nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Hajdú Tibor

Hajdú Tibor

Az angolszász hatalmakés a trianoni határok

A publicisztikában, de még történetkutatók között is gyakran találkozunk több téves és egy csak félig téves elképzeléssel Trianon előzményeit illetően. A csak félig téves elképzelés az, hogy 1917-ig a Monarchiát az európai egyensúly fontos tényezőjének  tekintették, tehát felosztása fel sem merülhetett és még Wilson 14 pontjában is csak átalakításról, föderalizálásról volt szó és majd csak 1918 februárjától őszig jutottak el a győztesek ahhoz az elhatározáshoz, hogy a stabilitásnak a Monarchia fenntartásánál jobb módja az antibolsevista, nacionalista kisállamok cordon sanitaire-jének felállítása.

Az orosz tényező

Ez az elképzelés akkor igaz, ha mint előzményből csupán az 1917-es helyzetből és akciókból indulunk ki és negligáljuk mindazt, ami 1916 őszéig történt. 1917-ben, egészen 1918 februárjáig, a hadviselő felek között titkos béketárgyalások folytak, melyeknek célja a megegyezéses béke vagy különbéke volt, tehát feltételezték a Monarchiának, az egyik fő tárgyaló félnek a fennmaradását. Mikor pedig 1917 márciusában győzött az orosz forradalom, mely katonai szempontból Oroszország kiválását jelentette a háborúból és egyben hatalmi válságot, anarchiát, akkor a Monarchia egyensúlyi tényezőként felértékelődött, de csak átmenetileg.

Volt azonban az orosz cárizmus bukásának más jelentősége is a Monarchia számára, melynek uralkodó körei ezért nemcsak a márciusi, de a novemberi forradalmat is örömmel fogadták. Megszűnt az a nagyhatalom, mely a háború első pillanatától, sőt már az azt megelőző években a Monarchia felosztásának híve és szorgalmazója volt. Franciaország Kelet-politikája egy évtizeden át a cári Oroszország pénzügyi, diplomáciai és katonai támogatásából állt, az orosz birodalom pedig a nagyszerb aspirációkat támogatta. Artamonov ezredes, belgrádi orosz katonai attasé nemcsak bátorította, de pénzelte és irányította Ferenc Ferdinánd gyilkosait, fittyet hányva Pasic szerb miniszterelnök aggályaira.

Az orosz jobboldali sajtó már 1914 tavaszán háborúra uszított, elég nyíltan fenyegetve a Monarchiát a német szövetség következményeivel. A háború kitörése után, 1914 augusztusában az orosz főparancsnok, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg proklamációt adott ki Lengyelország újraegyesítéséről, persze az orosz cár jogara alatt. Az orosz külügyminiszter már 1914. augusztus 20-án közölte Csehország önállósításának tervét a francia követtel, aki egyetértéséről biztosította. Nyikolaj Nyi-kolajevics 1914. szeptember közepén „kiáltványt intézett Ausztria-Magyarország népeihez, amelyben arra buzdítja őket, hogy rázzák le a Habsburgok igáját, és valósítsák meg végre nemzeti törekvéseiket”. Oroszország a háború kezdetétől Erdély odaígérésével igyekezett rávenni Romániát a hadbalépésre; 1915 májusában Szazonov orosz külügyminiszter ráadásnak már a Bánátot és Bukovinát is felajánlotta. Sőt még arra az esetre is felajánlotta Erdélyt, ha a románok csupán jóindulatú semlegességre kötelezik magukat. Ez utóbbit a brit diplomácia „szerencsétlen ígéretnek” tekintette és nem támogatta. Egyébként azonban 1917-ig lényegében az orosz igények és törekvések elismerése alapján állt; saját elképzelései alig voltak, ennek megfelelően a Seton-Watson-féle szlavofil irányzat propagandája ellenére sem ismerte el a cseh függetlenségi törekvéseket, de hozzájárult Erdély és a Bánát felajánlásához Romániának.

Érthető tehát, hogy mikor 1915 januárjában Apponyi Albert merész lépésre szánta el magát és Szapáry Pál útján felvetette a pápának és a római angol követnek: Magyarország elszakadna Ausztriától és különbékét kötne, ha ennek fejében megtarthatjuk Erdélyt, Grey külügyminiszter azt válaszolta a követ jelentésére: „attól tartok, a jelen javaslat Magyarországgal kapcsolatban megvalósíthatatlan.”

Erdély, Románia, Anglia

A brit kormány nyilvános megnyilatkozásai persze jóval visszafogottabbak voltak kis és nagy szövetségeseikéinél, az understatement szellemében és közvetlen érdekeltség hiányában. A Monarchia felosztása ellen azonban Angliában 1917-ig csak baloldali munkáspárti, illetve antiimperialista radikális liberális politikusok léptek fel (Brailsford, Toynbee, Noel Buxton stb.). Ők a Monarchia föderalizálását ajánlották.

Mikor Románia elszánta magát a hadbalépésre 1916 augusztusában, a nyugati hatalmak által is aláírt bukaresti szerződés szerint a magyar-román határ még a későbbi trianoni határnál is 30-40 kilométerrel nyugatabbra húzódott, odaígérve egész Szatmár, Bihar, Csanád megyét, Békés jó részét, Hajdú megye Debrecentől keletre eső felét, a Bánátot pedig egészen a Tisza vonaláig.

Ha tehát az antant a cári Oroszországgal szövetségben nyeri meg a háborút, Magyarország elvesztette volna Horvátországot, a Ruténföldet, Erdélyt, a Bánátot és a Tiszántúl nagyobb felét. Ha feltételezzük, hogy Szlovákia, Bácska és Burgenland megmarad, Magyarország akkor is elveszítette volna területe felét, lakossága harmadát (Horvátország nélkül).

Az orosz forradalom után vagy 10 hónapon át különböző titkos tárgyalások folytak angol és francia vezető körökkel, de Magyarország területi integritását az antant diplomáciája ezeken sem helyezte kilátásba. A legtöbb engedményre Lloyd George brit kormánya hajlott volna; bár ekkor már megerősödött a Monarchia felosztását propagáló New Europe csoport befolyása. Lloyd George sem a béke magyar híveivel vagy más ellenzéki körökkel, hanem kifejezetten Habsburg Károly megbízottaival akart tárgyalni; mikor például Károlyi Mihály 1917 novemberében hosszas huzavona után Svájcba utazott, a Foreign Office mindenekelőtt azt kívánta tudni, hogy az uralkodó tudtával tárgyal-e? A magyar különbéke lehetőségének megítélésében tehát az angol álláspont nem változott. Mikor Károlyi és Jászi Svájcban felajánlották, hogy a Monarchia 5 állam konföderációjává alakul (Lengyelországgal és Jugoszláviával, a magyar királyság területe csak Horvátországgal kisebbedett volna), angol tárgyalópartnereik maliciózusan csak azt kérdezték: és mit szól ehhez IV. Károly?

A hivatalosabb tárgyalások sem voltak eredményesebbek, mint Mensdorff grófé 1917 áprilisában, aki ragaszkodott Dél-Tirolhoz és Trentinóhoz, ám a brit diplomácia nem tudta rávenni az olaszokat, hogy lemondjanak fő hadicéljukról, amit titkos szerződés biztosított nekik. Mikor 1-2 nappal később Miljukov, az első orosz forradalmi kormány miniszterelnöke belebukott harcias proklamációjába, melyben többek között meghirdette: „Magyarországot etnográfiai határai közé kell korlátozni” és elősegíteni a független Csehszlovákia létrejöttét, Lloyd George ismét megpróbálta megpuhítani az olaszokat, akik néhány hónapig a megegyezés fő akadályai voltak az antant részről, de hiába. Lloyd George személyesen fogadta IV. Károly sógorát, Sixtus herceget és folytak más titkos tárgyalások is – ezeknek anyagát érdemes lenne már egy kötetben magyarul is publikálni.

Lloyd George az antanthatalmak 1917. júliusi 25-26-i konferenciáján ment el a legmesszebbre, ahol kijelentette: „Az Ausztriával szemben támasztott orosz, román és szerb igények teljes realizálása az Osztrák Birodalom felosztását involválná, viszont az olasz igényeket ilyen felosztás nélkül is ki lehet elégíteni... Ausztriát rá lehet venni az olasz igények koncentrálására, de csak ha csapást mérünk rá... Ha továbbra is fenntartanánk Galícia, Bukovina, a Bánát, Temesvár, Erdély elnyerésének és Szerbiának minden igényét, akkor hiányozna belőlünk a bátorság szembenézni a tényekkel.” Lloyd George arra hivatkozott, hogy az orosz hadsereg elkerülhetetlen összeomlása magával rántja Romániát és akkor megszűnik a bukaresti szerződés végrehajtásának kényszere mint a különbéke egyik fő akadálya. Propozícióját olasz és francia szövetségesei elvetették. Jóslata ugyan bevált, de addigra nyugaton is megváltozott a helyzet: az USA csapatainak bevetése Európában helyreállította az antant katonai fölényét és mind Franciaországban, mind Németországban felülkerekedtek a háború végigharcolásának hívei. Az utolsó érdemi angol-osztrák tárgyalás 1917 decemberében folyt: ez egyszer Mensdorff tárgyalópartnere, Smuts tábornok valóban felajánlotta a különbékét a Monarchia föderalizálása és „ésszerű” területi engedmények fejében, de Mensdorff csupán Bukovináról volt hajlandó lemondani – Erdélyhez kifejezetten ragaszkodott –, IV. Károly pedig ekkor sem tudta elszánni magát, hogy szembeforduljon szövetségesével, Vilmos német császárral.

Közbelép Amerika

Amerika hadbalépése nemcsak szövetségeseiben, de a megegyezéses béke monarchiabeli híveiben is nagy reményeket keltett. Ezek a remények azonban jórészt a valóban bonyolult amerikai külpolitika félreismerésén alapultak. Az előtérben Wilson elnök állt, aki az USA külpolitikai és világgazdasági elképzeléseinek megfelelően nemcsak hogy nem volt híve  a reá nem is kötelező titkos szerződések végrehajtásának, de nem is tudta megérteni és elfogadni európai szövetségesei és ellenségei megszállott küzdelmeit egy-egy határcölöp odébb tolásáért. Ţ tudta: a dollárt nem tartóztatják fel a határvonalak. Wilson külpolitikájának alapeszméje a Népszövetség volt, amely megoldja a tagállamok ellentéteit és mérsékli a határok jelentőségét. Wilson egyik oldalán állt a csendben működő USA diplomácia, másik oldalán pedig személyes hívei, akik egyúttal a demokrácia és szabadság hívei voltak, mint jobbkeze, House ezredes vagy svájci megbízottja, Herron. Ţk fennhangon hirdették elnökük eszméit és ezzel illúziókat hintettek szét.

Ahogy az USA mind nagyobb részt vállalt az európai háborúban, mindinkább előtérbe lépett a hivatásos USA diplomácia, melyet a nagytőkés körök bizalmi embere, Lansing külügyi államtitkár vezetett. Lansing is tipikus amerikai politikus volt, akitől távol álltak Európa nemzeti- és határproblémái, de éppen ezért, praktikus diplomataként, legfeljebb mérséklőleg próbált hatni szövetségeseire. Ha ez nem sikerült, támogatta igényeiket, mivel fő célja az antanttal kötött szövetség megszilárdítása volt, amivel az USA kilépett a nemzetközi politika porondjára, immár nem mint két hadviselő fél közötti közvetítő, hanem mint a világuralmat átvett győztes tábor fő gazdasági tényezője.

Ha nem különböztetjük meg 1917 Wilsonját 1918 Wilsonjától, ha nyilatkozatait nem elhangzásuk időrendi összefüggéseiben vizsgáljuk, megtévesztjük magunkat, mint ahogy megtévesztette kortársait. Ha Wilson pacifista munkatársai az ő korábbi nyilatkozatai szellemében próbáltak eljárni, a tilalom nem váratott magára.

Wilson nevében Herron tárgyalt 1918. február elején Lammasch professzorral, IV. 20Károly küldöttével – néhány héttel a 14 pont közzététele után. Lammasch felajánlotta a Monarchia föderalizálását, miközben a magyarokat szidta, akik nem hajlandók úgymond a dualizmust feladni. Herron jelentését véve Wilson február 11-i beszédében úgy magyarázta saját, sokféleképpen érthető 14 pontját, hogy IV. Károlyt a Monarchia föderalizálására bátorítsa. Ez volt az utolsó szalmaszál, melyet a Monarchia süllyedő hajójának nyújtott. Persze nem kötelezte el magát semmire, mint ahogy a titkos szerződéseket sem vállalta, de mikor a washingtoni olasz követ protestált a 14 pont ellen, mert abban Wilson nem kötelezte el magát az olasz területi igények mellett, Wilson megnyugtatta: „nem kötelezhetem népünket arra, hogy az Adria keleti partjáért harcoljon: de abban, amit én elmulasztottam kijelenteni, nincs semmi olyan, ami az olasz népnek aggodalomra adhatna okot.” Hasonló választ adott a protestáló román követnek.

Francia, olasz törekvések

Miután a Monarchia vezetői semmit sem tudtak tenni, amivel alátámasztották volna Anglia és USA mérsékeltebb irányvonalát, a hadiszerencse pedig az antant javára fordult, Wilson és Lansing 1918 márciusában lényegében már utat engedtek a francia és olasz imperializmusnak, Wilson megnyilatkozásai még el is tértek valamelyest külügyminiszteréitől. Mi több, Wilson és hívei többször hangot adtak rossz előérzetüknek, s végül az USA a párizsi megoldások elleni tiltakozásul a Népszövetségbe sem lépett be, a trianoni határokat pedig fenntartásokkal fogadta; de végül is engedett mohó szövetségeseinek.

Hasonlóképpen mondott le a külön utakról Lloyd George. Az angol politikában nem annyira nézetváltozásról, mint visszavonulásról volt szó. Ezt többek között jól mutatja, hogy a brit kormány kereken elutasította Budapest és Magyarország angol-francia csapatokkal való, Párizsban kitervelt megszállását 1918 novemberében. Hogy ezzel jót vagy rosszat tettek nekünk, nehéz lenne kiszámítani; de semmiesetre sem befolyásolta hazánk felosztását s az új határokat, amelyeket nyugodtan tisztelhetünk francia határoknak; Anglia és az USA ellenvetései Párizsban már csak részkérdésekre vonatkoztak.

Csehszlovákia határai

Így a brit vezérkar által 1918. október 14-én aláírt „Csehszlovákia határai„ című tervezet szerint a következő vasúti állomásokat kell biztosítani Csehszlovákiának, az etnikai elvet elismerten megsértve, stratégiai meggondolásból: Kassa – Pelsőc – Losonc – Nyitra – Galgóc – Szered – Nagyszombat – Lundenburg – Nicolsburg.

December 10-én adta át a kormányzatnak a brit vezérkar „Megjegyzések Jugoszlávia javasolt határáról” című tervezetét. Mint etnográfiai határt, az Ada-Villány vonalat jelölték meg, a Ferenc József-csatornától északra. Donji Mihojlactól a határ a Drávát és a Murát követi. A Mura és Szentgotthárd közti részt, bár szlovén etnikumú, javasolták meghagyni Magyarországnak, mintegy kompenzációként az elvesztésre ítélt magyar vidékekért.

1918. december 20-án Benes csehszlovák külügyminiszter a szövetségesek elé terjesztette határ-igényeit. A kért csehszlovák határ egy nemzetiségi térképre volt rajzolva, mely erősen torzítva mutatta be a térség nemzetiségi megoszlását. Benes a Börzsönyt, Salgótarjánt, Miskolcot, Sátoraljaújhelyt is Csehszlovákiához kívánta csatolni, de ekkor még nem tartott igényt az Ungvártól keletre és délkeletre eső ruszin vidékre. Louis Namier, a későbbi neves történettudós, akkor még a Forreign Office szakértője, szakvéleményében gúnyos megjegyzésekkel illette a nemzetiségi térkép torzításait – főleg Cseh-Morvaország vonatkozásában. A kért magyar-szlovák határról gúnyosan jegyezte meg: „a térképen megvont szlovák határ lényegesen túlmegy a Dr. Seton-Watson tervezetében javasolt határon – pedig ő biztosan nem gyanusítható magyarpárti vagy szlovákellenes előítéletekkel.”

Miután a nagyhatalmak elfogadták Benes javaslatának a franciák által mérsékelt változatát, engedélyezték Szlovákia cseh megszállását – ez a megszállás tehát nem prejudikált a békekonferenciának. Benes később többször próbálkozott eredeti kérése elfogadtatásával, sikertelenül. Erdély kérdésében a brit ellenállás a francia-román elképzeléssel szemben még ennél is csekélyebb volt. A brit külpolitika liberalizmusának utolsó fellobbanása volt a magyar határkérdéseket illetően Smuts szakmai körökben jól ismert 1919. áprilisi budapesti missziója. Már Smuts útja kapcsán is kitűnt, hogy a Foreign Office diplomatáinak legtöbbje közelebb áll a francia megoldáshoz, mint Lloyd George és kormánya hezitálásához. Smuts missziójának kudarca után tovább mérséklődtek az angol és francia diplomácia differenciái a magyar határokat és általában hazánkat illetően, ami azt is jelenti, hogy bizonytalanná vált a kezdeti angol-amerikai összhang. Bár mindkét angolszász delegáció kitartott olyan szélsőséges igények elutasításában, mint a bukaresti szerződés érvényesnek tekintése, a burgenlandi jugoszláv-csehszlovák korridor, 1919 tavaszán a határmegállapítás végső fázisában a brit diplomaták egy sor kérdésben a francia álláspontot támogatták az amerikaiakkal szemben. Így feladták ellenkezésüket a Csallóköz elcsatolása kérdésében, s így az amerikaiak magukra maradva visszavonultak. Ugyanez történt a román határ pontosításánál néhány esetben. Pedig az amerikai javaslatok is távol voltak már az akár egy évvel azelőtti wilsoni szellemtől is.

Így az 1919. január 21-én beterjesztett amerikai javaslat (noha nagyrészt a wilsoni Inquiry volt munkatársai készítették) csak részkérdésekben különbözik a trianoni határtól. A Csallóköz mellett említésre méltó, hogy a javaslat a ruszinföldet Ungvárral, Munkáccsal, Máramaroszigettel Magyarországnak hagyná ugyan, de elég ellentmondásos módon kívánatosnak mondja a csehszlovák-román határt. A csehszlovák határbizottságban azonban az amerikai szakértők hamarosan feladták ezt az ellentmondásos javaslatot is szövetségeseik és az egyetlen érdekeltként meghívott Benes egységfrontjával szemben.

Kik kit képviseltek?

Bár közvetlenül nem befolyásolta a határok megállapítását, mégsem lényegtelen a szövetségesek ellentéteinek mérséklődése szempontjából, hogy magában a vitatott térségben nem annyira diplomaták, mint katonák és hírszerzők képviselték a győztes államokat, akik között presztizs-viták gyakran előfordultak, de gondolkodásmódjuk meglehetősen hasonló volt és ezt a Tanácsköztársaság kikiáltása csak alátámasztotta. Így a szövetségesek bukaresti követségei már 1919. április 11-én javasolták kormányaiknak, hogy támogassák Budapest román megszállását. A brit kormány azonban 1919 júniusáig elutasított minden törekvést román részről a Tiszán való átkelésre, nyilván azért is, mert tartott attól, hogy nem lesz könnyű a román csapatokat a határmegállapítás után a Románia által igényelt területek elhagyására bírni. Miután azonban a párizsi békekonferencia Legfelső Tanácsa 1919. június 10-én megvonta a magyar-csehszlovák és magyar-román határvonalat és azt befejezett tényként közölte Brãtianuval, illetve Kramar-zsal, a Foreign Office sem látott többé veszélyt a Tanácsköztársaság elleni intervenció támogatásában. Talán az utolsó wilsonistaként tartott ki Brown professzor, a bécsi USA (Coolidge) misszió budapesti képviselője, aki példás pártatlansággal próbálta elősegíteni a megbékélés és igazság ügyét, szövetségi viszonyoktól és államformáktól függetlenül. Kormánya már 1919. május elején visszahívta – s vele az utolsó pacifista lelkiismeretfurdalás is eltűnt a győztesek reálpolitikájának útjából.