BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Sebők László
Az erdélyi magyarság
A mai romániai magyarság nagy része a trianoni békeszerződést követő határváltozások következtében került Romániába, de jelentős volt az Ókirályság (Regát) területén élő magyarok száma is. Számukat, földrajzi elhelyezkedésük település- és társadalomszerkezeti képét a hivatalos statisztikák segítségével nagyon nehezen tudjuk nyomon követni, mert a román nemzetiségstatisztikánál a politikai szempontok mindig erőteljesen háttérbe szorították a tudományos szemléletet. Az Erdélyre vonatkozó adatok egy része még némi kritikával és korrekciókkal felhasználható, a regátiak azonban sehogyan sem. (A Kárpátokon túli Romániában 1977-ben 20 ezer magyart számoltak, valójában összesen 120-150 ezren lehetnek: Moldvában 40-60 ezer csángó, Bukarestben és környékén 40-50 ezer magyar.)
Népszámlálások
A párizsi béketárgyalások (1919-20) idején a román delegáció által előterjesztett nemzetiségstatisztikai összeállítás annyira elfogadhatatlan volt, hogy a bizottság a továbbiakban csak a magyar dokumentációval dolgozott. A folytatás hasonló volt: az 1919., az 1920. és 1927. évi összeírásokat maguk a román szakemberek is elfogultnak és használhatatlannak tartották. Az 1930. évi népszámlálás európai normáknak megfelelő rendszerű volt, de így is eltüntettek több mint százezer görögkatolikus magyart. (Szemléletbeli különbség volt, hogy a magyar népszámlálásoknál anyanyelvet kérdeztek, míg a román gyakorlatban a zsidókat önálló anyanyelvűeknek és nemzetiségűeknek vették.) A hatalomváltozást követően 1918-1924 között 197 ezer magyar menekült Romániából Magyarországra. Fele részben városlakók: állami és közalkalmazottak, az értelmiség különböző rétegei és személyzetük. Ezt is figyelembe véve, a magyar anyanyelvűek száma 1930-ban valójában legalább 1600 ezer, s 1940-ben 1800 ezer körül lehetett.
A II. bécsi döntést (1940. augusztus 30.) Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását jelentős, 200-200 ezer fő körüli kölcsönös népmozgás kísérte, s ez máig kiható következményekkel járt: a dél-erdélyi magyarság száma és aránya tovább csökkent, de az észak-erdélyieké sem nőtt lényegesen, mert az itt letelepedettek jó része végül is továbbállt. (Az 1941-1948 között Romániát végleg elhagyó magyarok számát 100-125 ezer főre tehetjük, a háborúban elpusztultak száma azonban ismeretlen.) A két 1941. évi népszámlálás (magyar Észak-Erdélyben és román Dél-Erdélyben) adatai a politikai légkör torzító hatásai és az eltérő szemlélet (románoknál etnikai eredet) miatt komoly vizsgálatra alkalmatlanok.
Azóta négy népszámlálást tartottak Romániában. Ezek közül ki kell emelnünk, hogy az 1956. évi volt az egyetlen olyan román népszámlálás, amelynek adatai nagy valószínűséggel pontosan tükrözték az akkori nemzetiségi helyzetet – legalábbis Erdély viszonylatában. (Még az 1930. évi népszámláláskor – a leginkább Erdély nyugati részén – eltűnt magyarok jó része is „megkerült”.)
Az 1966. és 1977. évi népszámlálások alkalmával – nem szólva most a közmondásszerű csalások és manipulációk sorozatáról – nem egy esetben az íróasztal mellett döntöttek a települések nemzetiségi összetételéről.
A szórványos demográfiai adatok azt bizonyítják, hogy 1956-1977 között az erdélyi magyarság a népszámlálások által kimutatottnál lényegesen nagyobb mértékben gyarapodott. Az erdélyi magyarság egészére az erdélyi természetes szaporodás átlagát véve (1956-1966: 7,7%, 1966-1977: 10,6%), az erdélyi magyarok száma 1966-ra legalább 1740 ezerre, 1977-re pedig 1925 ezerre növekedhetett. (Hasonló következtetésre jutunk, ha abból indulunk ki, hogy 1966-1967 között a romániai magyar családokban világra hozott újszülöttek száma mintegy 336 ezer volt, ami 7,2%-a az összes romániai újszülöttnek. Az ország 2551 ezer fős természetes szaporulatának 7,2%-a 184 ezer fő, ami hasonló népességgyarapodásról tanúskodik a romániai magyaroknál, mint az előbbiekben más módon számított adat az erdélyi magyaroknál. Valószínűnek látszik, hogy a regáti magyarság erőteljes asszimilációját évi néhány száz fős természetes szaporulatuk nem tudta ellensúlyozni.)
Az Erdélyre vonatkozó főbb népszámlálási adatok a következők:
Év Összes lakos ezer főben Anyanyelv, nemzetiség, becslésünk szerint magyar lakosok száma ezer főben
1910 5 257 1662 31,6%,
1930 5 548 1481 26,7% 1353 24,4% 1600 28,8%
1948 5 761 1482 25,7%,
1956 6 232 1616 25,9% 1559 25,0%,
1966 6 720 1597 23,8% 1740 25,9%
1977* 7 500 1690 22,5% 1925 25,7%
1990 7 900 2010 25,4%
* 1977-ben „anyanyelv és nemzetiség” szerint: 1651 ezer 22,0%
Elhelyezkedés, románosítás
A század elején az erdélyi magyarság három nagyobb földrajzi területen élt meghatározó többségben: a Székelyföldön, a magyar-román határ mentén és a két területet szinte etnikai hídként összekötő sávban (Szilágyságban, Kalotaszegen, Kolozsvár környékén, Aranyosvidéken). Számos más területen éltek még kisebb-nagyobb tömegben (Bánság, Zsil-völgye, Barcaság stb.) és jelentős számban szórványtelepüléseken. A településszerkezet oldaláról nézve: a románok nagy területeket behálózó aprófalvakban éltek, míg a magyarok (és a németek) egységes tömbökben és a városokban, de ezek egy része román környezetbe ágyazódott. A városi románság erőteljes növekedése a hatalomváltozást követő adminisztrációcserén kívül (100 ezer magyar elmenekült, és 50 ezer regáti települt be) célzatos, irányított folyamat eredménye volt. A román falvak közegébe ékelődött városok fokozatosan elrománosodtak, mert az idegen nemzetiségű környezetben a beolvasztó hatások erőteljesebben érvényesültek.
A falvakban az asszimiláció mindig sokkal gyengébb volt, ezért a beolvasztási politika egyes területekre és rétegekre irányult. A magyar-román határzónában és Közép-Erdélyben a román kormányzat a földreformhoz kapcsolva román telepesfalvak tucatjainak létesítésével igyekezett a magyarok lakta területeket elszigetelni egymástól. Az állami magyar nyelvű oktatás fokozatos megszüntetése és az egyházi oktatás anyagi alapjainak megnyirbálása elsősorban a szórványban élő magyarok beolvadását eredményezte. Az elrománosítás fő célpontjául azonban a görögkatolikus és görögkeleti magyarok szolgáltak, akik között ez eredménnyel is járt, mert egy részük amúgy is román származású volt vagy románul is tudott. (Nem igényel különösebb kommentárt, hogy a népösszeírásoknál az összes görögkatolikus és görögkeleti magyart románnak írták be, azt a félszázezret is, akik románul nem is tudtak.)
1945 után: homogenizálás
A II. világháború utáni évtizedet a magyarok kisebbségi szemszögből meglehetősen felemásan élték meg, s ez a román nemzetiségpolitika kettős jellegéből adódott. A nyilatkozatokban és szavakban, valamint néhány látványosan propagálható területen biztosították a kisebbségi jogokat, a mélyben azonban következetesen azok felszámolására törekedtek.
A Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával (1952) az erdélyi magyarság egyharmadát kitevő – még mindig homogén tömbben élő – székelyföldieknek megadták az autonómiát, de az e területen kívül élő magyar lakosságot fokozatosan megfosztották alapvető kisebbségi jogaitól. A romániai magyarság fővárosának számító Kolozsvár meggyengítése érdekében számos kulturális intézményt Marosvásárhelyre költöztettek. Az ötvenes évek végétől a magyarellenes nemzetiségpolitika fokozatosan kiteljesedett. A tartományhoz román területeket csatoltak, majd a vegyes nemzetiségre hivatkozva a Maros Magyar Autonóm Tartományt is felszámolták.
Az 1968-ban létrehozott megyerendszert úgy alakították ki, hogy kettévágtak magyar nemzetiségű tájegységeket, a vegyes nemzetiségű megyék pedig román többségűek lettek. 1972-ben meghirdették a nemzetiségek beolvasztásának, „homogenizálásának” programját, majd a következő években a kisebbségek életét korlátozó intézkedések sorozatát vezették be (oktatási, elszállásolási rendelet stb.).
A homogenizálás fő célpontjai az erdélyi városok voltak, mert bár ezekben összességében a magyarság 1948-ra már kisebbségbe került, de őrizte többségét még számos román vagy vegyes nemzetiségű környezetben levő városban, a székelyföldi városok pedig még 1956-ban is több mint 90%-ban magyarok voltak. (De magyar többségű volt ekkor még Kolozsvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti is.) A városi lakosságon belül a magyarok aránya 1956-1977 között 32%-ról 23%-ra csökkent, ugyanis a magyarság a népességnövekedésből csak 15%-kal részesedett. Csak az 1977-et megelőző egy évtized folyamán mintegy félmillió regáti románt telepítettek be Erdélybe, nagy részüket az ún. zárt városokba, ahová magyar csak különleges (és ritkán jóváhagyott) engedéllyel költözhetett. Ez a tendencia a következő évtizedben még tovább erősödött, sőt a letelepedők az állami lakás mellett még jelentős segélyt is kaptak. (Kolozsvárra csak 1989-ben 10 ezer románt telepítettek be.) Mára egyetlen magyar többségű nagyváros sem maradt Erdélyben. Ugyanakkor a pályakezdő erdélyi magyar diplomásokat tömegével a Regátba irányították, de ezek jelentős része azóta visszatért szülőföldjére, ezért a Regátban maradottak az erdélyiek számát lényegesen nem befolyásolták.
Az erdélyi magyarság számának megbecsüléséhez tételezzük fel, hogy az erdélyi magyarság természetes szaporodása 1977-1985 között valamivel az erdélyi átlag (5,0%) alatt maradt: az erdélyi magyarok száma 1985-ben valamivel több mint 2 millió lehetett. Ez az érték azóta valószínűleg nem nagyon változott, mert a természetes szaporulat 1986-1990 között egész Romániában igen alacsony volt (bizonyosan évi 4 ezrelék alatt), ezért az erdélyi magyarság néhány tízezer fős természetes szaporulatát eltüntethette a Regátba telepítés és a külföldre menekülés.
Az erdélyi magyarok két millió körüli számát az egyházi adatok is megerősítik: kb. 930 ezer római katolikus, 800 ezer református, 70 ezer unitárius, 30 ezer evangélikus, valamint számos egykori görögkatolikus, újprotestáns és felekezeten kívüli.
Kisebbségben ma
A magyarság mai területi elhelyezkedése és településszerkezeti képe a hetven évvel ezelőtti helyzethez képest a következő változásokat mutatja:
A Székelyföldön (közel 800 ezer magyar) a falusi magyarság kompaktsága változatlan maradt, de a nagyobb városokban (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda) a regáti románok tömeges betelepítése miatt a magyarok aránya 65-70%-ra csökkent. (Csíkszeredába csak az utóbbi 10 évben 8 ezer románt telepítettek.) Marosvásárhelyen ma már csak a lakosság körülbelül fele magyar, mert a nyolcvanas években több mint 20 ezer románt telepítettek be.
A Székelyföldhöz csatlakozik a Barcaság (Brassó és Hétfalu vidékének) közel 100 ezres magyarsága, jelentős részük székelyföldi származású.
A magyar határ mentén az összefüggő magyar többségű sáv (kb. 600 ezer magyar) már megbomlott, különösen Nagyváradtól délre és Szatmárban, de jelentős mértékben az ide kapcsolódó Szilágyságban (kb. 80 ezer magyar) is.
Az Erdély északi (Máramaros, Beszterce-Naszód megyékben) és déli részén (Temes, Krassó-Szörény, Hunyad, Fehér és Szeben megyékben) élő magyarság beolvadási folyamata tendenciózussá, egyes szórványvidékeken megfordíthatatlanná vagy megtörténtté vált. A magyarság itt aránylag jobban megmaradt a nagyvárosokban és környékükön: Temesvár vidékén mintegy 50 ezren, Nagybányán közel 40 ezren, a Zsil völgyében pedig kb. 35 ezren.
Kolozs megyében az egykor etnikai híd fellazult, de Kolozsváron él ma is a legtöbb erdélyi magyar (kb. 110 ezer) és viszonylag megmaradt a Kalotaszeg és az Aranyosvidék (kb. 20-20 ezer fő) magyarsága.
*
Az 1989. decemberi fordulat után a nemzetiségellenes intézkedések nagy részét megszüntették, számosat azonban érvényben hagytak – a magyar nyelvű oktatással kapcsolatos küzdelmek ma is folynak. Az erdélyi magyarság jövőbeni sorsát jelentős mértékben meghatározhatja, hogy az új román alkotmányban is rögzített egységes nemzetállam ideáját milyen módszerekkel és törvényekkel kívánják megvalósítani.