Buknod kelle korán zsoldosok or kezitől.
Száműzetél — de ügy és cél sértetlen maradának.
Távol is értök küzdj, s égi babér övezend.
A diákélet szempontjából azt is jellemzőnek kell tartanunk, hogy amikor a hatósági nyomozás Finta emlékkönyvére is kiterjedt, a diákszolidaritás lehetővé tette, hogy a politikai vers helyére egy erkölcsi buzdítás kerüljön:
Tedd kötelességed, igazért élj, közre működjél,
Égi erény-magokat hints kebeled mezején,
Csüggedezőt lelkesíts, tévelygőt jóra vezérelj:
Mindig önállóan, s életed üdvezülend.83
E lapcsere — úgy véljük — több, mint diákcsíny. Tartalmából arra is következtethetünk, hogy a diákéletben az erkölcsi célok következetessége és a forradalmi harc között szoros kapcsolat volt.
Ennek a kapcsolatnak legnagyobb történeti példája az 1848—49. évi forradalom és szabadságharc. „Európa tavasza” Erdély minden nemzetisége diákifjúságát a forradalom oldalán találta. A Bethlen Kollégium 1848—49. évi története ugyanezt a lelkesedést és áldozatosságot mutatja. A legjellemzőbb képet ez évekről Háromszék önvédelmi harcának történetírója rajzolta. 1848 tavaszán, az első forradalmi hírek hatására az enyedi diákság feloszlatta a jurátusokból álló fegyelmi bíróságot, a „Sedriát”, s annak jeléül, hogy átléptek a szabadság világába, a rend fenntartását az önkéntes fegyelemre bízták. E szimbolikus határozat akkor nyert történelmi komolyságot, amikor e diákság önként vállalkozott a szabadságot veszélyeztető zsarnokság elleni önfeláldozó harcra. Egyetlen küzdőtéren, Háromszék önvédelmi harcában a Bethlen Kollégium egykori és új diákjai közül a következők tűntek ki: Antos János (Réty) 12 ütközetben vett részt, jogot végzett a 30-as években; árkosi Benkő György az enyedi diákságból ment el harcolni a szabadságért; Bodola Lajos (Márkosfalva), Szász Károly egyik legtehetségesebb jogász-tanítványa, tüzértiszt Háromszéken, Gábor Áron parancsnoksága alatt; Bora István (Szemerja) jogász, háromszéki tüzértiszt; Császár Samu (Sepsiszentgyörgy) mint enyedi diák vonult be; Csulak Zsigmond árapataki lelkész, mint teológus az ifjú Szász Károly barátja, egyévi elzárást szenvedett a szabadságharc alatti magatartásáért; Dáné István teológus, tábori lelkész halálos ítéletét börtönre változtatták; Fábián Dániel teológus, kézdivásárhelyi lelkész, képviselő sokévi börtönt szenvedett; Ferencz András (Gidófalva) mint enyedi diák vonult be; Gödri Ferenc jogász Háromszéken tüzér; György Tamás (Zabola) jogász Gábor Áron alatt szolgált; Nagy Sándor publicus praeceptor Gábor Áron hadsegéde; Némethy Mihály végzett teológus Háromszéken tüzér; Sükösd Sámuel teológus, a reformkor egyik tehetséges diákköltője, tábori lelkészi szolgálata közben tűnt el 1849 júniusában a Tömösi-szorosban.84
A Bethlen Kollégium diákságának a szabadság forradalmi védelmében hozott áldozatát valóban méltóképpen értékelte a szabadságharc leverése után Erdély felett teljhatalmat gyakorló császári tábornok, amikor 1850-ben a következő rendeletet adta ki: „Azon általános engedély alól, hogy az erdélyi reformátusok tanintézetében a tanítások a legközelebbi évben megkezdethetnek, kiveszem a nagyenyedi kollégiumot, ahol csak egy elemi iskola megnyitását engedem meg, kizárván minden oly osztályt, mely gimnáziumi vagy latin grammatikai iskola jellemét viselné magán.”85
A győztes császári hatalom nem rendelkezett elég erővel ahhoz, hogy rendeletének érvényt szerezzen. A megsemmisítést elrendelő parancs azonban a hatalomnak a kollégiumot ellenőrző százados tapasztalatai alapján ismerte fel, hogy a diákság és a forradalom azonosulását a kollégium szelleme hozta létre.
A kollégiumi szervezet és benefícium, fegyelem és önkormányzat azáltal lett történelemformáló erővé, hogy benne az egymást követő diáknemzedékek időt, ösztönzést, lehetőséget nyertek a tanulásra és önnevelésre. A legrégibb gyulafehérvári diáktörvények VI. cikke határozta meg először a kollégiumi diákéletet kialakító célt: „Az iskolában nézzük mindig rendünk isteni célját. Leckét szorgalmasan járjunk, ismételjünk, stílusgyakorlatokra, latin beszédre, emlékezetünk gyakorlására (ez a három segíti elő a tanulót) folyton gondunk legyen. Mert a tanulónak magasabb elrendeltetése elsajátítani az Istenről való ismereteket, derekas készségeket s a nyelveket, amelyek egyháznak, hazának hasznosak.”86 Hogy a lecke és az ismétlés, ha azok kizárólag latin-ismeretre, retorikaipoétikai stílusra és emlékezetgyakorlásra irányulnak, nem elegendők az egyház és haza szempontjából hasznos műveltség kialakításához — arra már a XVII. századi iskola reformerei rámutattak; a Kollégium történetében először maga az alapító fejedelem. Az első gyulafehérvári professzori kar érdeme: világossá tette, hogy a felsorolt célok az öt előkészítő klasszis munkájára vonatkoznak, s csak ott válnak értelmessé és hasznossá, ahol ezek az inasévek elvezetnek a főiskolai stúdiumokhoz. A subscribált diákság nemcsak fegyelmi, hanem tanulmányi tekintetben is szabadságra minősíttetett, amikor joga és kötelessége lett, hogy a filológia, filozófia, teológia önálló tanulmányozói közé léphessen a szerda és szombat reggeleken állandósuló disputációkban. A „defendens” vagy „respondens” és „opponens” szerepek komolyan vétele az egymást követő rendtartások egyik legfontosabb rendelkezése. Önállóságuk értéke tekintetében különbözők a vélemények, s lehet, hogy a legtöbb esetben a professzor beszélt a diákok által előadott tételek és ellenérvek mondataiban.87 Az egész rendszer mégis a professzor és diák olyan együttmunkálkodását alakította ki, amely által az ifjú belépett a tudomány műhelyébe, s megindulhatott az önálló gondolkodás, tanulás, tanítás útján. Innen kezdve minden azon fordult meg, hogy ki az a professzor, akinek a diák munkatársa lesz.
Az Alstediusék által meghonosított tanulmányi rendszer érleli meg Apáczai munkásságának korszakos jelentőségét. 1653 novemberében tartott gyulafehérvári beköszöntő beszéde, A bölcsesség tanulásáról, szellemi értelemben a kollégiumi diákélet alapító irata. Hangsúlyozta a tudományos előhaladás erkölcsi feltételeit. Olyan iskolát akart, amely megvalósítja azt, hogy az ifjúság győzze le a „kilenc tudománybeli akadályt”: a bűn mocskát, a szennyességet, a félénkséget, az önhittséget, a különválást, a henye időtöltést, a kapkodást, a rendetlenséget és a tanítók iránti hűtlenséget. A bölcsesség tanulása olyan szellemi-erkölcsi nagykorúságra hívta el a diákságot, mely politikai tekintetben is utat mutatott: „számlálni vagyok kénytelen a tudatlanság és közöny mérhetetlen tengerét, aminek következménye az, hogy saját baromi tudatlanságunk, nembánomságunk következtében érzéketlenek vagyunk saját nyomorúságunk, mezítelenségünk, szegénységünk iránt [...] szégyelljük meg végre nagy oktalanságunkat, piruljunk miatta, hogy tudatlan barbároknak tartanak”88.
Apáczainak a magyar nép és magyar nyelvű tudomány felemelésére ösztönző hatásával együtt a Kollégium gyulafehérvári korszakából indultak el a humanista román kultúra úttörői is. „Az id. Halici Mihály komoly felkészültsége, könyvei között Alstedius és Bisterfeld műveinek nagy száma a gyulafehérvári Bethlen Kollégiumban végzett alapos akadémiai stúdiumokra utal. [...] tőle fia anyagi javakon kívül a könyvek iránti szeretetet és az öntudatos románságot örökölte.”89 A szótáríró ifjú Halics Mihály pedig, aki 1664—1672 között élt a Kollégium kötelékében, s Pápai Páriz Ferenc évfolyamtársa és jóbarátja volt, úgy írta be nevét történelmünkbe, mint a román nép öntudatos képviselője s egyúttal mint a Kollégium szászvárosi partikulájának jótevője. Pápai és Halics barátsága történelmi jelkép. A Bethlen Kollégium közösséget tudott formálni azok között, akik népük előhaladását szolgálták s az iskolai kultúra közös nyelvét az anyanyelv tudatosításával kívánták megerősíteni.90
A Kollégiumnak Enyedre való átplántálása a diákság megmaradásának és megélhetésének gondját annyira előtérbe állította, hogy tartani lehetett a tudományművelés és tudomány általi szolgálat ellankadásától. A tanulmányi buzgóságot, lelkesedést akadályozó társadalmi okokat — az enyedi helyzet első négy évtizedének tanulságai alapján — Pápai Páriz Ferenc latin—magyar szótárának bevezetése tárta fel. Munkája mégis joggal hirdethette: „Győzött [...] a tudományok köztársaságát szolgáló kemény munka, melynek magamat már ifjúságomtól kezdve szenteltem.”91
De nem ő volt az egyetlen, akiben a tanulni vágyás diadalmaskodott a nehézségek felett. Hermányi Dienes József a XVIII. század közepén édesapja diákévei jellemzésében állított emléket az olyan enyedi „librárius” diákoknak, akik az 1690-es évek politikai-katonai válságai idején is azt keresték, hol vásárolhatnak görög Homéroszt és fóliáns szótárt, Kalvin Institúcióját és Josephus Flavius Históriáját. Apáczai intését követve nemcsak könyveikhez, hanem professzoraikhoz is hűségesek voltak, mert Dési Márton a házánál is Coccejust magyarázta, Enyedi István keze alatt úgy meg lehetett tanulni héberül, hogy bárhol tudták fordítani az Ószövetséget, Kolozsvári István megkedveltette velük Cartesius filozófiáját, s Pápai Páriz Ferencet gyönyörködve hallgatták szép latin beszédéért. Hermányi Dienes József a maga diákéveit pedig úgy jellemzi, hogy mivel a kuruc háborúk utáni nyomorúságban nem lehetett tankönyveket vásárolni, az egyik nyári vakációban előre könyv nélkül megtanulta a soron következő latin nyelvű Logicát. Amikor pedig hallotta, hogy két idősebb diák „mintha most jöttek volna Athénból, egymáshoz görögül szólnak, megszégyenlém magamat, s hozzáfogék azért én is a görög nyelvhez”92.
A kollégiumi tanulmányokat, Alstedius, az első profeszszor munkássága óta, enciklopédikus törekvések jellemezték, de alapvonásait a klasszikus nyelvekhez kötött humanista műveltség határozza meg. Ennek a kollégiumi iránynak a legnagyobb képviselője, megújítója a XVIII. század közepén „a második alapító”, Ajtai Abód Mihály professzor. 1769-ben a református Konzisztórium kebelében működő tanügyi bizottság (a marosvásárhelyi „Litteraria Commissio”) egységes tanügyi rendet dolgozott ki. Mivel a bizottság lelke Ajtai Abód Mihály volt, úgy tekinthetjük, hogy e munkálatok az enyedi diákok és tanárok sok nemzedéken át végzett együttes munkájának a tapasztalatait foglalták írásba.93
Ott, ahol oly sok tudományt és oly sok diákot néhány professzornak kellett tanítani, a diákoknak önálló tanulmányozásra serkentése volt az egyetlen járható út. Ezért hangsúlyozza e munkálat alapelvként: „a könyveket megismerni, ez a tudomány fő része”. Egyik legfontosabb professzori kötelesség megjelölni a legfontosabb forrásokat: azt, hogy milyen könyveket és milyen renddel olvassanak. Az önállóságra nevelést szolgálta az egységes főiskolás sereg pályaválasztásának számbavétele is. Bár valamennyi diák egyformán hallgathatott filológiai, filozófiai, teológiai, majd a jogi katedra megszervezésével jogi előadásokat is, a hallgatók jövendő pályájuk szerint válogathattak a leckékben, de nem fegyelmezetlenül: a választott leckét végig kellett járni. Az önállóság igazi iskoláját azonban a tanítva tanulás formálta. A legnagyobb diákok töltötték be, a paedagogarcha irányítása mellett, az osztálytanító (publicus praeceptor) tisztségeket, a diákok nagy serege pedig privát tanító volt. Az előbbiek délelőtt-délután 2—2 órát tartottak, az utóbbiak 1—1-et. Mindkét foglalkozás bármilyen vizsgánál szélesebb körű és tudatosabb felkészülést kívánt. Az önálló munka és egyéni tanulmányozás ösztönzője volt maga a tanítói megbízatás is, mivel a paedagogarcha rendszerint érdem-sorrend alapján osztotta szét az osztályokat és tanítványokat, s a sorrendben elöl lévők nyerték a kollégiumi fizetést vagy a több privátadíjat adó tanítványokat. Még magasabb teljesítményre sarkallt a külföldi ösztöndíjak elnyeréséhez szükséges nyilvános vizsga.
A kollégiumi tanulmányi rendszer ideálját és eredményeit egy-egy kiváló diákról társai által írt dicsérő beszéd vagy költemény tartotta fenn számunkra. Az 1760—1769 között Enyeden tanult Fogarasi Pap Józsefet, a későbbi marosvásárhelyi filozófiaprofesszort így jellemezte egykori diáktársa, a neves historikus Benkő József: „Maga sem a hírt vadászá, mint aki a kevélyeket szíve szerint utálta, sem a testnek gyakorlását vagy öltözetnek ékesgetését és az egyéb ilyen semmiségeket nem űzé, hanem mintha tudományának másokénál több hiányossága volna, olvasással való tanulásban és még bővebben az olvasott vagy előadott dolgokról mély elmélkedésekben tölté szabados óráit, melyeket jó barátinak javallásokból, elmét élesítő mulatságok és tisztességes együtt való beszélgetésekkel szeretett elegyíteni — fájdalomra hajló fejének könnyebbítésére. Az olvasott dolgoknak emlékezetbe tartására oly tehetsége vala, hogy amit csak egyszer megolvasott, sok esztendeig — sőt haláláig is — el nem felejtette, nem úgy pedig, hogy csak a dolgot tudta volna elmondani, hanem azon stílussal, azaz a megírt szóknak összekötött rendivel.”94
Amilyen tisztelet övezte Fogarasi Pap Józsefet subscribált diákkorában, olyan elismerés vette körül Kőrösi Csorna Sándort már szolgadiák-éveiben is. Így örökítette meg alakját Ujfalvy emlékirata: „Ritkán beszélt, többire röviden s mint gyermek is mindig megfontoltan. [... ] Rendszerinti eledele kollégiumi cipó, gyümölcs, túró vagy öntött saláta. Hússal ritkán, nyalánkság vagy hevítő itallal sohasem élt. A vízitaltól napokig eltartóztatta magát. »Nekem sokan parancsolnak — mondá —, hadd parancsolhassak én is gyomromnak. Ti is tehetnétek, de nincs akaratotok.« [... ] Rendesen a kopac földön vagy deszkapadozaton hált. [... ] Lapta, cigle vagy más gyermeki játékban nem vett részt, de az ügyesebb játékost nagyon helyeslé. Úszás s birkózásban nagy részt vett és mindnyájunkat felülmúlta. A szerencsejátékot bolondságnak nevezte, gyűlölte. [... ] Tanulás vagy foglalatosság nélkül bár pillanatig sem volt. Mint szolgagyermek a szobát kiseprette, s a szemetet a kijelölt dombra vivén, ezalatt is szorgalommal tanult: tanítónk pedig ilyenkor [minket] az ablakhoz szólítván, feddő hangon figyelmeztetett, hogy a szolgafiú ami kevés időt kötelessége megenged, tanulásra s nem ledérségre fordítja, mi pedig drága időnket ellesbeljük.
Ő független volt a szó szoros értelmében, mert akaratján s indulatján uralkodni tudott.”95
Az önálló tanulmányozás kollégiumi rendszerében új ösztönzőként jelennek meg a XVIII. század végén a diák önképzőkörök. A francia forradalom eszméi és szabadkőműves példák hatására indulnak meg az egyesületi formát öltő diákmozgalmak. 1791 szeptemberében 35 diák hozza létre a Nagyenyedi Magyar Társaságot. 1792-ben kiadott zsebkönyvük, a Próba „Munkásságra való Serkentés” témáról verseket közölt, s ezek sorában a következő felhívást:
Barátom! Vedd észre, hogy oly időt értél,
Melyben a jó ember nem csak magáért él.96
E társaság a testvérkollégiumok hasonló egyesületeivel együtt befejezte működését, amikor a bécsi kormány és az erdélyi Gubernium felszámolta a hazai jakobinus mozgalmat. De fennállása alatt is elszigetelt csoportot alkotott, s nem lett az egész diákság ébresztője. A diákság többségére inkább az az ajánlás volt jellemző, amellyel Benkő Ferenc 1796-ban az alumniák pótlására hívta fel a patrónusokat. A Kollégium diákjait úgy jellemezte, mint különböző hivatalok betöltésére készülő hazafiakat, akik, mint jótéteményesek, a patrónusok „kliensei” lesznek.97 A diákpálya végén várható polgári hivatalok a nagy többségnél éppen úgy korlátozták az igazi tanulmányozást és ébresztő szolgálatot, mint Pápai Páriz Ferenc idejében, száz évvel korábban, a papi állások elfoglalására irányuló igyekezet.
Igazi változás csak három évtizeddel az első diáktársaság Próbája után következett be, a Kollégium újkori történetének egyik legkiválóbb diákja és legnagyobb hatású profeszszora, a jogász Szász Károly indítására. Szász Károly lelkeket megújító munkáját két historikus: Herepei Ádám és Hegedűs Sámuel, valamint Köteles Sámuel, a kanti erkölcstant magyar nyelven megszólaltató filozófiaprofesszor készítette elő. Hegedűs Sámuel hatására indultak meg 1820-ban a kollégiumi Bethlen-ünnepélyek.98 Kemény Zsigmond egyik levele szerint ezek az ünnepélyek a diákság buzgó hálaadását fejezték ki azon ember iránt, akinek a Kollégium létét, a protestantizmus ki nem irtását s a magyar nemzet azt köszönheti, hogy nem lett olyan jogfosztott, mint a csehek a harmincéves háborúban. A történelmi emlékezés minden eleme a Habsburg-hatalom önkénye ellen irányult. A diák Kemény Zsigmond a diáksággal való közösség feltételének tekintette a Bethlen-ünnepélyeken való részvételt, s az erről való elmaradást egyik tanára megbocsáthatatlan vétkének minősítette.99
A kollégiumi diákélet fordulópontja a 24 éves Szász Károly 1822-ben elmondott professzori székfoglaló beszéde. „A nemzetek megsértett jussai” miatti helyzet lázító feltárása után megrajzolta azt az ifjú embert, aki elhozza a megújulást: „nézzétek az ő magas homlokát [... ] nincs emberi tekintet, amely előtt ő azt meghajtaná, a tirannus előtt egyenesen megáll [... ] szívének két kamrája vagyon, a külsőt a szeretet közönséges templomának szentelte, azokat a válaszfalakat, amelyeket az emberiség könnyeiből gyúrt agyagból a partikularizmus épített különböző nemzeteknek, vallásoknak, lerontotta, annak nyílt ajtója egyaránt befogad mindent .. .”100
Szász Károly hatására indult meg az 1830-as évek elején az a diákmozgalom” amelynek célja egy ifjúsági Olvasótársaság engedélyezése volt. Programja: különböző hazai és külföldi lapok, könyvek beszerzése, azoknak a tagok között olvasásra való szétosztása, az olvasottak megbeszélése s így „hazánk s a külföld polgári napi történeteinek [... ] vizsgálással való felfogása”. Bár a tanári karnak Szász Károllyal szemben álló többsége a kérést elutasította, a kuratorátus Wesselényi Miklós állásfoglalására megadta hozzá az engedélyt.101
E társaságot két évvel később felosztották, de helyére egy újabb önképzőkör lépett, amelyet a diákság Ébredő Társaságnak nevezett el, beköszöntő versének emlékezetes szavai nyomán: „Ébredjetek, elmúlt a szender!” írásaik 1837-ben a Virágkosár III. kötetében láttak napvilágot. 1839-ben indult meg a legátfogóbb szervezkedés Gáspár János vezetésével. Ez a Tudós Társaságnak nevezett titkos egyesület a következő célt tűzte ki: „ön-, haza-, nemzet- és világismeret. [...] A hon- és nemzetismeretre ajánltaték minden országunkat illető könyv, jelesebb oklevelek-iratoknak [...] egy helyre gyűjtése [...] továbbá a szüneteken csapatkákban teendő honi utazás.” A reformkor diákjai nemcsak a tanári kar reakciós tagjaival, majd a hatósági vizsgálattal állták a harcot, hanem társaik megnyeréséért is küzdelmet indítottak: „Célunk lényege: fölverni álmaiból a szunnyadókat, szétrepeszteni a munkátlanság rozsda fogta bilincseit s ledöntögetni itt-ott a nemgondolkodás szürke falait.”102
A kollégiumi önképzőkörök legjelentősebb ideje a reformkor. Az, ami bennük igazi érték, nem a tartalom, hanem a reformkor íróinak és politikusainak eszméiért való lelkesedés. A diákság legjobb része őket tekintette „professzorainak” — s tanárai közül azokat ismerte el, akik maguk is a reform nagy céljaiért: a szabadság, egyenlőség, testvériség testet öltéséért fáradoztak.
Akik a Kollégiumban úgy ismerték meg a reformkor eszméit, hogy azokért a szabadságharcban életüket is készek voltak feláldozni, nem fogadhatták el az önkényuralomnak a Kollégiumra kimondott halálos ítéletét. Meg voltak győződve, hogy az 1849-es romok eltakarításával a Kollégium újabb felvirágzási korszaka kezdődik. A kialakuló új életviszonyok között azonban már nem az egyházi kollégiumok jelentették a tanulás és a társadalmi felemelkedés egyetlen útját. A Kollégium főiskolai jellege 1849—1862 között átmenetileg, majd 1895-től végképp megszűnt. A századfordulón Váró Ferenc már a Kollégium „régi eszményei befejezett korszakáról” beszélt.103 De mivel ezek az eszmények a feudális uralommal való oppozíciót fejezték ki, mint az új nemzedékek ihletői éltek tovább az átalakuló Kollégium diákéletében.104
Az 1858-ban Gáspár János által megszervezett tanítóképző évszázados hagyományt folytatott azzal, hogy pedagógusokat bocsátott ki az egykori rektoriák helyére lépett modern népiskolákba. A Kollégium középiskolai tagozatain a tanári nevelőmunka és az 1859-ben újjászületett önképzőkör önnevelő munkája abban a törekvésben hangolódott egybe, hogy el ne apadjon azoknak a sora, akik „a közösségi jót a magánosnak” elébe helyezik.105 A régi eszmények új megfogalmazásából született meg az alapító fejedelem rendelkezéseinek nevelői és önnevelési elvként való kitűzése: „A Bethlen Kollégium szelleme” jelentette:
— a szolgálat gondolatát, mint a tanulás társadalmi felelősségének öntudatosítását, úgy, ahogyan azt a régi diákok közül Misztótfalusi Kis Miklós és Kőrösi Csoma Sándor élte;
— a haladás örökségének átvételére való felkészülést, úgy, ahogyan azt a természettudományos gondolkodás terén Apáczai Enciklopédiája, Vásárhelyi Tőke István és Benkő Ferenc professzori munkássága elindította;
— a szabadelvűséget, azaz a mindenki számára egyenlő szabadság parancsát, úgy, ahogyan azt a Kollégium nyelvészei és historikusai, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter, Benkő József munkája és hatása példázta.
A Kollégiumban a kisdiák is a múlttal mint az újkort és az ő személyes jövendőjét meghatározó erkölcsi paranccsal való közösségben nőtt fel.
A Kollégium régi korszaka kimagasló személyeinek tettei, alkotásai adtak tartalmat a kollégiumi diákélet új korszakaiban annak a hálának, mely természetszerűen fejlődik ki mindenütt az igazi iskola és az igazi diák között. A másfél százados enyedi ihletésű irodalom, amelynek élén Kemény Zsigmond műve áll, ennek a múltból a megépülő jelen felé forduló hálának a tükre és igazolása.
Az 1922. évi 300 éves és 1972. évi 350 éves jubileum költői és írói ugyanazt hirdették, amit a 200 éves évfordulón (1822) Szász Károly fogalmazott meg:
„Talán nem éppen ma kétszáz esztendeje, hogy az időnek méhe Erdély legszebb szülöttével, az erdélyi református kollégiummal megterhesedett. Olyan volt az ő élete, mint a mellette lesiető Marosnak folyása: kicsiny eredetében szinte kiszárad vagy elenyészik a kősziklák akadályaiban, de a haza jobb földjének terére kiérvén, majesztással hömpölygi által az országot. [. ..]
Felemelem remegő hangomat, kimondani ama nagy nevet is: megszólítlak téged, nagy fejedelme e kicsiny hazának, dicsőült Bethlen Gábor! Imé, én is felviszek egy téglát, hogy betegyem abba a szép épületbe, melynek fundamentumát te megvetetted. Én és a tégla, és maga az épület, az időnek példájává lehetünk, de a te neved fennmarad örökké, mert az minden igaz hazafinak szívébe van beírva, és azt, mint egy patriarkális éneket egyik embernyom a másiknak szájról szájra általadja. Elmondám!”106