ÖNARCKÉP

Szálfenyők és villámok közé szorítva, arcom
hozzád csontosodik, apám.
Gyenge állkapcámba huszonhatodikszor reccsent
valami bűnös, ősi dac,
hiába vándorolt világgá az esetlen kamasz,
a hite mégis itt maradt.
Megnyesve állig, testemben csorbult fejszeél,
pince-hűvös éjszakák tüzelték el gallyaim,
most már tudom, minek és kikért álmodom,
s azt is, hogy mennyit ér.
Világteremtő bánat véste ezt az arcot,
mely szép s erős, akár a nép,
akiből vétetett,
hiába spriccolták össze, ha az eget bámultam,
a növényvédelmi helikopterek.
Huszonhat évet éltem,
zsebemben egy kölcsönkért ötös
s ez a vers, hogy láthassatok bármikor;
ez vagyok:
ingó alkonyok, ingatlan fájdalmak tulajdona:
nem úr, nem szolga.