KÉT LEVÉL HALOTT APÁMNAK

I

Anyám ma egész nap melletted állt,
talán imádkozott, talán a virágokat számolta
sírodon –

és a templomban
az alázatról prédikált
a pap.

Estére a kiolvadt agyag
lábaihoz fagyott.

Hazavittem,
s a kályha mellé ült szótlanul...

Ajkán a sírkőnyi hallgatás
követelte
minden félig
vagy rettegőn kimondott szavam,

minden magamba fojtott mondatom.

II

Apácskám,
ma derült volt az ég,
a csurranó nyírfamézgát
mohón szürcsölte a szél.

Kedvesem arcán,
mint őszi katáng,
imbolygott öröm és könny között
a sápadt döbbenet...

Árvábbak voltunk,
mint szél-kínzotta fa,
mint útszéli fa,
melyet aszfalt szorít,
olló ritkít,
és úgy szép, ha csenevész.

Apácskám,
ma kiderült az ég,
s a kedves köszönés nélkül búcsúzott...
Úgy nézett rám,
mint aki hiszi,
hogy megszüli az első unokád.