TILINKÓ

Házunk előtt egy sor nyílegyenes nyárfa és egy sor fűzfa állott... – mint azt hangulatosan írtam legújabb regényemben. Ezúttal kikapcsolom a nyárfákat – melyeknek más hasznát nem tudom, mint hogy tavaszidőn nővéreim illatos hajolajat préseltek és főztek jószagú rügyeiből –, a fűzfákra szorítkozom a továbbiakban. Egész regényt lehetne írni ezekről a fűzfákról, ha volna az embernek ráérő ideje és idege, de hát most nem regényről van szó, csak egy kisebb jelenetről a fűzfák zsenge zöldje alatt.

Tavasszal, mikor a békák kardala harsant fel a Loza mocsári vidékéről, mikor a hegyek felől is szétomlott az avasi világba a hársfakürt szava, mind csupa komoly és nemes melódia, felsírt a tilinkók szava is. De a tilinkókat nem szabad összetéveszteni a furulyákkal. A furulya bodzafából készült ez időben, tudtommal, viszont a tilinkó fűzfából. Azt is jó tudni, hogy nem minden fa alkalmas tilinkókészítésre, például szomorúfűzről még beszélni sem érdemes, szomorúfűzből tapasztalatom szerint nem lehet tilinkót készíteni. Azokból a nagy, terebélyes fűzekből sem lehet, melyeknek nevét nem tudom közelebbről, a tilinkónak olyan fűzfa haja való, mely fűzfát már korán edzik erre a jövendőre. Nem taglalom tovább a fűzfák dolgát, sokat el is felejtettem már ebből a tudományból, ám még csak annyit, hogy a gyermeki kórus könyörgésére ilyen tilinkónak való fűzfát is ültetett egy tavasszal az apám.

A fűzfa hamarosan nöl, a másik évben már saját fánkról metszhettük a tilinkónak való ágat. Így kiokoskodva ebben a tudományban, egy lépéssel előbbremehetünk, rátérhetünk arra a bizonyos jelenetre, melyet írásom legelején ígértem.

A mi édesapánk néha-néha egész szívével leszállott közibénk, gyerekek közé, és szivarozva segített nekünk a játékban. Ez a segítség úgy értendő, hogy apánk szeme vigyázott reánk, ő maga nem nyúlt a szívjelű és vörös nyelű bicskákhoz, melyeknek használata tekintetében igen korán felszabadultunk. Csak szivarozott és nézte a játékunkat, aztán egyszer, mikor nagyon el voltunk merülve, elment tőlünk, de úgy, hogy ezt soha nem vettük észre. Viszont néha megcselekedte azt is, hogy beleszólott a játékba, ha nem ment a dolog szabályosan. Úgy is volt, hogy elmondott valami mesét nagyanyánkról, aki fiatalon halt meg, és nagyapánkról, aki utolsó éveiben sokat fürdött a labdarózsafa alatt a kádban.

Így nézi egyszer édesapánk játékunkat a fűzfatilinkóval. Az akkori idők gyermekeinek tilinkójátékánál nem az volt az élvezetes, ahogy a kész tilinkóval riasztották az udvart, hanem a tilinkókészítés, ez volt az élvezet. Nézi édesapánk az első tavaszi napon a tilinkókészítést, szivarozik, várja, hogy mire megyünk a munkával, mikor első ízben készítünk tilinkót a saját udvarunk saját termésű fűzfájából.

...Le kell vágni ügyesen az alkalmas ágat. Meg kell bontani a háncsot rajta. Meg kell csavarni a háncsot. Körül kell vágni fent is, lent is a háncsot. Ki kell vágni a síp száját. Aztán...

Tulajdonképpen ez az egész tilinkócsinálásnak a sarokköve, az ugrópontja, a próbája, a nagy vizsgája.

...Le kell húzni óvatosan a fűzfaág héját, de úgy, hogy meg ne repedjen, persze. Ha sikerül, az ember nyugodt lélekkel végignyalhatja a fűzfaág immáron háncstalan, édes nedvű fáját.

Nézi édesapánk, ahogy nagy csatarászás, nagy vásár közben huzigáljuk, mi gyerekek, a fűzfaágak héját, repednek összevissza a finom héjak, nem sikerül sehogy se, pedig a fára nem lehet panasz, az jó.

– Na gyerekek – azt mondja édesapánk, és odaül közibénk a földre. Különösen csillog a szeme, elnéz meszszi a Mike-hegy felé, kiveszi szájából a szivart. – Na gyerekek, így ebből soha nem lesz rendes munka, már aztán nem bánom, ha tilinkónak hívjátok is. Csatarászással, zsibvásárral ezt nem lehet. Mikor a fűzfa háncsát lehúzzátok, még pisszenni sem szabad, nemhogy kiabálni. Ahol ilyen nagy kiabálás van, ott nincs rendes munka, ott nem figyelnek az emberek arra, amit csinálnak. Az csak olyan dibdáb dolog, a regula szerint mukkanni sem szabad, mikor ilyen fontos munkát kezd az ember. Arra kell minden figyelem, arra a finom munkára. A szem is kell hozzá, a kéz is, de a lélek is, mondom. Össze kell fogni az erőt, arra való az egész tilinkójáték. Ha valahol valami nagy lárma van, ha valahol sok beszéd van, ott ne is várjátok, hogy meg nem reped, akármit próbálnak. Ott ne várjátok, hogy hamarosan megérdemli valaki, hogy az édesség az ínyére szálljon. Csetepaté, vásár, csatarászás meg másféle lárma, az is más, meg a rendes munka is más. Hallgatni kell, amíg a legkisebb sors, akár egy tilinkó sorsa is eldől.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Aztán, hogy őszinte legyek, soha annyi csatarászást, soha annyi kereplést, soha annyi fogadkozást, soha annyi csetepatét és vásári lármát, mint napjainkban. Nem is csodálkozom, hogy minden megreped, hogy soha egy kis édesség nem jut az ínyre. Egy kis csend, öt percnyi ihletett csend, és más ábrázata volna a világnak. Biztos sikerülne valami, akármi, legalább egy finom szavú tilinkó... valami.