nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Mózes Mihály

Mózes Mihály

Városfejlődés, életformaváltás

 

A kiegyezést követő erdélyi városfejlődést csak részben alakították a helyi ipari előzmények, tradíciók. A tőke racionalizmusa jobban tisztelte a hagyománynál a profitot, s saját „önkényével” szétrobbantotta a tradicionális városi fejlődés előző súlypontjait. Korábban jelentéktelen településeket emelt a városok sorába, mert nyersanyaglelőhelyek közelében voltak, míg – iparfejlesztő tényezők hiányában – patinás nevű városok maradtak alul az iparosodásban.

A korszak városfejlődésének egyik szembetűnő vonása a népesség jelentős növekedése volt. Olyan városok hiányoztak az 50% feletti növekedést mutató települések közül, mint Brassó vagy Gyulafehérvár. A városi fejlődés elmaradottsága országosan is szembetűnő. 1869-ben például a 81 szabad királyi város közül mindössze 27-nek volt tízezernél több lakosa. A városok jogi helyzetének újjárendezésére az 1870-es években került sor. Az új jogi helyzet alapján mindössze 23 település kapott közülük törvényhatósági státust, 50 volt szabad királyi várost minősítettek „rendezett tanácsú”-vá, a többi nem érdemelte ki a városi rangot. Erdély területén csak Kolozsvár és Marosvásárhely kapott törvényhatósági jogot. Olyan városok, mint Gyulafehérvár, Nagyenyed, Brassó, Nagyszeben stb. meg kellett hogy elégedjenek a rendezett tanácsú város címével.

Városfejlesztő tényezők

A fenti kép számos új városfejlesztő tényező együttes eredménye volt. A múlt század második felében alapvető városfejlesztő tényezővé vált a vasút. A főbb vasútvonalak mentén, főleg a vasúti csomópontokban intenzívebb iparfejlődés és urbanizáció bontakozott ki. E szempontból is kiemelkedő szerepet kaptak az úgynevezett „vásárvonalon” fekvő települések. Városiasodott zóna jött létre pl. Erdély és a Tiszántúl határvidékén (Szatmárnémeti, Nyíregyháza, Debrecen, Nagyvárad), mely a Bánát és az Alföld déli határvidékén folytatódott (Arad, Temesvár stb.). A Tisza mentén Szolnok, Szeged és Szabadka hasonló szerepet töltött be. E városi sávhoz tartozó települések népességnövekedése 1869 és 1910 között a 85%-os szint fölött volt. Erdélyben különösen gyors volt Kolozsvár és Marosvásárhely fejlődése.

A városfejlesztő tényezők közül kiemelésre kívánkozik még a természeti környezet, sőt esetleg a közigazgatási szerep is. Néhány település rendkívül dinamikus növekedését a közelben található ipartelepítési tényezőknek köszönhette. Ilyen ipartelepítési tényezőt jelentett a Bánátban és Hunyadban a szén, Székelyföldön a vasérc, a Kárpátok lejtőin általában a fa, másutt egyéb bányakincsek, mint a só vagy az arany. Déva 162%-os népességnövekedése, az ugyancsak bányaváros Petrozsény népességének hétszeresére emelkedése, Beszterce lélekszámának 65%-os növekedése ugyanakkor azt is jelzi, hogy az egyes ipartelepítő tényezők hatása ugyancsak eltérő volt. A szállítás javulásával ugyanis a kitermelt nyersanyagokat az esetek többségében nem a helyszínen, hanem a környező – már meglévő – nagyobb városokban dolgozták fel. Ezekben a népesség növekedése esetleg nem volt feltűnően gyors, de az iparból, forgalomból élő népesség annál radikálisabban növekedett. Erdélyben jócskán találunk ilyen gyorsan iparosodó városokat (Brassó, Kolozsvár, Nagyszeben, Beszterce).

Urbanizáció és iparosodás

A városfejlődésre a kiegyezést megelőző két évtizedben főleg a mezőgazdasági árutermelés és forgalom hatott. A nagyipar hatása inkább csak a nyolcvanas évektől volt jelentős és 1890 után vált döntő városfejlesztési tényezővé. E képből csak a bányászati és vasipari központok fejlődése emelhető ki. A keleti országrészekben a kiegyezés után a városok iparos-kereskedő népességének aránya is igen alacsony volt, nemegyszer a 10%-os szintet sem érte el. A városok zöme a 10-20%-os szint közé esett. (Nagyenyed, Gyulafehérvár, Sepsiszentgyörgy), néhány város ugyanakkor már 20, sőt 30% feletti iparos-kereskedő népességgel rendelkezett (Beszterce, Brassó, Kolozsvár, Nagyszeben). 1910-re az iparos és kereskedő népesség arány Erdély több városában 30-40% közötti (Nagyenyed, Gyulafehérvár, Sepsiszentgyörgy, Déva), sőt 40% feletti (Beszterce, Brassó, Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyszeben) értéket ért el. Ez a fejlődés megfelel a felvidéki és a dunántúli fejlettségi szintnek.

E települések a vidék ipari forgalmi centrumai voltak, a vidéki városfejlődés első vonalát jelentették.

A dualizmus kori iparfejlődés egyfelől a városok „alapiparosodását” (helyi szükségletek fokozódó kielégítését), másfelől regionális vagy országos jelentőségű iparok, üzemek születését hozta. A helyi szükségletek átalakulását jelezte az építészettel, a ruházkodással és szolgáltatásokkal kapcsolatos iparágak arányának növekedése. Stagnálni látszott ugyanakkor az élelmiszeripar aránya, és szinte elhalt a szőr-, toll- és csontipar. Az újabb szükségletek kialakulásának oka a megváltozott életforma és ízlés. Teret hódított a városi öltözet, a cipő – a korábban ezt helyettesítő csizmával, illetve bocskorral szemben –, felgyorsult a lakásépítés, útépítés. Átalakult a városi ház és lakás berendezése. Megjelent ezzel együtt a nagyüzemi termék, az olcsóbb tömegáruk özöne, de megmaradt becses értéknek a kisipari vagy háziipari termék is, amely főleg tájjellegű cikkekben, esetleg viseletekben öltött testet. A nagyipar térhódítását jelezte egy-egy iparág kimagasló aránya. Brassó és Kolozsvár textil-ruházati, avagy Marosvásárhely és Arad faipara, Brassó és Temesvár fémipara stb. országos jelentőségű nagyipart sejtetett már korszakunk végére.

Életformaváltás

A modernizáció jeleként a '80-90-es évektől sorra gyulladtak ki a villanyok az erdélyi országrészekben is. A városok kölcsönök felvételével vagy élelmes vállakozókra bízva egymás után építették villanytelepeiket. A nagyobb városok, mint például Marosvásárhely, városi vállalkozásban építették és üzemeltették villanytelepeiket, de elterjedt szokás volt azok bérbeadása is. Többnyire a Ganz Villamossági Rt volt a bérlő (Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely stb.). A kisebb erdélyi városokban magánvállalkozásként alakultak villamossági vagy általános szolgáltató vállalatok.

 

Az életformaváltozás technikai tényezői néhány erdélyi városban:

Város                Villanytelep    Gázgyár   Vízmű      Műjéggyár

                                                alapítási éve

Kolozsvár              1905            1871            1887            1894 

Marosvásárhely     1898            –                 1908            1905 

Brassó                  1898            1892            1894            –

Segesvár               1903            1903            –                 –

Székelyudvarhely   1908            –                 –                 –

Torda                    1902            –                 –                 –

Sepsiszentgyörgy   1908            –                 1894            –

Nagyenyed            1909            –                 –                 1909 

Szászsebes            1906            –                 –                 –

Abrudbánya          1910            –                 1910            –

 

A gázgyár elterjedése, a városi gázgyárak létesítése valamelyest megelőzte ugyan időben a villanyt, kiterjedésben azonban nem versenyezhetett vele. A nagyobb városokban, pl. Kolozsvárt már az ötvenes-hatvanas évektől létesültek – jórészt idegen tőkével – gázgyárak. A korszak végén a petróleummal vagy gázzal világított utcák a szokásos esti városképhez tartoztak. Például Nagyszebenben 10 000 m, Csíkszeredán 8600 m, Kézdivásárhelyt 10 348 m, Désen 18 000 m, Tordán 15 000 m volt a hagyományosan világított utcák hossza. A kisebb városokban azonban a dualizmus korában nem jutott el a városi gáz. A korszak jelentős vívmánya volt – legalábbis néhány nagyobb és módosabb városban – a vízvezetékrendszer kiépülése.

Đriási változást hozott korszakunk a városi közlekedésben. A legelterjedtebb jármű még a századelőn is az omnibusz. A második szintet a gőzvasút jelentette. Ezzel utazhatott például a brassói polgár.

Lényeges változásokat hozott az urbanizáció az orvosi ellátásban is. Orvosi rendelők, kórházak épültek, ha nem is haladta meg az egészségügyi intézmények száma – mondjuk – a jótékonysági egyletekét. A kiegyezés időszakában ismeretlen volt a megfelelő alapellátás még a nagyobb városokban is. A 20. század elején már 4-15 közegészségügyi intézmény működött városonként. De e téren is nagy különbségek alakultak ki. Erdély városaira általában a szerényebb orvosi ellátás volt jellemző, míg az iparosodott Bánátban kiugróan magas volt a közegészségügyi intézmények száma. Az erdélyi városok közül jelentős egészségügyi centrummá Kolozsvár, Marosvásárhely és Brassó vált. A kórházi ellátottság még korszakunk végén is meglehetősen hiányos volt. A működő városi kórházaknak sokszor egész vidékek ellátásáról kellett gondoskodniuk. Enyhítették a helyzetet az állami, vármegyei közkórházak. Különösen jelentős volt Kolozsvár, ahol egyetemi klinika is működött. Állami kórház létesült a legtöbb nagyobb városban, így Marosvásárhelyt, Nagyenyeden, Besztercén, Brassóban, Csíkszeredán, Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön, Déván, Segesváron, valamint Nagyszebenben, Tordán és Székelyudvarhelyen.

Alaposan átalakult a városok kulturális intézményrendszere. Állandó színház alakult Marosvásárhely és Hódmezővásárhely kivételével a törvényhatósági jogú városok mindegyikében. Kolozsvárt úgynevezett nyári színház is működött. A rendezett tanácsú városok közül Erdélyben Brassó kivételével mindenütt (Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Déva, Szászváros, Medgyes, Nagyszeben, Dés, Torda, Székelyudvarhely) működött állandó színház. Egy-egy színház igazán a város dísze lehetett. 200 000 koronánál többe került például olyan kisvárosok, mint Medgyes vagy Déva színháza. (Egy nagyvárosi színház – például a kolozsvári – építési költsége meghaladta az 1 millió koronát.) A színjátszás nyelve többnyire a magyar volt. Az állandó színházak közül a szászvárosiban, a medgyesiben és a szebeniben német előadásokat is tartottak. Esetenként Fehértemplomban is volt szerb és német nyelvű előadás.

Igen kiterjedt volt a helyi újság- és folyóirat kiadás. Kolozsvárt a századelőn 5-7 napilap jelent meg rendszeresen. A rendezett tanácsú városok közül Brassóban öt napilap jelent meg. A hetilapok száma 1910-ben 85 volt a Tiszától keletre, harmaduk nemzetiségi nyelvű.

A városi élethez egyre jobban hozzátartoztak az egyesületek is. A fővárosban korszakunk végéig ezernél is több egyesület, művészeti kör és dalárda alakult. A keleti országrész törvényhatósági jogú városai – az egyetlen Temesvár kivételével, ahol 132 különböző egyesületet találunk – még a 100-ig sem jutottak el. Még Kolozsvárt is csak 37 egylet működött. A vegyes lakosságú rendezett tanácsú városokban – Brassó (52), Nagyszeben (48), Máramarossziget (39) – hasonlóan alakult az egyletek száma. Voltak ezek között dalárdák (pl. Brassóban három) és különböző iparos egyletek. A kulturális jellegűek közül az irodalmi körök voltak a leglátogatottabbak. A kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyletnek 870 állandó tagja volt. A vidék híresebb költőiről elnevezett körök inkább a nagyobb városokban alakultak. Kisebb létszámú településeken, pl. Kézdivásárhelyen, Gyergyószentmiklóson az olvasókörök helyettesítették ezeket. Egészen kiemelkedő kulturális próbálkozás volt Csíkszeredán az 1876-tól sikeresen szereplő Műkedvelő Színtársulat, melynek taglétszáma korszakunk végére a 120 főt is meghaladta. Helyenként az egyház is segített a kultúra terjesztésében. Gyulafehérváron például a hetvenes évektől a 100-150 főt számláló Erdélyi Római Katolikus Irodalmi Társaság működött.

A gazdasági jellegű egyletek taglétszáma nemegyszer több ezer főt jelentett. A medgyesi 1337, a szebeni Erdélyi Szász Gazdasági Egylet 10 103, a dési Szolnok-Doboka megyei Gazdasági Egylet 600 tagot számlált. A gazdasági egyletek között minden városban megtalálható volt a kereskedő és iparoskörök, illetve az iparos önképző egyletek sokasága is. A város polgársága szinte mindenütt létrehozott betegsegélyző és temetkezési társulásokat is. A temetkezési egyletek a nemzetiségi vidékeken – főleg a szászlakta területeken – nemzetiségenként szerveződtek (pl. Szászrégen, Segesvár, Szászsebes stb.).

A keleti országrész városaiban is fontos szerepet játszottak a politikai jellegű egyletek. Fogarason 200 tagú Függetlenségi Kör, Kézdivásárhelyen Függetlenségi és 48-as Kör, Szamosújváron és Tordán Függetlenségi 48-as körök jelezték a keleti országrészek városainak hangulatát. Erdélyben egyetlen szabadelvű egylet sem alakult. A szász városok polgársága – úgy tűnik – más nézeteket vallott '48-ról és a függetlenségi eszmékről, hisz e helyeken egyetlen ilyen politikai egylet sem működött.