ILLŐ TISZTELETADÁS EGY ÉLETMŰNEK

„Kérem, figyeljenek erre az új költőre és ízleljék meg verseit, mertezeknek ízük van. Kesernyés és zamatos íz, mint a manduláé, melybentalálni egy csipetnyit a leghalálosabb  méregből is, a kéksavból.”

Kosztolányi Dezső

Az Endre Károly költészetének körvonalait kiemelő háttér a múlt: hagyomány és irodalomtörténet. De nem holthagyomány és nem élettelen irodalomtörténet. Átsugárzásaaz időn mindmáig lázakat gerjeszt; talán csak most kél igazán életre.

E kerek ötvenesztendős költői termés határozottan és következetesen viseli a Nyugat költészetének belső és külsőjegyeit. Az életmű Ady, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi nélkül elképzelhetetlen. Ady és az utóbbiak koncepciója avilágról, a költészet céljáról, feladatáról – a Nagy Nyugatnemzedék egységén belül – árnyaltan különböző. EndreKároly a második Nyugat-nemzedék ifjabb kortársaként inkább az utóbbiakhoz tartozna, ha a história fordulatai, rengései nem közelítenék következetesen Ady álláspontjánakkonzekvenciáihoz. Az Ady körüli harcok idején a kezdődiákköltő Temesvárott már Ady varázsában éledt a lírára.

Szinte kezdettől – s az igazi kezdet: egyetemes emberimondanivalójának, a halál elleni üzenetének kirobbanása –készen veszi át a babitsi, Tóth Árpád-i fegyverzetet, az artisztikus, játékossal keveredő klasszicizáló formát. Ez hordozzamajd olyan különösen és izgalmasan központi jelentőségű tartalmait, s egy időre a költőnek az élet valóságától való kiábrándult eltávolodását is, éppúgy, mint ezután már avégig egyértelmű, tétovázás nélküli, elkötelezett humanizmusát.

A feltűnő indulás adalékait elnyelte az idő. Pontosabban:az első világháborút, az összeomlást és a közép-európai forradalmak bukását követő válság és zűrzavar. Akkoriban, ahúszas évek eleji kialakulatlan társadalmi és szellemi légkörben nem kisebb írók, mint Kosztolányi Dezső és SchöpflinAladár szenteltek a fiatal lírikusnak oly kitüntető figyelmet,amiben első kötetes költőket alig részeltettek. Idézzük előbbteljességében a Kosztolányi-kritikát a Nyugat 1922. júniusiszámából:

„Endre Károly azok közé tartozik, kik az iskolapadbólléptek a harctérre. Feketére pörkölve az olasz naptól, véresen, mocskosan, nagyon fiatalon érkezett vissza egyszer,kezében egy tiszta füzettel, melybe dolgozatként, mint ahalál iskolájának szorgalmas tanulója, gyöngybetűkkel költeményeket írt…

Nem típus, hanem kivétel. Sokan verseltek a harctéren,Ő egyetlenegy úgynevezett «háborús» verssel sem jelentkezett. Csak a halál foglalkoztatta. Az nyitotta ki szemét,hogy lásson, ormokat és szakadékokat, fényben és ködben,tárgyilagosan, bizonyos messzeségből, életet s embereket,helyes távlatban, eltűnő mozdulatokat, melyeket le kellettrögzítenie. Az a dúlt külső és nyugodt írás jelképe annak,hogy a rendező művészet milyen fegyelemre szoktatta.

Komoly lélek, mely nem figyel semmiségekre, mindig alegfontosabbat keresi. Ha akad hibája, egy kis merevség, egyfurcsa erőszakoltság, az is az egyéniségéből származik, melyállandóan kötve van egy gondolatkörhöz és életérzéshez.Mint művész él a hagyományokkal s ura az új veretű magyar nyelvnek, melyet a Nyugat költői edzettek meg. Néhabarokk. (Egy verse «Árván, unottan» csupa módhatározó,regényes halmozással, izgató, a végén kicsattanó fokozással.Játékos és gyermeteg.) »Sok szerencsét én kívánok« címűversére mutatok, erre a finom és kedves munkára, melybenegy halni készülő játszik az élet színes dolgaival, s mindentodaadogat másoknak: «Boltosnak jó árut s árat, Folytonforgó ajtózárat…», «Ácsnak egyenes gerendát, Kispapoknakreverendát. Poétának kedvest, égit, Diákoknak érettségit.Papoknak cirádás pillért, Töméntelen péterfillért. Munkásnak kevés robotot, S általános, titkos jogot. Háborúnak egyszer végét, S népeknek az örök békét.» (Humora van, s ezkülönös jelenség fiatal költőnél. Igazi értéke halálverseibőltetszik ki.) «A halál szól» című: «Nékem nevelted vágyad,Nékem vetetted ágyad, Ágyadból nékem keltél, Ebédet nekem nyeltél.» Vagy egy másik, «Az ifjú halál» dacos, fiatalkacagásával: «Ó mennyi óhaj, mennyi sóhaj ajkán… Nembánom! – véle surranok a sajkán És dalfűzért akasztok mégreája.» (Külön ki kell emelnem a «Notturno»-t, melynekegységes szövése, önmagából fakadó mély dallamosságaegyedül is elegendő arra, hogy reá irányítsa a figyelmet.Itt bonyolult, majdnem ismerettani kétségével bíbelődik,de oly szemléltetően és érzékien, hogy teljességében közölni tudja velünk. Másik költeménye – «Egy fiatal leányhalálára» – a biztos hangütésével kap meg: «MeghaltSzava sincs. Szeme sincs. Esze sincs. Meghalt…» Aztán«Szagold az illatát mit gyűjtött s ellehelt, – Támassz létrát a levegőben! – összefoghatod?» Micsoda gyönyörű, céltalan mozdulata a kétségbeesésnek! Úgy szólok – mesterségünk nyelvén – mint az orvos, ki ezt mondja: «Micsodagyönyörű carcinoma, kolléga úr!»

„Kérem, figyeljenek erre az új költőre és ízleljék megverseit, mert ezeknek ízük van. Kesernyés és zamatos íz,mint a manduláé, melyben találni egy csipetnyit a leghalálosabb méregből is, a kéksavból.”

Schöpflin Aladár, e gyökeresen polgári szemléletű nagyolvasó és érzékeny s inkább tudós hajlamú elemző kritikus– hátha Kosztolányi felszólítására! – elolvassa Az ember,aki járva jár című – különös, szecessziós című – Athenaeum kiadványt. Az Endre Károllyal egyidőben debütálóErdélyi József könyvével együtt ismerteti a budapesti Szózategyik 1922. szeptemberi számában. Ez a bírálat nem kevésbéirodalomtörténeti értékű, mint Kosztolányié. Voltaképpkiegészíti. Érdemes és fontos idéznünk. Íme:

„Kevesebbet kell beszélni a költőről és többet a verseiről,mikor Endre Károlyról szólunk. Egész másfajta stílus, másfajta mondanivalók és mindenekfölött másfajta temperamentum. (Mint Erdélyi József – M. J.) Itt egy csiszolt, gondos, mestersége eszközeit finoman használó, a kultúra szabványai szerint dolgozó ember szólaltatja meg azt, amitmagában rejteget. Nem közvetlenül önmagából szól, inkábbelbújik képei, mondanivalói mögé, objektiválja önmagát,kivetíti a világ jelenségeibe, ezeket szerepelteti önmaga helyett. Neked, olvasónak, meg kell keresned a költőt szavainak résein át, versei mögött, úgy kell előhúznod, mert magától ugyan nem jön elő. Nem úgy beszél, mint egy naturalista, hanem mint egy művész, aki tudja, mit akar,tudja a módokat, ahogy célját, mondanivalói kifejezőjét ellehet érni. Képeket rajzol, biztos, finom vonalakkal; keretbeilleszti őket és úgy akasztja eléd: gyönyörködjél bennük, hatudsz. Ha aztán kíváncsi vagy a képek szerzőjére, ki kelllesned a vonalakban árulkodó izgalmat, a színek játékánaknyugtalanságát, – ebből tudod meg, hogy a látszólag objektív kép vagy személytelenül megfogalmazott reflexió egylélek élménye, egy élet fájdalmából vagy reménykedésébőlsarjadt ki.

Endre Károly járt az olasz harctéren, ült a lövészárokbana hegyek oldalában, aknákat robbantott fel, a Veneto földjén nézte a tengert, megrögzítette ezeknek a helyeknek a tájképhangulatát, de abban a színezésben, ahogy akkor aháborúval kínlódó katonaember lelkiállapota szerint látta.S ez a színezés a lényeges. Ez adja meg a verseknek a versjellegét, nélküle egyszerű képeslevelezőlapokként hatnának.Csupa imponderábilia, amit a látványba a magáéból belevegyít, de a látvány éppen ettől lesz látomássá, és perspektívát kap egész addig a lélekig, amelynek szomorúságábólezek az imponderábiliák kipárologtak. Majdnem mindig ilyenközvetetten beszél, sőt még jobban is elmaszkírozza magát,elmésségekbe, könnyed, tréfás hangba, néha groteszkbe isbújtatja életfájdalmát, azt lehetne mondani, lopva közliolvasójával azt, amit magamagától közleni valónak tart.Csaknem gesztus és hangsúly nélkül dolgozik, simán, azoriginalitás póza nélkül. Mintha egy jól nevelt ember beszélne jól nevelt társaságnak, arra ügyelve, hogy a formasima és kellemes legyen, hogy önmagát ne tolja fölöslegesenés szerénytelenül az előtérbe, legfeljebb egy nyomatékosabb szóval, még inkább ajkának egy rándulásával, a hangjánakmozdulásával árulja el, hogy amit beszél, ahhoz köze van,az az övé.

Verseinek innen van az erős irodalmi íze. Az irodalmikultúra készsége adja formájukat: a csinos, pengő, de ritkánújszerűen, eredetien ható rímeket, a szín- és szójátékokat,a művészien kimódolt strófaszerkezeteket, a formai tradícióminden készségét. Nagyon kész versek ezek, alig lehetnehozzájuk tenni valamit vagy elvenni belőlük, a belső formájuk mindig pontos és kerek, réseket, zavarba ejtő hiányokat, feloldatlan disszonanciákat sohasem hagy. Irodalmi nyelven beszél, a mindenki nyelvén, csak egész halkan éreztetiegy-egy fordulattal, hogy van mégis saját, a többiekétőleltérő tájszólása, csak nem fitogtatja. Ő nem rombol és nemépít, hanem beleilleszkedik a költészet eddig kifejlődöttarchitektúrái és ornamentikái formáiba, és ezeket igyekszika maga számára hatályossá tenni. Típusa a költőnek, akimellé önmagától kínálkozik a jelző, hogy tehetséges.”

Ezeknek a kritikáknak hazai magyar irodalmunkban nemtámadt visszhangjuk. Sem 1922-ben, megjelenésük idején,sem azután, amikor Endre Károly már beváltotta Kosztolányiés Schöpflin belé vetett reményét; mert nagy értők bizalmaszólt a hangból, amellyel a fiatal költőt az irodalomba bevezették. De senki sem írta meg a két felfedező cikk folytatását. Senki sem igazolta a tekintélyes bírálókat, hogymindaz, amit az első verseskönyvében oly pontosan felfedeztek, milyen következetesen és tudatosan érlelődött továbbférfias, nemes és emlékezetes költészetté. Ki tudta itt, hogyezt a költőt húsz-egynéhány éves korában Kosztolányi avatóbírálata egy remek képében „kolléga úrnak” szólította?

Igaz, idézett bírálatok megjelenésekor, a húszas évek elsőfelében a romániai magyar nemzetiség irodalma még kisem bontakozott, úgyszólván még meg sem született. Mindössze váradi, kolozsvári, aradi éledezés és főleg az elfelejtettpionír, Osváth Kálmán marosvásárhelyi, már kisebbségirealizmusra figyelmeztető irodalomteremtő kísérletei jelezték: meg fog itt születni egy magyar irodalom, melyneksajátosnak és másnak kell lennie, mert új és más körülmények határozzák meg tartalmát, önkifejezését. ÁmbárBenedek Elek Vasárnapi Újságjának egy 1923-as nyári számában úgy szerepel Temesvár, hogy ott egy költő él: EndreKároly. Huszonöt évig azután ennél több semmi…

Hiába állt már ekkor, a kezdet idején, a művészi véglegesség igényével líránk elsőnek felmagasodó pillére: EndreKároly háborúból, halálból s a történelem 1918–1919-es társadalmi explóziójából született kéksavízű költészete! Mertlehetett volna szellemi tartóoszlopa hazai magyar polgáriirodalmunknak a költő háborúellenessége, realizmusa, gondolatisága, nem köznapi formáló képessége. Lehetett volna,ha abban az irodalomban nem azok az illúziók és mítoszokuralkodnak el, amelyeket Gaál Gábor mindvégig bírálnikényszerült. De a költőt az az irodalom vidékre és magányraítélte, s a provinciális átok, a közömbösségé, rajta maradt.

Endre Károly újrafelfedezéséért még mindig sok a tennivaló. Ez a dolgozat is csak utalhat költészete néhány lényeges vonására, épp mert irodalmunk köztudatában a költőműve még mindig nem él igaz jelentősége és jelentése szerint.Ennek megfelelően olvasóink tudatában sem. Nem is élhet,amíg fel nem tártuk két háború közötti nemzetiségi irodalmunk polgári radikális és humanista, valamint szocialistaösszefüggéseit s a kép teljességét, amelybe a költő különösjellemző erővel tartozik.

Mert hol és mi ennek az irodalomnak emberi, társadalmiés históriai forrása, hol kezdődik vele és benne valami új?

A megélt első világháború fölötti ítéletmondás humanizmusában. 1919 utáni hazai magyar irodalmunk maradandó,de legalábbis mély realista hajlandóságra figyelmeztetőkisülésében néhány remek írásba: éppen az ítéletmondásba.Bizonyíthatunk: Nagy Dániel expresszionista Cirkusza, KunczAladár Fekete kolostora, Markovits Rodion Szibériai garnizonja, Hunyadi Sándor néhány novellaremeke, Tabéry Gézamég az első világháború alatt írott elbeszélései és – EndreKároly költészete polgári irodalmunknak az a területe, melyet átjár a háborúellenesség, az első világháború elítélésének sajátos színezetű, radikális emberiessége és ebből következőena társadalmi valóság iránti érzékenység. Ha az az irodalomvalaha és valamiben európai volt, ha áttört a provincializmuson, úgy éppen a nagyfeszültségű háborús élmény közvetítése révén, a huszadik század egyetemes háborúellenességének olyan ítélkező magatartásával, mely ma ennek aliteratúrának feltámasztását komoly intelemmel követeli. Aháborúellenesség a közelmúlt romániai polgári irodalmánaktermészetesen csak egyik vonulata, de számunkra talán alegfontosabb, hiszen humanizmusa a legrokonibb a harmincas években született szocialista irodaloméval, s mozgásirányaa későbbi Népfront-eszmény felé mutat. Endre Károllyalkapcsolatban erre különösen fontos rámutatnunk.

Endre Károlynak 1922-ben megjelent első kötete óta, kerekhuszonöt esztendeig – negyed évszázad a költő életében:lírikus tevékenységének a fele! –, 1947-ig nem akadt kiadója.Ez beszédes tény, magyarázatot követel. De a második kötetis, az Ember a csillagok alatt csupán helyi kiadás Temesvárott. Csak a szocialista szellemi égbolt felderülése tette aköltő számára lehetővé, hogy három kötettel – s újabb nagykésedelemmel – Válogatott versek (Bukarest, 1957), Elégiákés rapszódiák (Bukarest, 1963), Endre Károly legszebb versei(Bukarest, 1964) – írja be nevét utóbbi esztendőink irodalmiéletébe, s hogy egy szűk körön túl egyáltalán észrevegyék.Elmélyültebb figyelemre kritikánk ekkor is alig-alig méltatja. A provinciális közöny átka nem szűnik; az örökség,amit magával hoz, immár idegen zenéjű, megértése némikényelmet zavaró elmélyülésre tart igényt: „nehéz költő”.

Lapokban, folyóiratokban fölötte keveset publikált. Különösen a két világháború között. Holott őt az Erdélyi Helikona marosvécsi várban tartott összejövetelein a „hitelesnek”minősített mintegy harminc polgári író társaságában évrőlévre rendszeresen vendégül látta. Endre Károly e környezetben valóságosan is, jelképesen is valóban csak vendéglehetett. Mert bár a közösen vallott Nyugat-eszményt ő isvállalta, a Nyugat polgári forradalmi hagyományaihoz tapadtsága, költészetének konkrét történelmi élményalapja,eredendő romantikahiánya, európai humanizmusa elválasztotta a Helikon „erdélyi” mítosz teremtésétől s egy mitizáltmúlt feudális-polgári osztályigézeteitől.

Ilyképp az új döntést követelő történelmi időponton, aharmincas évek közepén, szükségszerűen el kellett határolniamagát az irodalomnak Helikon hirdette osztályfölöttiségétől, Babits szellemtörténetiségét követő politikai látszatközéputasságától s az ezek mögül felmeredő sajátos feudálispolgári-népi partikularizmustól, a transzilvanizmustól. E mellett Endre Károly sehol vallomást nem tett. Mintegy bizonyította – s épp helikonistaként –, hogy a transzilvanizmuspartikularizmusa és tájmítosza a romániai magyar nemzetiség nyugati, határ menti részét kikapcsolta, mítoszán kívüliként elhanyagolta; egység-jelszava üres és hamis volt. Természetes tehát, hogy Endre Károly végül a Korunkban, aGaál Gábor képviselte programban találta meg annak areális egyetemességnek a biztosítékát, amelyről a Helikonnakáltalában csak elvont, ellentmondásos, az élettől és valóságtól elszakadt szólamai lehettek.

Hová is fordult volna a költő a közelítő háború, a fasizmus fenyegetése elől, ha nem a Korunkhoz, amely mindenerejét egy újabb háború lehetősége, a háborút érlelő erőkellen fordította? Hiszen Endre Károly lelkiismeretében egypercre sem hunytak ki a halál esztendői, melyeknek párjátritkító, negyvenöt költeményből álló lírai naplóját Harctériversek gyűjtőcím alatt szinte teljességében és úgy véljük,jelentős újrafelfedezésként e kötetben adjuk először közre.

Ha itt a Harctéri versek világirodalmi vonatkozásaira utalunk, nem meggondolatlanul tesszük. Ma már ismerjük Traklt.A Harctéri verseknek mint szellemi jelenségnek a magukkorában – s az utókorban – Trakl versei táján a helye. –Európa túlsó felén ugyanakkor írja harctéri verseit Apollinaire. – Az egységes művé itt elrendezett gyűjtemény jelentőségét csak növeli, hogy Endre Károly harctéri halálköltészete – Trakl halálköltészetével ellentétben – nem ahalál elfogadásának s fellebbezhetetlenségének lírája, hanemaz életigenlés feltörése háborúval, halállal, a személytelen,élettől elidegenítő hatalom erőszakával szemben. S az sem lényegtelen, hogy ő nem korszellemként, nem a társadalmatcsupán tükröző szellemi légkörben éli meg költőileg a halált, hanem a halál valóságos forgatagának kellős közepén,az egyik leggyilkosabb hadszíntéren, Olaszországban váliktükrözőjévé. Az „Untergang”-érzés, a megsemmisülés-költészet Trakl-féle dekadens általánosításával szemben, a halál tagadása Endre Károlynál szembeszegülés, lázadás egyaz emberre kényszerített, de megfordítható végállapot ellen.Az ő halállírája értelme szerint végső fokon az élet igenlése és – nem csupán szubjektív, de társadalmi általánosításra igényt tartó ítélet is az élet nevében a halált hozóerők fölött.

Ugyanakkor az ítélet Endre Károlynál, akárcsak a pusztulás-érzésből kicsapódó vágy Traklnál, az Osztrák-MagyarMonarchia ellen fordul. Mindkettőjük költői magatartásabeletartozik abba a kísérteties légkörbe, amit Kafka rögzített– fejét Kafka, akárcsak Trakl, megadón a végzet bárdjaalá hajtja –, s amelynek másik pólusán, ellenkező előjellelAdy forradalmi költészetet produkált. A tény, hogy a korszakmagyar irodalmának Ady Endre a vezérlő szelleme, EndreKároly háborúhoz, bakákhoz – a néphez – való emberi éslírai viszonyát kétségtelenül döntően befolyásolta. Az olaszharctéren a fiatal költő szeme előtt pusztító, halálos lényegéig meztelenedett a Monarchia, és az egész kapitalista Európát jellemző talmi, velejéig bomló, romboló és rontóhalálos valósága jelenik meg. A Trakllal realizmusa révénszembenálló Adyt Endre Károly nem formailag követi, deaz ő háború alatti halálköltészetét a felől a valóság felőligazolja, ami a Halottak élén versein átborzong.

Az erdélyi magyar provincializmus nemcsak ezt a kezdetein az irodalomban még jelenlévő harctéri és halálköltészetet hagyta megválaszolatlanul, de a költő húszas évekbeliemberi elveszettsége, magánya marcangoló lírai segélykiáltásait is. Endre Károlynak ekkor már nem volt kihez szólnia,csak a csillagokhoz, mert nem követte itt senki sem Kosztolányi, sem Schöpflin példáját. A költő a legteljesebb visszhangtalanságban alkotott. Lírája – mint a vers Berzsenyiidején – legföljebb ha literátor barátaihoz jutott el. Az erdélyi Szépmíves Céh másfél évtizeden át, esztendőről esztendőre megjelenő tíz-tizenkét kötete közül az ő költészetének egyetlenegy sem jutott. S csak neki nem? Jutott-e például az ugyancsak nem transzilvanista peremvidéki OrmosIvánnak? Ki emlékezik a nevére? Holott még csak szocialistasem volt, mint Korvin Sándor vagy Brassai Viktor, akikrőlbennfenteseken kívül máig sem tud kellőt a hazai versolvasókjelentős rétege.

A Korunk, az volt végre a visszhang, ott kapta meg EndreKároly a reális megbecsülést, egy másfajta olvasórétegtől,egy másfajta íróközösségtől. Ott teljesedett be a költő komoly előzményekre, a Harctéri versekre és az 1918–19-esköltészetére épülő antifasiszta népfrontisága, történelmi élményekre épült polgári humanizmusának új minősége.

A Harctéri versek következéseként 1918–1919-ben a fiatallírikus megrendülését nem kizárólagosan a személyes morális érzékenység és a gazdag lírai gondolatiság szülte. Ezcsak válaszolt a történelemben bekövetkezett fordulatok ébresztő rengésére. Az első világháború halál- és erőszak-élményéből a költő – azokkal együtt, akikkel megélte a háborút – átfordult a felviharzó társadalmi forradalom elfogadásába. De többről van szó, mint elfogadásról: választásról.A forradalomra esett választás e háború ellen felkelt költészet szükséges és egyedül lehetséges kitörése egy végsőkigfokozott embertelen állapotból. 1918–1919 versei a történelmivel egybeeső személyes – morális – szükségszerűség kikerülhetetlen voltáról tesznek tanúságot.

Van még egy költője ama korszak irodalmának, GyóniGéza, akit a magyar irodalomtörténetben a háború költőjeként mindeddig egyedül emlegettek. Gyóni század eleji modorában – amit Ady hatása lazított fel – előbb a háborúsnacionalizmus zászlója lehetett, Ady ellen játszhatták ki, deaz orosz hadifogságban ő is elfogadta a forradalmat. Számára ez az elfogadás szinte vallásos, eksztatikus megváltás.Endre Károlynál, az olasz front gyermek-hadnagyánál, a bakák társánál az öldöklő harcokban és a halál szomszédságában a forradalomra reagálás: a bakák népével való azonosulás, az internacionalizmus felérzése, egy új emberi világmegsejtése. Sem Kosztolányi, sem Schöpflin nem mondja ki,de amit kiolvasnak Endre Károly harctéri költészetéből, magasan Gyóni fölé helyezi költőnket, Kosztolányi ezért emeliki külön hangsúllyal: ő nem „háborús” versek írója.

Gyóni valóságra ébredése az oroszországi forradalom kitörése idején szívszorító, megható, szép szentimentális fordulat. Endre Károlynál a forradalom nem hirtelen megvilágosodás, hanem szerves folytatódás: a harctéren kialakultantimilitarista álláspont és folyamat befejezése. Az emberifelszabadulás, az öröm reményének csattogása. Üdvözlet valami újnak, másnak, egy kezdetnek – mely végül is megbukott. És amelynek persze már nem lehetett ő oly teljesköltője, mint a harcterek szorongásainak: betegen, vidéken,Temesváron élte át a forradalom idejét, ahol a „forradalmi”kormányzótanács mind a polgári, mind a proletárforradalmat elárulta. De így is – ez az elfogadás is Endre Károlyköltészetének, humanizmusának megmentője, megmaradásának kezessége.

Endre Károly ezt az elkötelezettségét támasztja fel másodszorra és végleg a harmincas évek közepén a Korunkban.Akkor, amikor a Korunk oldalain Komját Aladár is megjelenik. Útjuk másodszor kereszteződik. Az 1919-es KomjátAladárhoz kevés közelibb költőnk van, mint az 1918–1919-esEndre Károly. Érdemes a két lírikus 1919 végéig írott verseitösszevetni! Egymásra felelnek, egymáshoz roppant közelienérzékelik a korszerűséget: Endre Károly szintén megfordultKassák pacifista törzsasztalánál a Meteorban, ahol NagyLajos, Szász Menyhért, Keleti Artúr is tanyázott. Későbbiszabadversein – akárcsak Babits és Kosztolányi effajta versein – megérzik a Kassák-költészet fuvallata, az a lírailégkör, amelyből az emigrációban a magyar kommunistaköltészet bontakozott ki.

Az 1944-es hazai fordulat ilyképp a költő lírájában hosszasbetemetettségét, elnémítottságát követően nem önigazoló reminiszcenciákat támaszt fel, hanem természetes módon, folyamatosan teszi számára lehetővé az 1936 utáni antifasiszta ésismét háborúellenes gesztusú előzmény szükséges folytatását.

Milyen ez a folytatás?

A költő eredendő, tág lélegzetű humanizmusa az offenzív,új népi forradalom irodalmának szellemébe elevenedik. Azúj szocialista út teljesítmény-csúcsa: A Görzi elégiák (1958–1959).

Egy hatalmas, 1300 soros disztichonban írott életregény ez,melyet a mögötte fekvő három évtizeden át pillérszerű emlékező, megidéző versek kötnek össze a Harctéri versek alapvető élményével. Az immár szenvedélyesen, tudata mélyéigszocialista lírikus az ötvenes évek végén írja meg kétháború közötti zarándokútját a harctéri lírai napló terepeireés lelkiállapotába. A Harctéri versek élménye az emlékezésben, a vádban, az idő- és korszerű új megfejtésekben és figyelmeztetésekben hatalmasan kitágul: kupolaként borul a megtett fél évszázados történelmi, emberi és költői útra.

A filológus Révay József az Elégiákról írott elragadtatottbírálatát így fejezi be: „ezt a forró szocialista vallomást olyanköltőtől kaptuk, aki csontja velejéig humanista, az antikvitás szerelmese, az antik forma tökéletes művésze, akibenmegvalósult a szocialista humanizmus eszménye…” Az életregényben az emlékek és az asszociációk lélekbe markolóanviharoznak fel huszadik századi nagy vallomássá és intéssé:csak háborút nem! Gondolatilag, érzelmileg oly elementárisanáradó, zuhogó ez a nagy költemény, hogy minden sorábanszétrobbanással fenyeget. A hősi mérték acélpántja tartjaössze, az a páratlan fegyelem, amire már kezdetén felfigyelt Kosztolányi, amikor a fiatal költő rendező erényeit dicsérte. A rendező képesség itt rendkívüli kompozícióra vállalkozott. Teljes sikerrel. Semmi szólam, sem „propaganda”.Az egyetemes igényű – s itt már nem polgári, hanem szocialista egyetemesség-igény jelentkezik –, őszinte, mélyértelmű humanizmus viszi fel a legmagasabb pontjaira ezt azegész tudatos költői életen át folyvást tovább érlelt vallomásos lírát. Említsük-e – de miért ne? –, hazai magyar irodalmunkban a műnek – ámbár kötetben megjelenése előtt azIgaz Szó folytatásokban közölte – ugyanúgy nem akadt felfedezője, mint Endre Károly első kötetének.

Gaál Gábor egy 1936-ban írott tanulmányában Nagy Istvánés Szilágyi András első regénye mellett az addigi kisebbségi magyar irodalom kevés, de maradandó eredményei közé sorolta Kuncz Aladár Fekete kolostorát és Markovits RodionSzibériai garnizonját. Ha az ő szellemében vesszük szemügyrea rokon történelmi érzékenységre valló elégiákat, erőltetésnélkül juthatunk arra a konklúzióra, hogy felszabadulásutáni szocialista líránk élén a helye Endre Károly tökéletesműformájú, páratlan nyelvi gazdagságú, hiánytalan ritmikájúés zenéjű, fölötte időszerű lírai regényének. S ebben a szellemben a romániai magyar költészet élvonalában jelölhetnénkki végleges helyét. Épp az alatt a humanista éghajlat alatt,melynek örökségét szocialistákként is vállaljuk, és ahonnanKuncz és Markovits prózai művei fakadtak: a háborúk elítélésének közös álláspontja nyilvánvalóan az időn át is közelítia költőt és e testvéri szellemű prózaírókat.

A mű a lírikust végleg definiálja: Endre Károly a háborúellenes humanizmus egyik legnagyobb magyar nyelvű lírikusa. Életművének ez az eszmei tengelye. Minden, amit költőként alkotott, ekörül forog. Háború-, halál- és erőszakellenessége magyarázza egész eszmei fejlődését, ehhez viszonyulköltészetének minden tája és ideje.

Ez a pontosan meghatározható humanizmus tovább fejlődötten, a szocializmus csillagzata alatt is megőrizte születésejellegét, pontosan determinálja Endre Károly egész költészetének különösségét, sajátosságait: a haladó polgári minőségfelől a szocialista minőségbe való következetes, példaadóáthajlását.

Endre Károly kétségtelenül a romániai magyar nemzetiségirodalmának egyik legjelentősebb költője. Az őt környezőprovincializmus ellenére vált azzá: visszhang nélkül, fel nemismerten, szerényen, mindmáig önmagában, és alapjában akor vezető történelmi erőiben, a kiirthatatlan emberiességperspektíváiban bízva, valójában versei mögé rejtőzötten,ahogy már eleve Schöpflin látta. Endre Károly, bár hagyotttöredékben alkotásokat, de keze alól rögtönzött, nem egészértékű mű sohasem került ki. Sem sekélyes alkalmi értékűés érdekű vers, sem eszmei kalandokra, mérlegelésre, bizonytalankodásra, opportunizmusra árulkodó sorok. Kételyeit nyíltan kimondta és megvívott velük. Úgy igényes fél évszázada,hogy az önmagával szembeni művészi igényét nem adja fel,s ezzel példát teremtett.

Kevesen tudják róla, hogy a harmincas években mily szenvedéllyel adta át gazdag tapasztalatait fiatal forradalmárköltőknek. Salamon Ernő is közéjük tartozott. Találkozásaikmindkettőjükben felejthetetlen nyomot hagytak. Méltán említhetjük itt: Gaál Gábor nevelő munkáját egészítette ki. Csakakik közel álltak hozzá – a Korunk szerkesztője és munkatársi köre –, tudták róla, hogy a polgári társadalmon belüli jeges magányában milyen őszintén vonzódott mindig isa leghaladóbb eszmékhez, a munkásosztály ügyéhez. Antifasizmusának ez a vonzalom ad veretet, ez támasztotta aláköltészete történetiségét és hitelességét.

1919 után másfél évtizedes megtorpanásában, kitérőjén irracionális tájak felé, nem hajló költői jelleme erejét megőriznia romániai sivár magyar polgári szellemi provincián, egyzord, száraz, poros üzletvárosban, Temesvárott – nem mindennapi művészi hitre, nem közönséges erkölcsi erőre, demély gyökerű emberségre vall. Bartalis János így őrizte alírát a Szamos menti Kosályon, közel a földhöz és a parasztiléthez. Tompa László pedig Udvarhelyen, közel a néphez ésa nyomorító terméketlen hegyekhez. Az Ady, a Babits ésvonulata, valamint a korai Kassák felől érkező nemzetiségilíránknak költészetünk első generációjaként ők a megteremtői. Hármuk közül Endre Károly csatlakozott a Korunkhoz,s teremtett ezzel ideológiailag polarizált két világháború közötti irodalmunkban egy új szintézist.

A fél évszázados életmű történelemhez fűződő viszonyánakismételt kihangsúlyozása jelentős vonásra utal. Ám a történetiség vonása önmagában még nem magyarázhatja Endre Károly költészetének jelentőségét és fegyelemre épülő szépségét. Jelentőség és szépség e líra emelkedettségében jut kifejezésre. Ez az ő emelkedettsége – ahogyan benső tartása, alírai megismerés, a felfedezés, a vállalás, az érzékenység, agondolatiság a klasszikus műformákkal következetesen egybeolvadnak – sajátosan az övé. Lehetnek a költőnek rokonai, mások lehetnek talán nálánál nagyobbak, de a hangja, apátosza, a műformák kezelése egészen egyéni, mással összenem téveszthető: eredeti.

Öt évtizeden át vívja harcát az elidegenítő, irracionalitásfelé taszító külvilág, de nem a valóság ellen. Minden erőfeszítése a világ realitásai, a bonyolult emberi lét, ismeretlendolgok megfejtésére irányul. A történelem vak erőinek állellent, az emberi természet ismeretlen démonait szelídíti, s eköltői harcában költészetének anyaga az elrendeződés, amegvilágosulás szépítő transzfigurációin megy át. Ennek titkához a kulcs: a költő alaptermészete a szeretet és a szelídség. Nem elvont, feminin szeretet és szelídség, hanem aférfias, győzelemre és teljességre törekvő vállalása mindannak, ami nemesítően, fennkölten emberi. Emelkedettségénekez a forrása.

A költő szellemi harca – a világról szóló ellentmondásoseszmékkel, ezek képeivel – a mű szerint bevallottan azértfolyik, hogy igazságvágy és konkrét igazság, valóságvágy éskonkrét valóság a versben szövetségre leljen. Ez a kongruencia az 1944-es történelmi változásig nem juthatott másképpkifejezésre, mint elutasító, megtagadó, ítélkező magatartásban. Más szóval egy más emberi élet- és világberendezés akarásában, a költő önmagát is másnak akaró lírikus cselekvésében, világ- és önváltoztató költői tevékenységben. Mi semtermészetesebb tehát, mint az, hogy e líra szemben találtamagát mindenféle magyar művészi és eszmei konzervatizmussal vagy akadémizmussal. Még a húszas évekbeli és harmincas évek eleji irracionalitásra hajlamos kitérőjén is.

1918–1919 ugyanis felvázolta a kiutat. De ez az út történelmileg megszakadt. Az ellenforradalom, a válság esztendői,nemkülönben a kapitalizmus relatív stabilizálódása: vakon,üresen meredt a költőre. A halálélményekre torladt forradalom bukásától, a gyökeres változásoktól kábult költő szemében az emberiesség – a polgári szellemi térben úgy tűnt– végzetesen összeomlott, a régi értékek megbuktak, és újaknem születtek. Az európai ember fölé egy szorongásos, kilátástalan, ismeretlennek vélt fenyegetés magasodott. Költőnknek, ha lírikusként létezni akart – és milyen nagy volt benne az életszeretet! –, azon túl kellett néznie: a csillagokig, azuniverzumig, mert hiszen az emberben, a kuszált társadalomban nem volt hol megkapaszkodnia. Nagyon testvéri ez azéletérzés az egyidejű expresszionizmuséval, de míg abbanszétrobbannak a formák is, Endre Károly szorongásos, emlékező, elvesző emberlétét a szonett fegyelmébe szorítja. Sitt a forma mintegy megtartó védekezés a háború utáni éjfekete és kénköves valósága ellen. Éj, de nem örök sötétség.E költészetét belepő kétségbeesés, az elidegenedés alján azélet szeretetéből fakadó remény, ha halványan is, de ott parázslik. Nem huny ki végleg: „Vaksággal vert a föld, gyászszal telített, Míg fel nem jő az új világok holdja.” A történelemben látszatra csődöt mondó „véges eszméktől” elszakadni,erre vágyik a költő, s ez a veszélyes tendencia megsejtetivele: „üvegbura” alá temetkezik, falat von személyisége és alét közé. Nem kétséges: ezen a költőn, mint az egész első világháború utáni fiatal európai intelligencián, veszedelmessebek fakadtak. Ő is gyógyulást keres, de mozgalmakon kívül– a helikonit nem érezte annak –, magára utaltan olyanidőben, melynek akkor itt még orvosa nem akadhatott.

Ekkor lel rá, szonettjei után, a görög tragikusokra. Törvényszerűen. Azért is, mert fokozottabban segítik fegyelmemegszilárdításában. És azért is, mert bennük leli meg annaktükrét, amit európaiként megér; belőlük hallja ki egy tipikusés általános helyzet, egy feloldhatatlan konfliktus jajszavát.A feloldhatatlan konfliktus: egyén, intellektus, emberiességés a háború utáni barbár társadalmi szerkezet ellenségesszemben állása: a költészet tragédiája.

A költő látleletet készít, felfedi tragikus állapota lényegét,és ezt joggal vetíti vissza a gyermeki ártatlansággal átéltharctéri évekig: „Tíz éve holt vagyok én… utammal, amelynem visz sehová… éntelenné süllyedek.” Az éntelenné sülylyedés: az ember végállapota, az emberi lényeg megszűnése,az elidegenedés teljessége. Ezen a ponton elvész a realitás,elvesznek a földi távlatok, „pozdorjává tört, mi eddig vitt,a szörnyű szerkezet… Kongó szorongás… Nincsen mű, csakaz égbolt…”

Mi történik? Fokozatosan kifejlődik ismét a halálköltészet.De más, „békés” körülmények között, egy lényege szerintháborúban is, „békében” is „szörnyű szerkezet”-en belül vádolóan. Míg Endre Károly egészen fiatalon, frissen, szintekackiásan szembeszállt a szeme láttára dühöngő halállal, mostmár tragikumra éretten, egy immár változhatatlannak tűnőrossz társadalmi valóságban, más minőségű halálérzet vesziőt szárnyaira. Az, ami annak a társadalomnak pusztító lényegét teszi, s amelynek halálos mivoltával szemben márnem áll meg oly biztonságosan, mint állt a halállal szemtőlszemben a háborúban. Ha előzőleg a forradalom felé hatolva ellenpólusa lehetett Traklnak, most – a forradalommalegyütt leterítve, elidegenítettként –, íme, egy síkra kerül azemberi sorvadás, a halálba burkolózás költőjével.

Ezt kérdi: „Miért ne haladjak céltalanul az éjben én is,– összefonódva minden néma rokonnal?” Kik ezek a némákés rokonok, ha nem a „szörnyű szerkezet” elnémítottjai, agörzi halottak, Orgovány, Kecskemét elnémítottjai, az elsiratott Luxemburg Róza, és ha az osztrák költő sorsát akkormég nem ismerhette is Endre Károly, akkor is: a rokonTrakl, aki maga vetett véget életének? És mennyi, mennyiköltő némult el akkor!…

Hová vezet óhatatlanul ez a céltalanság, a puszta tagadásnak eme megélése az emberi, a történelmi megrendültségben?Végül is az elhallgatáshoz.

1930-ban a hamu alatt szunnyadó parázs mégis, váratlanulfellobban. Egy nagy befejezetlen költemény születik, A genezis versei. Erőteljes, férfias költészet, melyben a jelenlévőhalálérzést látszólag elfedi a dionüszoszi, pogány ünnepi hang.A lángot az élet, a bujkáló parázsra ontott szesz: a megtalált szerelmi beteljesülés lobbantja fel. Mintegy utoljára,végső tivornyás búcsúként az élettől, költészettől, elkeveredve az elemekkel, pantheisztikus gyönyörben; a csillagokközül és a magányból visszatérve a fogható, lihegő földi létbe,a fiziológiai realitás szenvedélyességébe, frenezisébe. A keresett gyógyulás megtalálásának ez az eksztatikus első jele. Sez persze, mint minden eksztázis, egészen individuális. De mégis: halál fölé emelkedés; utalás arra, hogy szűnőben abenső pusztulás uralma, s az egyidejű kettősség – halál ésélet egyidejű akarásának – ellentmondása. Utalás, de végakkord is. A költő hat évre elhallgat. Vidéki magányábancsak a Duinói elégiák fordításával foglalkozik, kedvenc görögjeit olvassa.

A genezis versei lezárták Endre Károly költészetének öszszetartozó első és második korszakát, halálköltészetét, melyezen a ponton – a Harctéri versek moráljához híven – mégiscsak az élet győzelmével teljes és befejezett, és amelybenvalóságtól elfordulása jelentését is pontosan jelezni és értelmezni tudta. Versek, sorok, képek, jelzők utalnak rá, hogytudatában van: a kapitalizmus idegeníti el. Úgy ahogy elsőkorszakát a forradalom zárta le, úgy zárja le második, gyógyulást kereső, tragikus korszakát az egészen személyes, feloldó megrendülés: a szerelem vihara, villámfénye. Mennydörgés ez a vers. Utána hosszú csend következik.

1930-tól 1936-ig: a némaság esztendői. A negatív tetté váltvágy teljesülése: a költő íme hallgatásában egyesül „mindennéma rokonnal”. Az 1920–1930 közötti életérzést, a halálköltészetet megcáfolta a szerelem fellobbanása. Ezután valamigyökeresen másnak kellett jönnie, és el is jött – fél évtizedes tépelődés után, s ezúttal is a történelem érintésére:Európát elárasztotta a fasizmus, védekezni kellett, s meg kellett mos már védeni A genezis verseiben megtalált életet.

Az elnémult lírikus kitörni igyekszik elszigeteltségéből.Megváltó szerelme, felesége kíséretében jár norvég fjordokon,Londonban, Olaszországban Dante és Michelangelo nyomában– Dante terzinái és Michelangelo már előbb ízlelt szonettjeimélyen belejátszanak majd művészete késői alakulásába. Ésjár a csillagok alatti magányában megtalált görög tragikusokvilágában, római nyomokon Egyiptomban, Kisázsiáig. De elzarándokol az olasz harctér színhelyeire is. A felzaklató viszontlátás hosszan hordott újító élményéből születik húszévvel később, a szocializmus építésének éveiben s az atomkor kezdetén a nagy görzi elégiasorozat…

A genezis versei képviselte szubjektív fordulatot hat évmúlva követi az objektív jelentőségű változás, a számvetésaz addigi léttel, élettel, költészettel. A már említett Korunkhoz találás: a kíméletlen önvizsgálat és bátor önbírálat s egyúj költői feladat, az elkötelezettség kijelölése és megfogalmazása a Gorkij-rekviemben.

Ha Endre Károlyt Traklhoz viszonyítottuk, ha a Duinóielégiák fordítását szóvá téve sejteni engedtük a Rilkéhezvaló vonzódás már korábban mutatkozó gondolati színező erejét – hatása kimutatható –, a Gorkij-rekviem pontjáról az1919 utáni lírai termésre visszatekintve, kitűnik, hogy az újhangú költemény mit minősít át, mit tagad meg, milyen ellentétet támaszt fel.

A költő a Nyugat költészete után őt továbbalakító és aNyugat lírikusaival rokon Baudelaire-t és Verlaine-t folytatóhuszadik századi osztrák költők magáévá tett hatását, álláspontját minősíti át. Ők az ember modern kitaszítottságát énekelték, s korántsem vádolhatók azzal, hogy szolidaritásukataz emberrel végleg s teljesen feladták volna; csupán leszűkítették. Náluk osztályjegyek nélküli, „általános” emberképről van szó, és legtöbbször egy kegyes, krisztiánus szánalomszeretet vonzódásról a szegények iránt. Ezt az irányt EndreKároly a valóságban vívott élethalálharcai, élményei révéneleve meghaladta. De ők az emberrel – mint Endre Károly1920–1930 között, de náluknál lényegesen többet tudva a társadalom konkrétságáról –, az emberrel a menthetetlenségbenvoltak szolidárisak. Mindnyájuk feje fölött – némelyek katolicizmusa ellenére – ott dereng Kierkegaard protestánsteológiai kitaszítottság-komplexusa, a modern egzisztencializmus kezdeteinek ködös glóriája: a tizenkilencedik századi„elátkozottság” most már irracionális „menthetetlenséggé”minősülése. Ez volt a veszély, amely a negatív társadalmiviszonyok között Endre Károlyt is szinte-szinte elsodorta, demindenesetre hosszas elnémulásba vitte. Mert csak elnémulnialehetett egy olyan alapvetően vitális, életszerető, nem feminin alkatú, nem neurotizált lírikusnak, mint Endre Károly,amikor az elidegenedettségnek realizmussal való legyőzésehelyett a szorongást keltő emberi egyedüllétet, a kivetettsé
get változhatatlan állapotként – legalábbis részben – líraialapállásul elfogadta.

Endre Károly Korunk-beli önkritikájában, mely lényegében a század egész első negyedének európai kivetettségköltészetét bírálja, visszájára fordítja főleg az osztrák költészet passzív humanizmusát, mely dekadenciája ellenére semkitagadható a humanizmus tágabb birodalmából. Az a trakliés rilkei líra, sőt Hoffmannsthal költészete, amely általánosságban ugyan, de a kinti valóságtól befelé, az individuálislélekbe fordult, s a filozófia irracionális útjain kereste a megváltást, történetileg semmi egyebet nem fejezett ki, mintaz emberinek a kapitalista világberendezéstől való elfordulását, passzív humanizmust.

Ennek a laza, nem aktív humanizmusnak – amely Trakltképtelen volt életben tartani – a visszája: az aktív humanizmus. Az érem, a valóság két oldaláról van szó.Trakllal, lemondásával szemben: Thomas Mann. A korérzékelésének irracionális módjával szemben a valóság realista megragadása. S ha jól odafigyelünk, az 1930-ban bekövetkező időleges lírai önmegszüntetésig, Endre Károlyhalál- és elvetettség-költészetének mélyén mindvégig megtaláljuk az aktív humanizmus nyomait. Azt, amit előbb arejtett parázsnak neveztünk, de aminek bízvást adhatjuk ezta nevet is: realizmus. Mert nála az első korszakban realisztikus, de a másodikban irracionális szorongásos halálérzés– és az élet akarásának ambivalens viszonyát épp realizmusaoldja fel. Ez segíti újbóli megszólaláshoz, benső állapotamegfordításához, a leszámoláshoz és átminősítéshez a Gorkijrekviemben és az innen kinövő, az Elégiák felé mutató további versekben. S ezek már kategorikusan szólnak a kispolgáriság, az elveszettség, a fasizmus, s összegezőn: a háború ellen. Mint az antimilitarista és a forradalom melléálló versek az 1936–1944-es korszakhoz, úgy viszonylik ezutóbbi szakasz, előkészületként, az 1945 utáni szocialista korszak költészetéhez.

A harmadik korszak termése ritkább, mint az előzőké,de annál világosabb értelmű és ellentmondástól mentesebb.A költő itt már egy egészen határozott világnézeti vonalon áll – az antifasiszta Népfront álláspontjának elfogadásaRomániában társadalmi fedezete révén az lehetett –, együtta Korunk költőivel és József Attilával. Az alatt a jel alatt,amit az európai irodalomban József Attila és Thomas Mannkézfogása pecsételt meg. Endre Károly költői állásfoglalásának jelentősége tehát kettős, és ez a kettősség egységetjelent: versei 1936-tól – akár tudták ezt literátorok, akárnem, akár felfedeztük ezt máig, akár nem – a fasizmussalszembeni gesztusokként roppant kifejezőerejükkel, művészifegyverzetükkel, nagy lélegzetvételükkel, formai szilárdságuk, humanista tartásuk révén szembeötlően kiemelkedneka romániai magyar nyelvű költészet egészéből.

Ha korábban korántsem véletlenül Trakllal vontunk párhuzamot, most is megkockáztathatjuk az állítást: abban akorszakban Endre Károly Salamon Ernő útitársává váltan,más lírai modalitásokkal, más hangnemben ugyan s a Nyugatörökségét differenciáltan tovább formázva, de egyetlen nagyproletárköltőnk mellett a legjelentősebb népfronti lírikusunk. A polgári humanista Endre Károly és a proletárforradalmár Salamon Ernő egymás mellé találása a Korunkoldalain, nemzetiségi körülményeink között a legmagasabbeszmei szinten s a legigényesebb művészi színvonalon fejeziki az antifasiszta népfronti koncepció ideológiai és szellemimegvalósulását, a líra emberi és történeti szerepét egy fölöttefontos, mert a szocialista jelen felé mutató időpontban.

Fél évszázados romániai magyar irodalmunk történeténekegyik leglényegesebb mozzanata ez, amely költészetünkbenmár a kapitalizmus feltételei között vetíti előre az 1944–1945 után bekövetkező változások minőségi lényegét. Egyolyan reális irodalmi egység lehetőségére utalt, amely a történelemben végül is a marxista történet és irodalomszemléletmagasabbrendűségének igazolásával végződött, s alapjábancáfolta a két világháború közötti romániai magyar polgáriirodalom idealista, hamisan historizáló, transzilvanista ésharmadikutas szellemtörténeti illúzióit, történelmi agyrémeit.Akik 1929-ben az Erdélyi Helikonban a marxista valóságlátást jövőtlen „német” és anacionális „importnak” nevezték – és Gaál Gábornak azt ajánlották: menjen Berlinbe irodalmat szervezni! –, azokat – provincializmusukat –nagyon is gyorsan megcáfolta nemzetiségi irodalmunknak abaloldalon való s ténylegesen honi gyökerű és reálisan európai szellemű forradalmi felnövekedése. Erre a növekedésrefelelt itt is a fasizmus, amely hátraszorította a transzilvanizmust, de ugyanakkor támogatta is, és természetesen abaloldallal, a szocialistákkal, a Népfronttal szemben, s magyar nyelven Romániában is ideológiai mezben, a „nemzeti”szellem nevében lépett fel. De ez már nem tartozik ide.Reánk annyi tartozik, hogy Endre Károly – és vele a radikális polgári írók egész sora – irodalmunk ellentmondásoseszmei alakulása folyamán kategorikusan, a szocialistaírókkal egy arcvonalon, szembeszegült a fasizmussal.

Ha a haladó magyar irodalom antifasiszta humanista korszakával vetjük össze Endre Károly útját: a Gorkij-rekviemetés az ennek vonzásába eső egész harmadik szakaszt, rádöbbenünk, hogy benső alakulása ekkortól rokonul József Attilaés Radnóti lírájával, és megelőzi hajdani mestereit a történelmi helyzet felismerésében: elébe vág Kosztolányinak, deBabitsnak is. Hiszen a Gorkij-rekviem önvizsgáló, önbírálószelleme mélységesen testvéri Babits Jónás könyvével. Aztmegelőzi. Endre Károly egy-két évvel korábban írja meg,s a Korunkban négy évvel előbb adja közre, mint Babits a„jobb” és „bal” közötti két évtizedes tulajdon menedékkeresésének kritikáját.

Nem vállaljuk itt a históriai lényeget kisiklató kérdést:„de ki a nagyobb költő?” Számunkra itt az irodalomtörténetipárhuzam történeti szempontja a fontos. Az, hogy EndreKároly a romániai magyar irodalomnak a politikai tömegmozgalmak ösztönző fedezetével rendelkező baloldali szervezettsége légkörében a csodálatos tökélyű Babits-vers sejtető módjával szemben költőileg konkrétan, teljes nyíltsággal – petőfis, adys gesztussal – egyenesen mondja ki, hogymi változott és miért. S úgy, hogy pőrére vetkőzteti előttünkszívét, eszméletét; felszólít, hogy íme nézzük, lássuk, mitigényel a költőtől, az embertől a mindennél parancsolóbberejű valóság, az idő; miféle leszámolást, ha a költő igényttart emberi szerepre. S mily mesterien, mily maradéktalan líraisággal teszi ezt! Nem is kifejezésmódja direktségét vetjük össze Babits sejtetéseivel, hanem a megfogalmazás, amegnevezések hordozta aktív humanizmusának minőségét,viszonyát Európa végzetes valóságához és a háborús fasisztavégzettel szembenálló, nem akármilyen humanista, hanema gorkiji aktív szellemhez. Számunkra ez a történetiség mércéje, innen világítható meg, mit jelentett abban a korszakban a Jónás könyve előtt születve s azzal egyidőben s azzalösszetartozóan – mintegy Babitstól a kommunista népfrontiköltészetig összekötő jelentéssel – tipikus népfronti gesztusként a Gorkij-rekviem.

E költészet negyedik, szocialista korszakának az egészmű tengelyére eső csúcsáról, a Görzi elégiákról már megemlékeztünk. Ha ez irány- és mértékjelző mű körül egy antifasiszta emlékező költészet szövi át a szocialista felépítőszellemmel való azonosulás lírai bizonyítékait, ez a tényvisszautal az 1936-tól a háború felé közelítő és a másodszormegélt háborús esztendők álláspontjára.

Oly időben, mint e mai, amikor a szocialista forradalomés építés húsz esztendejének történeti, politikai, gondolati ésművészi eredményeit, értékeit tisztázó ellentmondásos elméleti harc folyik világszerte, nem oktalan figyelmeztetnünk:Endre Károly lírája ennek az utolsó időszaknak olyan pillanatait, mozzanatait ragadta meg maradandó művészi erővel,amelyek az eltelt húsz forradalmi évből s főleg a szocializmuskialakulásának idejéből állandókként maradnak meg. Ezekaz állandók: a torzítatlan forradalmi humanista vonatkozások élethez, valósághoz. Endre Károlynak lírikuskéntnincs mit korrigálnia, nincs mit visszavonnia. Költészeténekeszmei állandója: a népfronti időben megtalált gorkij humanizmus, mely megszabja a forradalomhoz, a szocializmushozfűződő, fokozódóan bensőséges viszonyát.

E húsz esztendőnek sem bő a termése. Ám annál kiteljesültebb, annál véglegesebb: összefoglalás, mely az időbőlis az összefoglalni valókat ragadja ki. A töredék- és pillanatérdekű, az időben változó jelszókon túli folyamatos állandóságok bírják szólalásra. Az ő szocialista versei a jelennelegyütt a jelenhez vezető, a jelenbe átsugárzó múltat is mindig megvallják. Újabb költészetének e lényeges vonása rokonibb József Attila utolsó korszakával, mint amennyirea költő maga tudatában van. Szocialista verseinek történetisége nem a vers héján látszik meg, nem a felszínen, hanemlényegében: humánuma múltat s jelent összefogó előrepillantásában. Egy olyan szocialista humanizmus-vállalásban tehát,amely – mint erre imént utaltunk – nagyon is tudatosanöleli magába a költő szocializmus felé tartó előző kori haladóhumanizmusát. Mi több, a költő erudíciója, elmélyültségehidat ver a reneszánsz humanizmusáig, a görög-latin klaszszicizmusig. Költészetének tengelye – ismételjük – a háborúellenesség, az imperializmus utolsó fél évszázadának a halállal szembeni rezgéseit adja ugyan vissza, de ebben a rezonanciában az az emberiesség szól, amely Bakkhülidész, Catullus és Tibullus óta egy percre sem halkult el az európaiköltészet több mint két évezredében. A második világháborútkövető forradalmi győzelmet is a béke jegyében üdvözli.

A népi demokratikus forradalom elmélyülését sem neofitafelfedező lelkendezéssel ünnepli, hanem az 1918–1919-es demokratikus és a proletárforradalmak személyes előzményélményei folytatásaként. Puskin lírájának felénk küldöttizeneteit ugyancsak a forradalom megszenvedett, kivívottés megérdemelt magaslatairól tekinti át, innen fejti meg azorosz forradalmár költő „itt és ma” jelentését; Endre Károlyegy személyes élmény nyomán évtizedig hordta magában atémát, és megírásához végül is a teljesült forradalom adtameg a kulcsot. Ilyen természetű Lenau evokációja is. Ez egyiklegszebb szocialista hazafiságú költeményünk, egy táj és népeegész lezajlott sorsából olvassa ki a szocializmus állandóságának, emberszabású nagyságának maradandó jegyeit.1951-ben egy pillanatra felpendül egészen korai szatirikushangja – effajta Szép Ernős „könnyű” moralizáló verseit ittnem közöljük. Kipellengérezi a szocializmus „kényelmeseit”,a mérlegelőket, a mások áldozatkészségének haszonélvezőit.De nem követeli fejüket, nem veti őket szemétdombra.Verse végén egy szelíd fordulattal kérleli a „kényelmeseket”, ne ragaszkodjanak törpeségükhöz, velük is erősebb lehet azújfajta történelmet alakítók sora. A szocialista időszerűségnála a dolgok, a jelenségek értelméből világlik elő. Amikoraz egyenes kimondáshoz folyamodik, akkor is a dolgok jelentését mondja ki, úgy, ahogyan azt a Gorkij-emlékversbentette.

A lírájában megélt kor az ő személyesen birtokolt kora,ez a rendkívüli akkumuláció mindinkább feljogosítja éskötelezi is az emlékezésre. Az idős író számára nemcsaklehetséges, de kötelező is az emlékezés, a tanúságtétel, a márlemérhető múlt jelentéseinek átadása, a fakuló tegnap fennmaradást követelő igazságának átmentése. Így kezd nagykölteménysorozatba – Az aranysáska –, amelyen most dolgozik, és egy részét a Korunkból ismerjük. Tanúként – hajdan a hétköznapi robotban nem hétköznapi képességű közgazdászként, aki felismeri a modern lét törvényeit – a fasizmusba és a háborúba sodró kapitalista börzék moderninfernójáról ír körképet. Itt támad fel, amit London börzéjét látva a világ sorsából kiolvasott, amit a gyapottermőEgyiptomban megpillantott, és amit a kapitalizmus mozgástörvényeiből gyakorlati munkájában áttekintett.

Dantei terzinákban megtoldja egy fejezettel az Infernót,és a költői igazságszolgáltatással megidézi a bűnösnek szántpokolbugyorban az európai fasizmus rémületeinek főbűnösét.Hideglelős, lázas, időszerű költemény ez. Szerkesztőségrőlszerkesztőségre vándorolt, amíg megértették és végül leközölték, mert rányílt valakinek a szeme a vers összefüggéseire: a költő akkor veti ki magából látomását, amikor anyugat-európai neofasizmus nyíltan előáll revansista követeléseivel, imperialista háborús fenyegetéseivel. A költő ígykapcsol össze múltat és jelent. Így folytatja antifasizmusátés háborúellenességét is. Ez a költemény: A pokol harmincötödik éneke. S hogyan ne látnánk kapcsolódást a vers ésA kilencedik ecloga között. A kilencedik eclogában Danteután Radnótit folytatja emlékezésével jelképesen, mintegybefejezve, kívülről lezárva az antifasiszta mártír páratlan„poème fleuve”-jét, be nem fejezett ecloga sorozatát.

A második világháború harctereinek hátországi láthatatlanfrontját A szabadulás rapszódiáiban a disztichonokban írtGörzi elégiák friss, jelen idős feszültségével és izgalmávaltámasztja fel, másfél évtizeddel a fölöttünk elzúgott véresesemények, a háború és az ellenállás évei után. – A tízrapszódiából hármat vettünk fel válogatásunkba. – Tiszta,szép szavakból, hibátlanul ömlő hatodfeles jambusokbólépült emlékmű és súlyos jelentőségű dokumentum ez a tízballadából álló sorozat, melyről szintén csak Révay Józseffedezte fel, hogy benne Endre Károly lírája „már a kommunista történelemalakítás ódai szárnyalású, lelkesítő himnuszává nemesedik”. S a Görzi elégiákkal együtt „a közösség áradó és magasztos énekéig nemesedett”.

Akárcsak az irodalmunkban egyedülálló Harctéri versekben az első világháború idején, ebben a második világháborút, a fasizmus és háborúja ellen felágaskodók küzdelmét ésalakját színre szólító verssorozatban figyelemre méltó művet alkotott. Az ellenállás hazai hőseinek kevesen állítottakhitelesebb, őszintébb, emberibb emléket.

A második világháború idejének ilyen, a korvalóságotegészen belülről érzékelő megörökítésére hazai magyar irodalmunkban aligha egy-két költőnk ha vállalkozott, mintahogy Kuncz Aladár és Markovits Rodion első háborússzámvetésének is alig vagy egyáltalán nem akadt kísérletezőfolytatója; a második világháborúról jelentős könyvet nemírtunk. Holott, mint Gaál Gábor kortársaival kapcsolatbanmegjegyezte – az élő világirodalom húsz éve igazolja megjegyzése máig szóló időszerűségét –, ez – a háború –egyike a kikerülhetetlen „mélysodrású témáknak”. Ismételjük-e el, hogy e tényre fel se figyelt a mi nemzetiségi kritikánk, amely a szocializmus valóságához általában úgy viszonyult – mint nagyjában irodalmunk is –, hogy kívülélt a második világháború utáni világirodalom egyetemesáramán, és a történetiség, a valóság, az élet és költészetösszefüggésének bonyolultságára csak ritkán figyelt. PedigEndre Károly verseinek pátosza, a bennük megragadott embertelenség kísértetisége, a rémület, valamint az emberségőrző reális és nem papírízű hőstettek emberi voltának lírai ábrázolása épp az élő világirodalom utóbbi húsz évének legaktuálisabb áramkörébe kapcsolódik, akárcsak a Görzi elégiák.

Az első világháború poklából, kéksavízű halálköltészetébőlidáig érkezett el Endre Károly egyéni és sajátos költészete.Munkának, eredménynek ez nem kevés…

Az Endre Károly munkáit összefoglaló kötetünket egymichelangelói pillanatot rögzítő kis epikus szonettsorozatzárja. A keltezés 1965. Ne féljünk a jelzőtől, A téli bál egykis remekmű. De vajon nem ars poetica-e a költemény?Vajon nem arról beszél-e benne a visszapillantó költő, hogyő, aki a humánum legmagasabb fokát és legteljesebb örömétmindig is az alkotás erkölcsében látta és a humánum kifejezésének teljességét a szépben, hogy ő a teljességre törekedve megvalósította a michelangelói eszmény egy villanatát? Megélte és egy életműbe objektiválta vereségeit is, deönmagában felépített győzelmeit is. A végső, költői győzelem:itt a kész mű, az egyetemességről alkotott – nem mozdulatlan, hanem folyton alakuló – kép, így, ahogy most ittáll előttünk e kötetben. Az összkép mozgása: az örökké legmagasabbra irányuló törekvés, az igény állandósága. Ezköveteli, hogy két felfedezőjéhez híven igénnyel és figyelemmel mérjük.

Mind Kosztolányinak, mind Schöpflinnek már Endre Károly fellépésekor feltűnik e lírai nyelvezet jellege, a bennerejlő egyéni kifejező lehetőség: úgy szólni a világ dolgairól,mint amik legtermészetesebben az övéi. Révay Endre Károlyutolsó könyve, az Elégiák és rapszódiák kapcsán a véglegesarcú, idős költő minden árnyalatot kifejező zengő és egyéninyelvéről és stílusáról beszél, a nyelvújító tehetségről, a hangfestő alliterációk tömegéről és a költő dúsgazdag szókincséről. Ez az ő stiláris, prozódiai, művészi végeredménye.

A Gorkij-rekviemtől, sőt talán már A genezis verseitőlkezdve, mintha Endre Károly elválna a Kosztolányi, TóthÁrpád, Babits felé húzó nyelvi és stiláris úttól. 1936-tól,újra megszólalásától, eszmei megújulása folytán, s egy újlírai szerepben, szükségszerűen veszi ki részét abból a munkából, amely egy másfajta líra más valóság-kapcsolódásakövetkeztében a magyar vers nyelvét tovább tágítja, új kifejezési lehetőségekkel gazdagítja, prozódiáját tovább differenciálja. József Attila, Radnóti, Illyés az, aki őrzi, felbontja és újra szintetizálja a magyar vers harmincas évekigkialakult nyelvét, ők új – proletár, népi, intellektuálisihletésből fakadt – lehetőségeket raknak azokhoz a kifejezésieszközökhöz, amik a Nyugat lírájában egy hétszázéves fejlődés polgári beteljesedését érlelték meg. Endre Károly a misajátos nemzetiségi költészetünkben hasonlót tett a lírainyelvének korszerűsítése érdekében. De ő, kikerülve e nálánál fiatalabbaknak az új francia lírán áthaladó felfedező útját, s a nyugatosokkal egyidős osztrák kortársaival érintkezve, az új magyar költőnemzedék fejlődésével párhuzamosan oly mélyre ereszkedett a magyar klasszikus prozódiaihagyományban, hogy végül és épp esztendőinkben a teljesörökséggel telítetten érkezett el József Attilához és Radnótihoz. Nyelvi, prozódiai eredetisége és tökélykeresése állandófelfrissítő kutatóútján, a korszerű létezéshez tapadtan ez aszint elkerülhetetlen volt. A szerénysége és felfedezetlensége ellenére is jelentős költő lírája így nemcsak elődökbőltáplálkozhatik, de az eléje kanyarodott ifjabb kortársakhozis megtalálja az utat. Ám sehol, egyetlen hangulatában, semmilyen gondolatában nem epigon. A tudatos rokonulásokmind csak lírai személyisége megvalósításához segítik, snem akadályozzák eredeti önmegvalósításában.

Hol volt, hol van rá filológusunk, aki hazai magyar líránknyomába szegődve, nemzetiségi költészetünk kevés, de tényleges nyelvalkotója között Endre Károly effajta munkájátszemügyre vegye? Ki vizsgálja meg, mi sajátosat, eredetitteremtett Endre Károly fél évszázadon át lírai nyelvünkés prozódiája örökségállományának rögzítéséért, összegezéséért és megújításáért? Nem kevésbé nyelvünk minőségéért,kulturáltságáért, új hajlékonyságokért. Miközben ő a klaszszikus versmérték és a magyaros hangsúlyos verselés egybehangolásáért ugyanazokon az utakon jár, mint a másodikNyugat-nemzedék költői – erre Babits már az Új költőkantológiája előszavában az e századi magyar versművészet betetőzésének lehetőségeként utal –, József Attila ezt aformai eszményt valóra is váltja.

Endre Károly versei mindvégig a költőn át-átszáguldóalkotó vihar egy-egy villanyos kisüléseként hatnak. A csúcsokon robajlón, gyakran pedig halk morajú vagy éppenjátékos fényjelekként foglalja sorba ez a villámlás, égi villanás az éveket, évtizedeket, a fejlődés különböző szakaszait; világítják be a változás és állandóság folyama fölötta lírai személyiség egységét. Hozzájárul az életmű egységének varázsához – s életműveknél épp az egység vonásaia leglényegesebbek –, hogy a saját hang, a személyes ízűformaművészet szerves foglalata a korélménynek. Az átvonuló zene, a görögös morajlás, valamint a feloldás enyhült,napfényes remegése is az európai és a magyar költészetbenmérkőző eszmék egymásra csapásából, viaskodásából kéléletre, akárcsak a megtalált humánum feletti boldogság finom rezgései s a bánat, a szelíd fájdalom fuvallatai. Az idő,a kor teljes erejével jár át ezen a prozódiai eredetiséget,személyességet nagyon is őrző és hangsúlyozó lírán, melyaz állandó gondolati, érzelmi útonlevés költészeteként: aminduntalan elvesző boldogság keresése; felkelés a dolgok,az értékek, a társadalom változása és mozgása közepettea humánum állandójáért.

Dialektikus költészet ez. Annyiban az, hogy benne összecsapnak a huszadik század sebzettségei, halálai, vereségei,a humánum zuhanásai a boldogság és szabadság után nyúlóreménységgel és igazsággal. A csonkítatlan, egész és bonyolult emberi természet dialektikájának az átélése folytánoly feszült ez a líra.

Nemcsak belsőleg feszült, de gyakori szecessziós játékosságait, Adyra visszaütő stilizáló népies tónusait egyre inkábbelhagyva, prozódiája szerint egyre feszesebb is. A kezdetbentetszően csobogó, néha groteszkbe hajló, s később egyreinkább veretes, kemény, eluralkodóan klasszicizáló formateszi azzá; a tudatos, ésszerű ön- és versfegyelmezés szigora.A mérték, mely nála önmagáért való vers-zenévé sohasemengedi degradálódni a művésziséget, holott a költő kezeügyében minden csillogó s ragyogó zenei, hangfestő és ritmikai lehetőség, mely erre a játékra csábíthatná. Ez a fajtaműformához viszonyulás Endre Károlynál nem programszerű,nem előre elhatározott műforma-választás eredménye, mégkevésbé a parnasszien forma szépségkultuszáé. Inkább egypáratlan forma-erudíció biztonságos alkalmazkodása az élmény, a mondanivaló szerves és célszerű igényéhez. Havalami megóvta az ihlet tisztaságát gondosan féltő és ápolóköltőt a rutintól, a forma autonómmá válásától, úgy az, hogysoha semmi egyebet nem vett művészi lelkiismeretére, csakés csakis azt a lírai anyagot, amit megélt, s amely valóságosanés maradéktalanul megihlette. Így maradt meg versformájais állandóan megújulóan elevennek, izzónak, művészi tudásként nem ridegnek, hanem emberhez nagyon közelinek. Ehiteles költészetben – melyben minden szó és minden képa személyes érzelmi vagy gondolati élmény szülötte – ígymarad fenn a politikai téma is, oly időből, amikor rutin ésabsztrakció, a politikai valóság irracionalizálása jó költőketis elszakított időlegesen az élet való folyamataitól, teljességétől és igazságától.

Endre Károlynál a látszólag könnyed, lebegő költői munkafeltűnő fegyelme: művészi credo és etika kérdése is. Elmondották Radnótiról, hogy népfronti s háborús korszakbeli költeményeinek példás és fenséges formai rendje, épp fegyelme:tiltakozás elveszejtő kora véres és részeg zűrzavara ellen,emberi, művészi etikájának kifejezéseként politikai hitvallás is. Ezt a találó megállapítást Endre Károly egész költészetére is vonatkoztathatjuk. Ekként vált a forma feszességenála is a tiltakozás, a megtagadás, az ítélet és végül a lázadáskifejezésévé olyan időben, amikor Európa tébolyultan támolygott a szennyben. S így lettek költeményei a másodszor megélt forradalom alatt és a szocialista felegyenesedés idején azúj léleképítés kötőanyagává, a művészetében valósult harmóniává, az igenlés és harag szintézisévé világ és idő, múltés jelen feloldhatatlan diszharmóniái fölött.

Johannes R. Becher az egész európai haladó költészet fordulatának idején, egy 1037-ben írott tanulmányában kiutatkeresve a baloldali szűkülésből, kifejti, hogy a nagyot leginkább úgy ismerhetjük fel, hogy a legnagyobbhoz mérjük. Döbbenetes, hogy Endre Károly legkimagaslóbb lírai pillanatainakmilyen sok és mély köze volt mindig is Radnóti nagy korszakának egészéhez. Fegyelméhez és feszes formáihoz, központiélményéhez: háborúhoz és halálhoz, valamint jelleméhez, líraitermészetéhez és költői erkölcséhez. Még azzal az irodalomtörténeti ütemkülönbséggel is, hogy Endre Károly a tízesévek második felében, de különösen a húszas években felela Babits által teremtett vershangzásra. A húsz esztendővelfiatalabb Radnóti pedig a harmincas évek második felébenJózsef Attila eszmei álláspontjáról, a proletárköltő misszióját folytatva válaszol a már egész életművű Babits igényére.Beteljesíti nemcsak amit magára vállal József Attila reámaradt feladatából, de azt is, amit az ő ragyogó költői tudását elismerő Babits a Jónás könyve szerint elmulasztott, svégezetül ezzel a nagy költeménnyel tesz jóvá. Az összetartozások egész körét fedezhetjük fel: a második világháborúalatt – ismét csak jelenségek párhuzamáról van szó – Radnóti az a költő, aki a második háborús kataklizmának olymegrázó – de persze átfogóbb – képét alkotja meg, mintAdy első világháború alatti költészetének vonzási körébena Kosztolányi felfedezte Harctéri versek fiatal költője.

Endre Károly kezdetben s az akkori verskultúra hangulatvilágában még könnyen befogadható költő. Ma egykori felajzó lírájához ugyanúgy viszonyul az idővel – József Attilával, Illyéssel, Radnótival – átalakult versolvasói érzékenység, mint általában a Nyugat költészetéhez. 1936-tól írottverseire a mai olvasói reagálást kétségtelenül megnehezítettea két világháború közötti szocialista líra késleltetett ébresztése; József Attila univerzuma mégis támpontokkal szolgálhat bensőségesebb s a történetiségre érzékenyebb megközelítéshez. Ámbár József Attila sokáig maga is a fel nem támasztottak közé tartozott, mint sugárzási körében annyian,s közöttük végső fokon Endre Károly is. Úgylehet ezek ismagyarázatok arra, hogy a költő mindmáig a kevesek lírikusa, nem jutott el – de most végre eljuthat – a szélesebbrétegekig. József Attila diadala nyitja meg az ő költészeteszámára is a rehabilitálást.

Endre Károly fejlődése folyamán mindinkább eltávolodottattól az egyszerűsítő igénytől, amelynek a szempontjábólvalóban nem „könnyű” költő. Látszatra van is abban valamiidegenszerűség, ahogyan mind mélyebbre ássa magát azantik metrum sűrítéseibe. Ha nem lenne egész lírája oly modern érzékelésű, előbb a Nyugat klasszicizálóinak szellemében, majd pedig a fokozatosan Radnótiéhoz közelítő formaszigorában, mindinkább a magyar költészet elmerült időireemlékeztetne, a Baróti Szabó Dávid – Rajnis József – RévaiMiklós latinos triászra, utánuk visszanyúló hagyományőrzőnek tűnve. S nem indokolatlanul: ők az antik versmértékuralomra juttatásával az európai hangú magyar költészetalapját vetették meg. De nem az ő tökéletesített eszközeikkelkorszerű ma e késői utódjuk is? Ilyképp Endre Károly alapvetően ellenkező úton jár korunk magyar lírájában, mint aformaoldók és a képlírikusok, valamint a mondhatóság lélegzetritmusára építő szabadvers-költők.

De konzervatív költő-e ezért Endre Károly? Korántsem.Azért nem, mert egyre feszesebb s épp a szocializmussal valóazonosulásának a hozzánk közelebbi időben egyre feszesebbéváló formáit nem hagyományos, kihűlt tartalmak töltik ki.Ellenkezőleg, mint láttuk, haladó világszemléleten fűzi át azutolsó ötven esztendő nagy emberi és megrázó társadalmiproblémáit. Még polgári költőként modern volt ő akkor is,amikor a huszadik századi európai magányérzés, az elvetettségköltőjévé szegődött. Hogyan függnek össze mégis az ő vérbelimodern tartalmai, képei, szavai, nyelvzenéje, oly feszesre csavart természetessége a klasszicizálással?

Úgy, hogy a költészete természetéhez tartozó arányosság éskifejezésbeli gazdaságosság roppantul intenzív gondolati ésérzelmi sűrítéseit a természetéhez tartozó forma és kultúraigényességének megfelelően segíti létrejönni. Metrum és sűrítés egymást feltételezik, indokolják. Ilyképp ez az elsőrendűen modern mondanivalójú költő a tárgyiashoz közelítőhuszadik századi kifejezés-irányoktól és a lírai népiességtőleltérően a nyelvet is a maga intellektuális alkatához hajlítja,egyéníti, szigorúan elválasztja a beszélt nyelvtől: nyomatékosan stilizál.

A metrum által is befolyásolt nyelvi stilizálás módja, jellege kétségtelenül a Nyugat szecessziós hagyományából maradt fenn Endre Károlynál, e stilizálás eredete az új költőinyelvet és lehetőségeket teremtő latinos költőinknél lelhetőfel. A József Attila, Illyés, Radnóti és Kassák teremtette jelenbeli, immár uralkodó lírai közvetlenséggel szemben ez afajta stilizálás bukásra lenne ítélve, ha nem hordozná egyrészt az övékéhez kapcsolódó, mai valóságot közvetítő természetesen patetikus nyelv, s ha nem lenne képes legmodernebb gazdasági, társadalmi, politikai fogalmainkat is nyelvileg, verszeneileg magához hasonítani – s így klasszicizálását modern, mai életünkbe bekapcsolni. Endre Károly költészetében a két évszázadon át érlelődött latinos prozódiaiirány képes magát patinásan is modernként fenntartani, dúsítottan, ízesen, izgalmasan kitárulkozni. Gondoljuk csak el:Aragon saját szürrealizmusa után, Saint John Perse és Cocteau után a francia nemzeti költészet halottnak vélt formájához tért meg, az alexandrinushoz! Ki modernebb, mint ő? Éski modernebb, mint az eclogák Radnótija? És kihez közelibbek Endre Károly hexameteres és pentameteres költeményei,mint éppen Radnótiéhoz?

Endre Károly feszességének: verstechnikájának – ami önmagában végső soron tudomány – jelentése van. És ez: apontosság; a gondolat, az érzelem kontúrjainak, az egymástszembesítő önismeret és valóságismeret pontossága, a kimondandók és a kimondás egyezése. Mindenütt annak az EndreKároly személyisége szerinti egyetlen lehetséges névadásnaka pontossága, annak az egyetlen igének, jelzőnek a felfedezése, amely végleges, amelyen kívül az adott lírai szituációban más nem képzelhető el.

Az ilyen költői véglegesség céljára törő tudatosság zárjaki az esetlegességet, a véletlen megoldást, az ösztönök mágiáját, valamint az ismétlődést és az üresjáratú rutint. Azeffajta szívós és erkölcsös véglegességre törekvés – EndreKároly lírájának ötven esztendejét ez jellemzi – csak úgyállandósulhatott és növekedhetett, hogy a költő példás következetességgel dolgozott mindvégig felelős költői, azaz emberifeladata teljesítéséért.

Az ő lírai közlésmódjának a hangulata olyan, mintha a költő minden versében boldog elégüléssel szülné újra nyelvünket, s épp ezzel a szuggesztivitással varázsol bennünket a„nem könnyű” költő munkája fölötti személyes gyönyörűségerészeseivé és társaivá. Endre Károly egyszer majd közléstkövetelő levelei: baráti vallomásai és lelkiismerete művésztöprengései igazolni fogják Aragon meggyőződésének igazát:„Minden költészet egyenlő technikájának történetével, és kiadhatna arról jobban számot, mint maga a költő?” Mondjákel majd legalább a barátaihoz írott levelek, amit róla kortársai elmulasztottak kimondani…

Irodalmunkban Endre Károly eddigi művével korunk jelentős és tudatos haladó szellemű költőjeként áll fél évszázadaa humanizmus őrhelyén. Szerényen, türelmesen és férfiasanlátta el a maga elé kitűzött humanista feladatát. És nemakármilyen szinten. Ez az életművét összefoglaló kötet: késői,de nem elkésett, illő tiszteletadásunk az alkotóereje teljébenlévő költő műve előtt. Hinni szeretnénk, hogy összegyűjtöttverseinek kötete egyben az irodalomtörténetben is kijelölimegérdemelt helyét. És azt is, hogy elviszi példáját és tanításait ifjúságunkhoz, hadd okuljon a költő humanizmusából,helytállásából, igényességéből és erkölcséből.

(Bukarest, 1965. március)

MÉLIUSZ JÓZSEF