nyomtat

megoszt

Magunk revíziója
MAKKAI SÁNDOR

AZ EGYSÉG ÉRCALAPJA 

 

      Mindnyájan mélyen érezzük és tudjuk, hogy az erdélyi magyar kisebbség élete a társadalmi megszervezkedésen fordul életre vagy halálra. Ez a döntő kérdés, voltaképpen az egyetlen nagy kérdés, melynek megoldása reánk vár, mivel a társadalmi megszervezkedés magába foglalja és önmagából természetesen sugározza ki az összes létkérdések: a gazdasági és kulturális problémák megoldását is.

      Mindenki tudja, hogy a szervezettség egységet jelent. De kevesen és nehezen akarják belátni, hogy az egység nem jelszó, még kevésbé bálvány, mely körül ünnepi táncokat kell lejteni. Az egység szervezett életet, organikus munkaközösséget jelent egyetlen célnak: a nemzeti érték önfenntartásának szolgálatában. Nagyon nehéz ezzel a kérdéssel úgy foglalkozni, hogy többet és mást hozzunk ki belőle, mint amit tizenkét esztendeje folytonosan hallunk. Azért nehéz, mert a köztudat elhatározta, hogy az egység olyan magától értetődő és természetes követelmény, amiről felesleges szót szaporítani.

      De a baj az, hogy ez a természetes és magától értetődő valami ténylegesen nem létezik. Mint jelszó és bálvány, a hírlapi cikkek, beszédek és viták ezreiben szerepel ugyan, de a valóságban még a világos körülírást, az elvi tisztázást, az öntudatos programmálevésnek pedig még a csírába szökkenését is fájdalmasan nélkülözi. Mindenki tudja, hogy ez az a feladat, amit sürgősen és alaposan el kell végezni, de csodálatos módon éppen ez az, amiben elhatározó tettek nem történnek.

      Miért? – Véleményem szerint ennek többféle oka is van. Az egyik az, hogy a magyar nemzet természeténél fogva nem összeálló matéria. Azonban ez a körülmény legyőzhetetlen nehézséget nem állíthat az egység útjába, mert a létparancs, az életszükséglet kemény prése maga segít” összesajtolni a széthúzásában és szétesésében halállal fenyegetett tömegeket. A történelmi idő nem ellenségünk, hanem hatalmas segítőnk ennek a természetbeli fogyatékosságnak legyőzésében. A másik ok a történelmi iskolázatlanság, melynek pótlására tizenkét esztendő tapasztalatai, akármilyen sűrítve adták is évtizedek tanulságait, mégis kevésnek bizonyultak. De a legfőbb ok az öntudatlanság. Nem azt jelenti ez, hogy a kérdés értelmileg nincs még kellően megvilágosodva, hanem azt, hogy a magyarság lelkileg nem érett még meg egy tettekre képes és telített öntudatosságra a saját önfenntartásának kérdésében.

      Ha pedig ez az öntudatosság hiányzik, annak csakis lelkünkbe gyökerezett előítéletek lehetnek az okozói. Olyan makacsul lezárt fogalmak és ítéletek, melyek merev meggyőződésekké kövülve, nem fedik többé a változott valóságot és nem képesek megérteni a tények parancsszavát. Annak a lelki revíziónak, mely ezen a téren feltétlenül szükséges, kétségbeesetten védett régi beidegzések, lustaságok, önzések és érdekek állnak útjában.

      Ismételten hangsúlyozom, hogy a lelki revíziónak mindig az alapmeggyőződésekig kell visszahatolnia. A legmegszokottabb, a legközönségesebb és legkevésbé vitatott fogalmainkat kell újravizsgálnunk és értékelnünk, hogy az élet ütemével megint egy taktusba kerüljünk.

      Ez az igazság a társadalmi élet kérdéseiben különös jelentőséget nyer.

      A társadalmi előítéleteknek olyan különös természetük van, ami miatt ezeket a legveszedelmesebb előítéleteknek kell tartanunk. Itt a baj nem az ítéletek megfogalmazásaiban, nem a szavakban van, hanem a lélek érzéseiben, melyek sohasem vagy már régen nem hangzottak egybe a szavakkal. Röviden: itt hazugságokkal állunk szemben.

      Vannak a társadalmi életnek olyan alapvető fogalmai, melyeket értelmi jelentőségük szerint már régóta nem vont kétségbe senki sem, sőt mindenki vallotta, hirdette őket – szóval. De a lelke, szíve szerint akkor sem értett egyet velük. Igaz, hogy szégyellte az ellenkezőjét kifejezni és szóban nem is fejezte ki, de igazi meggyőződése szerint sohasem fogadta el a nyilvánosan vallott elveket és életgyakorlatában folytonosan meghazudtolta őket.

      Ezeket a társadalmi előítéleteket joggal nevezhetem ezért titkos és titkolt előítéleteknek, melyek úgyszólva a világ közvéleményével ellenkezve, sohasem mertek színt vallani, de annál erősebben kiütköztek az életgyakorlat minden komoly és döntő fordulóján.

      Ezt a szomorú tényt annál inkább hangsúlyoznunk kell, mert a társadalmi előítéletek ellen harcoló embert mindig az a vád éri, hogy nyitott kaput dönget, hogy ami ellen küzd, azt mindenki elítéli és mindenki vele küzd ellenük, hogy amiket hirdet, azt felesleges, esetleg nevetséges is kürtölni, mert mindenki előtt tudott nyilvánvaló és elismert igazságok.

      A társadalmi életben valóban nem a fogalmak és ítéletek szóbeli, kifejezésbeli, egyszóval értelmi revíziója a fontos, hanem a lelkület, a szív revíziója. Lehetséges, hogy a megújult lélek sem tudna magának társadalmi igazságai számára jobb kifejezéseket alkotni a már közismerteknél, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy valósággal önmagát fejezné ki bennük, hazugság nélkül: életet, igazságot öntene azokba a fogalmakba, amelyek azért látszanak annyira elcsépelteknek, mert mindig is üresek voltak, sohasem pergett ki kalászaikból a tettek érett búzája. Frázisok voltak, melyekben nem lüktetett élő emberi szív s nem lehelt belőlük élő lélek.

      Lehet, hogy minden ember jól tudja, mi az igazság, de a kérdés az, hogy valósággal, élete igazságaképpen fogadja-e el és gyakorolja-e?

      Meg vagyok győződve arról, hogy a mi társadalmi életünk megszervezése, tehát egysége éppen attól függ, hogy a jól ismert, folytonosan hallott, régóta hirdetett és külsőleg teljesen el is ismert társadalmi igazságokat vérünkké, lelkünkké tesszük-e, s képesek vagyunk-e életformáló tettekké váltani át?

      Az életünket döntően meghatározó tények parancsszava világos: meg kell semmisítenünk titkos előítéleteinket s tetteinkkel kell utolérnünk a régóta vallott elveket, hogy frázisok és álarcok helyett az élet igazságává legyenek.

      Hogy a dolog közepébe vágjak, felteszem azt a kérdést, amely a társadalmi előítéletek titkos mélyére világít: lelkünk szerint, valósággal, minden hazugság nélkül kit tartunk embernek?

      Ilyen kérdést a nyilvánosan ismert és vallott fogalmak szerint csaknem nevetséges és valószínűleg illetlen dolog feltenni. De a titkos meggyőződések mélységei minden ilyen kérdés feltételénél azért háborognak, vagy legalább is rezzennek fel, mert éles ellentétben vannak a nyilvános fogalmakkal.

      Az igazság az, hogy a titkos előítéletek világában nagyon kevesen jönnek emberszámba.

      A szervezett, életképes és ennélfogva meg nem semmisíthető társadalmi egység követelménye ebbe a legszomorúbb emberi előítéletbe ütközik.

      Az emberek, lelkük mélyén attól félnek, hogy az egység minden feltétel nélküli egyenlőséget jelent. A világ közvéleménye s az ezt tükröző törvényes jogrend már régen el is törölte az emberek közt levő s külső körülményekből folyó különbségtételt. Ez nyilvánul meg a törvény előtti egyenlőségben és abban, hogy a jogok és kötelezettségek az élet alapkategóriáiban mindenkire nézve azonosak, tekintet nélkül származásra, rangra, címre, diplomára. Elvben, szóban természetesen mindenki helyesli is ezt.

      A valóság azonban az, hogy az emberek folytonos kibúvókat, menekülési lehetőségeket keresnek maguknak a nivellírozó embermivolt törvénye alól. Az emberi természet nem bírja elviselni az egyenlőséget. S ennélfogva nem tudja elképzelni és szíve szerint akarni az egységet sem.

      A társadalmi egység nem azonos a minden feltétel nélküli egyenlőséggel. Minden feltétel nélküli egyenlőség sohasem volt, ma sincs, sohasem is lesz, mert nem is lehet az emberek között.

      Van valami, ami az embereket egymástól megkülönbözteti. Még Krisztus tanítványai is azon vitatkoztak egymás között az úton, hogy ki a nagyobb?

      De az a valami, ami megkülönbözteti és mégis egységbe fűzheti az embereket, egészen más, mint azok az előítéletes meggyőződések, amelyek a mi társadalmi életünket szétszaggatják.

      Társadalmi egységünk megalkotásának egyetlen, rettenetes akadálya az a nyilvános meggyőződésekben elhallgatott, sőt elítélt, a titkosságban azonban annál nagyobb erővel robogó emberi törekvés, amely minden módon külön létalapot akar keresni magának, ami őt mássá teszi és feljogosítja arra, hogy az „emberinek” a határát önmagánál lezárja s úgy tekintsen a lennebb nyüzsgő tömegre, mint valami más masszájú jelenségre, akit nem kell és nem is lehet egészen, esetlen félig sem, néha pedig egyáltalában nem emberszámba venni.

      Ez a törekvés, sajnos, megállandósult a mi társadalmunkban s az embermivolt folytonos elszigetelésére, szétválasztására, szelektálására vezetett, amivel szükségképpen együtt jár a társadalom atomokra való széttördelése.

      Ennek a törekvésnek a mélyén nincs más rugó, mint – sajnos, ki kell mondanunk –, az önzés, a gőg és a hiuság. A legantiszociálisabb lelkület ez a világon.

      A parancsoló tények kíméletlen világosságában ez az egész előítéletkomplexum úgy jelenik meg, mint halálos anakronizmus, mely kétségbeesetten komikus volna, ha nem lenne a legszívetszorítóbban tragikus.

      Csak néhány vonást és adatot ebből az életgyilkos atmoszférából!

      Mint valami monstruózus mítosz gyökerezett szét és burjánzott el az a babona, hogy létezik egy emberspecies, amelyik más, mint a többi. Jól értsük meg: a valóságban a helyzete, a hatalma, a birtoklása más, – de a babonában a vére, a konstitúciója, a lényege más. Annyira más, hogy az emberi egyenlőségről hirdetett igazság ránézve mindig csak külsőleg kényszerített fogalom és igazi nevén nevezve csakis sérelem lehet.

      Persze, ebben a kategóriában a legkevesebben lehetnek. De van más kategória is. Az embert nem csak ezek a misztikus tulajdonságok, de ezek híján a cím és rang is „mássá” teheti, mint a többi. Ha ezek sem lennének meg, vannak állások, amelyek különleges tekintélyt adnak. Sőt minden állás ad egy sajátos tekintélyt, amelyet külön címmel lehet kifejezni. A tanár úr tekintetes, a képviselő úr nagyságos, a főispán úr méltóságos, a miniszter úr kegyelmes.

      A tanulás célja a képesítés. Mert, mondja az igazi magyar közmondás: „Akinek az Isten hivatalt ad, annak eszet is ad hozzá.” (Ha már a lényeg megvan, a járulék magától jön.)

      Nem az a fontos, hogy az embertől tanácsot kérjenek, hanem hogy tanácsos legyen.

      Nem a kamara a fő, hanem a kamarásság.

      Legfőbb az, hogy az ember az úriemberek közé tartozzék. Igaz, hogy ennek a színképnek végtelen távolságokat összekötő skálája van, de ha egyre halványodó színekben is, fontos, hogy még belekerüljünk. Mert ezenkívül vagyon a külső sötétség és fogaknak csikorgatása. Röviden: a parasztok.

      Tekintélyt csak az állás ad, a foglalkozás nem úri dolog. Még a tanító úrnak, jegyző úrnak, tanár úrnak is „állása” van – de már a kereskedő, az iparos, a munkás és a földműves csak „foglalkozik”. Ezért tiltakozott az úri ember az ellen, hogy gyermeke valami efféle legyen.

      Azért nem kell kétségbeesni a kereskedő és az iparos sorsa felett sem, ha az illető magyar. Ők is kitalálták a maguk külön létalapját ebben a névben: városi ember.

      Sohase felejtem el, hogy mikor falusi pap voltam és egy ilyen „városi ember” tévedett be hozzám, micsoda irtózattal és lenézéssel szemlélte a sárt, a sötétséget, a marhákat és a parasztokat. „Hát kérem, ezek nem emberek!” Ember meg nem élhet aszfalt, villany, vízvezeték, kávéház és színház nélkül!

      Nagyon tévedne az, aki most azt hinné, hogy én valami holdkóros „szintelést” szeretnék végezi az emberek között. A külső különbségeket történelmi, gazdasági, kulturális okok teremtették meg az emberek között. Ok nélküli és haszontalan dolog volna azt hinni, hogy ezeknek a különbségeknek puszta eltörlése, azaz papiroson való megszüntetése valami nagy értéktöbbletet hozna az életbe, vagy csodamódon jóvá tenne minden bajt. Távol áll tőlem az is, hogy igazságtalanul általánosítsak. Múlt és jelen sok-sok példája demonstrálja, hogy mindezen különbségek között és azok dacára minden kategóriában voltak és vannak igazi emberek, akik megértették, hogy mi következik reájuk nézve abból a szituációból, ahova születtek vagy kerültek.

      Én kizárólag a különbségek mögötti lelkülettel törődöm.

      Ha a külső különbségek nem tudnak értékkülönbséget is jelenteni, akkor az önzés, a gőg és hiúság életellenes előítéleteit termelik, s ezzel a társadalmi egység és az egészséges nemzeti önfenntartás gátjaivá lettek.

      Nem az a baj tehát, hogy ezek a különbségek léteznek. A baj ott van, ahol nem fedik és nem fejezik ki azt a szükségletet és értéket, amelyért létrejöttek. Ennélfogva egészen helytelen, néha egyenesen fölháborító előítéleteket rejtenek magukban arra nézve, hogy az egyik ember miért különb, mint a másik?

      Ha valaki azt hiszi, hogy ő a vére összetételénél fogva, valami titokzatos felsőbb matériából valósága folytán, vagy a nevéhez illesztett cím mágikus hatalmánál fogva, vagy egy rang és méltóság misztikus emanációja által, egy állás tekintélyének megfejthetetlen varázsa miatt, vagy külső kultúráltságának előnyeiért, vagy egyszerűen mivel városon lakik és egy csomó itt fel sem sorolható ostobaságért különb, emberibb, mint az ezek nélkül valók, mondom, ha azt hiszi, hogy ezekért és éppen ezekért van joga ágaskodni, az kétségtelenül elárulta, hogy egyébért nem tekinthető értéknek, embernek. Ezek a bálványok az értéktelenség takarói, álarcai. Hazugságok, csalások, legjobb esetben önámítások, babonák. Mert ezek egyáltalában nem különböztetik meg egymástól az embereket. Ezek a különbségek nem léteznek, nem vehetők számba. Ezek jelezni voltak hivatva valami más valóságot, valami többletet, és pedig kötelességben, lelki és szellemi értékben való többletet. Ha ez a többlet nincs meg, a jelző üreg cifraság lett és aki ezt tartja lényegnek, az méltán bukik meg az „elemzésből”! 20”Kicsoda az közületek, kérdi az Úr, aki minden aggodalmaskodásával képes megnövelni termetét egy arasszal?” Egy milliméterrel sem lesz emberebb az, ki így akar azzá lenni.

      A mi kérdésünk itt nem az, hogy szükséges-e ezeknek a megkülönböztetéseknek fenntartása, vagy nem – egyáltalában nem akarok efféle kérdésekkel foglalkozni, nem is tartozik reám –, amit itt kell megtárgyalnunk, az egészen más, sokkal mélyebb kérdés.

      Nem szabad, hogy bármiféle megkülönböztetések most is, ebben a helyzetben is megakadályozzák a kisebbségi nemzet egységes társadalmi szervezetének kialakulását. Ez az, ami egyedül fontos.

      És ennek a célnak elérése nemcsak megérdemli, hanem mint létünk alapja, megköveteli a titkos társadalmi előítéleteknek, ezeknek a nemzetgyilkos babonáknak, a kiirtását és az embermivoltról való meggyőződésünknek a szív gyökeréig hatoló revízióját.

      Rámutathatok itt azokra a tényekre, amelyek mintegy külső kényszerrel sürgetik ezt a revíziót. A társadalmi babonáknak alapot adó körülmények – a mostani helyzetben – elvesztették valóságukat. Az előjogok és a vagyon többé nincsenek, vagy utolsó foszlányaikban tünedeznek el; a köztisztségek nimbusza immár nem a mi fejünk körül ragyog; a kulturális fölény a rohanó idővel együtt hamarosan csak üres dicsekvéssé fakul; – mi hát az a realitás, amellyel egy teljesen magára hagyott és magára utalt kisebbség rendelkezik s amelynek alapján önmagában az embereket elválasztó megkülönböztetéseket tehet?

      Éppen ez a külső kényszer mutatja meg, hogy van ugyan ilyen realitás, de az egyedül a lelkület, a jellem erkölcsi ércalapja. Az egységes társadalmi szervezet nem jelent egyformaságot, egynívójúságot, hanem az értékek szervezett organizmusát, mely csakis az erkölcsi érték mérővesszője szerint alakulhat meg. Ha pedig ezt a mérővesszőt, ezt a Kánont igazi lényegében akarom felállítani, eljutok az evangéliumhoz.

      Az evangélium mértéke szerint az emberek között, – önmagunkat önmagunkban tekintve –, nincs különbség, de azért nincs, mivel az isteni mérték alatt valamennyi elégtelennek, rossznak, bűnösnek bizonyul. Isten előtt meztelenül áll minden ember és le kell tennie a magára aggatott rendjeleket. A különbség csak azután kezdődik, ha ez a rendjellevetés bevégződött. Ekkor nyílhat meg előttünk az emberrélétel útja azáltal, hogy mind teljesebben felöltözzük azt a lelkületet és életté tesszük azt a jellemet, mely Krisztusban kijelentetett nekünk. Az evangélium szerint tehát csak egy különbségtétel létezik az emberek között: hogy innen, vagy túl vannak-e a saját valójuk megismerésén, az ebből fakadó bűnbánaton és Krisztus királyságának engedelmes elismerésén? Ilyen mérték alatt állván, – most mellékes, hogy elfogadtuk-e vagy nem magunkra nézve ezt a mértéket –, egy egészen bizonyos: magyar és magyar között, továbbá ember és ember között a különbségtétel, a sorrend, a feladat megállapítása csakis a jellem döntő erkölcsi értéke alapján tehető meg. Ez nagyon természetesen meghagyja az embereket a maguk sokféle feladatkörében, de ennek a körnek az egészre nézve fontos mivolta szerint követeli meg az erkölcsi felelősség és az önzetlen jóakarat megnyilvánulását mindenkitől. Ez az a nemesség, ez az a kiváltság, ez az a cím és rang, amellyel kisebbségi nemzetünk egyedül dekorálhatja fel a maga tagjait.

      Csakis ezen az egész világfordulást jelentő nemzetpolitikai alapon szűnhetik meg társadalmi életünk megszervezésének alapvető akadálya: az óriási szakadék a „nép” és az „úr” között.