban is, hogy mindkét föld a vallásszabadság klasszikus terrénuma volt. Erdélyben az 1568-as tordai országgyűlés kimondta, hogy vallása miatt senkit se üldözzenek. Ha a középkori Európa antiszemitizmustól tombolt, vagy a Szent Bertalan-éjek szégyenétől pirult, mindenkor Erdély volt az a kis sziget, ahová bizalommal és a lélek békéjének megnyugtató tudatával menekülhettek az üldözöttek. A három nemzet unióján kívül és a vallásháborúk idején kimondott vallási tolerancia mellett Erdély alkotmányának újabb fundamentuma lett a négy vallás (a katolikus, a református, a lutheránus és az unitárius) törvénybe iktatott jogegyenlősége.  

Erdély kultúrközponttá vált, négy református és egy unitárius felsőfokú intézet működött, majd 1581-ben Báthori István jóvoltából jezsuita akadémia is alakult Kolozsvárt. A magyar szellemi élet központja Kolozsvár és a fejedelmi székhely, Gyulafehérvár lett. Amikor Magyarországon még a latin volt a hivatalos nyelv, akkor a protestáns Erdély iskoláiból magyar szó hallatszott. Előtérbe került az anyanyelvi oktatás művelése és az anyanyelvi műveltség megteremtése. Korukat messze megelőzve léptek fel Erdélyben olyan európai látókörű szellemi munkások, mint Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Hell Miksa, Baróti Szabó Dávid, Benkő József, Bod Péter, Kénosi Tőzsér János, Cordines Dániel, Aranka György, Méhes Sámuel, Bolyai Farkas és János, Köteles Sámuel, Herepei Ádám és Sipos Pál.

A transzilvanizmus történeti fejlődésében világosan külön kell választanunk, és meg kell különböztetnünk két korszakot. A régi erdélyiséget, amely az erdélyi fejedelemség megszületésétől és az új transzilvanizmust, mely az impériumváltozástól kezdődik. Az önálló, autonóm Erdély három nemzet fogalma, melyen a magyarokat, a székelyeket és a szászokat értették, közjogi fogalomból etnikai értelművé alakult, amelyen a magyarokat, a románokat és a szászokat említették. Az impériumváltozás után az erdélyi magyarság kisebbséggé lett. Az erdélyi három nemzet fogalmából kirekesztett románság pedig államalkotó nemzetté vált. Ilyen körülmények között szükség volt egy olyan ideológia, egy olyan eszmerendszer megteremtésére, amelynek segítségével a kisebbségivé vált magyarság megtalálhatta a maga helyét és szerepét a Románia részévé vált Erdélyben. Erre a célra bizonyult alkalmasnak a transzilvanizmus addig is meglévő eszméje, átformálva az adott kor viszonyaihoz.

A túlnyomórészt kulturális töltetű eszme megegyezésre, mai divatos szóval – konszenzusra épült. Tiszteletben tartotta az állami politika irányvonalát, a kezdeti kísérletek után lemondott az autonómia megvalósításáról és követeléséről is. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy Erdély sajátos fejlődésének folytonosságát saját korára is kiterjessze. Az új transzilvanista szemlélet legkövetkezetesebb képviselőjének Kós Károlyt szokták tekinteni. Műveiben fellelhető, belőlük kiérződő szemléletét – amelyet ő maga elméletként soha nem dolgozott ki – így lehetne megfogalmazni: az erdélyi tudat azon népek tudata, amelyek egy meghatározott, zárt földrajzi egységben – Erdélyben – közös történelmi együttélés és sajátos fejlődés során, egyedi karakterük megtartása mellett vettek fel egy olyan, mindegyikre jellemző, azonos vonást, amely végül egy speciális, csak ezekre jellemző gondolkodásmódot alakított ki.

Az azonosságtudat folytonosságát hirdető, újrafogalmazott eszme terjesztéséhez megfelelő intézményekre volt szükség.

Az a történelmi szükség és kényszer, amely megteremtette az új transzilvanizmust, létrehozta két legfontosabb intézményét, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó vállalatot és az Erdélyi Helikon folyóiratot, valamint a Helikon Marosvécsen, Kemény János kastélyában összeülő irodalmi parlamentjét.

Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadóvállalata nemcsak azt tette lehetővé, hogy az erdélyi írók 20és költők jelentős része biztos kenyérkeresethez juthasson, hanem azt is, hogy az olvasók valódi erdélyi műveket olvashassanak, melyek tartalmukban és eszmei mondanivalójukban át vannak itatódva a transzilván felfogással. Ez a megállapítás különösen a történelmi tárgyú regényekre érvényes.

A történeti Erdély „liberális” hagyományainak felelevenítésekor a toleranciára, a vallási türelemre és a lelkiismereti szabadságra, a szabadelvűség erdélyi örökségére és a történelmi sorsközösségre hivatkoztak.

„Európaiság sugározzon ki az erdélyi népek műveltségi életéből!” – kiáltott fel Jékely Zoltán. A transzilvanizmus és az európaiság között, illetve Erdély és Európa között nem volt nagy távolság, hiszen ez az eszmeiség nyitott volt a külvilág felé. Ahogyan Áprily Lajos is megfogalmazta az Erdélyi Helikon beköszöntőjében: „Erdélyisége világ-figyelő tető, nem szemhatár-szűkítő provincializmus.” Ezt a tetőgondolatot fejtette ki Kuncz Aladár is az „Erdély az én hazám” című esszéjében: „Erdélyből kell kiindulnunk, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz.”

Az európaiság, a tolerancia, a humánum örök emberi értékein álló helikonisták azért írták, szerkesztették és adták ki az erdélyi csillagokat felvonultató és felmutató esszékötetüket, hogy bizonyíthassák mindenki előtt: igenis éltek és dolgoztak Erdélyben olyanok, akik ilyen eszméket vallottak, példa erre életük és munkásságuk.

Ezt a nemes vállalkozást folytatták 1942-ben, amikor megjelentették az „Erdélyi csillagok” második kötetét, melyet a szerkesztő, Kovács László látott el előszóval.

A második kötet megjelenésekor már nem minden erdélyi magyar lelkén feküdt a megalázottság és a reménytelenség érzése. A kötet írói és összeállítói azonban, mint a történelmi Erdélyben gondolkodók, nem voltak és nem lehettek elégedettek szűkebb hazájuk azon állapotával, mely Cs. Szabó László megfogalmazásában „kétfelé hasadt, mint Báthory András homloka a fejszecsapástól”.

A megváltozott történelmi viszonyok között miért volt szükség ismét Erdély csillagaihoz fordulni? Erre válaszol az előszóban Kovács László. „Ma egyén és nemzet egyaránt a múltjára kíváncsi. Mindenki származást kutat. Mi is ezt tesszük, amikor értük megyünk a múltba. Ezek a megidézett szellemek a mi őseink. Származási okmányainkat ők hozzák életük és műveik lapjaiban. Ha valaki őseinkre kíváncsi, vagy jogunkat firtatja e földön, őket nézze meg. Vagy ha éppen nemeslevelünkre kíváncsi, és rangunkat vizsgálja, igazán nem tehetünk mást, mint felmutatni rájuk. Van-e ezen kívül más igazi rang és nemesség?”

Sok kritika érte a kötetet és az írásokat is. Való igaz, néha nem a legpontosabbak a számok, az adatok, az idézetek, nem mindegyik írás üti meg az esszé színvonalát. Ezek az írások nem helyettesíthetik a kötetben szereplő személyek életművének tudományos igényű szakmai feldolgozását, művelődés- és irodalomtörténészek általi értő bemutatását. De nem is erre törekedtek, nem ez volt a feladatuk. A kiadásra került két kötetben felsorakoztatott erdélyi csillagot olyanok mutatták be, akik egy közös eszmeiség talaján állva azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy rávezessék olvasóikat arra, miért is fontos egy nemzet történelmének, múltjának, nagyjainak, csillagainak ismerete. „S ha a múltból sokat hoztunk magunkkal, van miből élni a szűk jelenben s a legbizonytalanabbnak látszó jövendőben is.”

Sas Péter